„Kedveseim, eszem a szíveteket!” – #SAJÁTÉLMÉNY

Szerző: | 2017. 12. 17. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 9 perc

Mindannyian tudjuk, hogy milyen fontos adni és segítő kezet nyújtani azoknak, akik erre rászorulnak. Csakhogy a segítségnyújtáshoz elsősorban nem szavakra, hanem tettekre van szükség. Ezért úgy döntöttünk, hogy a saját tapasztalatinkon keresztül mutatjuk meg, hogy miért is jó dolog adni. Szerzőnk, Király Eszti a Backpack Running és a CoffeeRUN különítményéhez csatlakozott, hogy futva vigyen reggelit az utcán élőknek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Eszti, szívvel-lékekkel futott. A folytatásban az ő beszámolóját olvashatjátok.

#SAJÁTÉLMÉNY – ON

„… én már régen megfigyeltem, hogy minden emberi tehetség, akár testi, akár lelki, csak szüntelen gyakorlással, tréninggel érheti el legmagasabb fokát, legnagyobb fényességét (…) ugyan miért nem létesültek még szellem-, vagyis inkább erkölcsgyakorló intézetek, ahol (…) mindenki gyakorolhatná a kötelességteljesítést, a helyes cselekvést… szóval minden erényt; hiszen annyi uszoda, lovagló-, vívó-, torna- és testnevelő iskola és intézet van, melyek által kétségtelenül „ügyesedik” az ember, de attól még nem válik egymagában ‘jobbá’!”

Már gróf Széchenyi István is azzal a gondolattal buzdítja a súlyzókat naponta emelgető Béla fiát, hogy akárcsak a testét, úgy a lelkét is mindennapi gyakorlással tudja erősíteni. A futás és az emberségesség azonban nemcsak „edzésterv” tekintetében és nemcsak a fenti intelmekben kapcsolódik össze.

Hanem példának okáért a Bakcpack Running és a CoffeeRUN közös akciójában, amelynek keretében a különítmény futói vasárnap reggelenként végignyargalnak Budapest belvárosán, és reggelit, meleg italt, néhány jó szót visznek az utcán élőknek. Velük tartottam én is, aminek az eredményeként a tévészériák helyett a döntéssorozatok rajongója lettem, a jótett helyébe felbecsülhetetlent kaptam.

Bátorság, bátorság, bátorság

Többször vettem már részt olyan jótékonysági futáson, ami a rászorultakkal való személyes találkozást állította fókuszba. Vittem futva ajándékot fogyatékkal élő, mozgáskorlátozott fiataloknak, bringáztam már azért, hogy segítsem egy mentőautó beszerzését, és hetente járok mosogatni szolgálatképpen. De még soha nem volt szükségem olyan sok bátorságra, mint ma délelőtt, amikor többedmagammal futva szállítottam az utcán élőknek reggelit – és remélhetőleg még néhány nagyon fontos dolgot…

„A futáshoz és a segítségnyújtáshoz egyaránt szükséges emberi tulajdonság a bátorság”

– erősíti meg korábban megfogalmazott gondolataimat Botka Gábor, a BackPack Running alapítója.

„Mindkettőben aktívan kell részt vennünk, és mindkettő esetében ki kell lépni a komfortzónánkból, ami merész döntés. Nem könnyűek az első futólépések, és nem könnyű személyesen odafordulni a rászorulókhoz, főleg a hajléktalanokhoz. Bátorságot és eltökéltséget igényel. Rengeteget jelent a közvetlenség is: amikor elkezdtem az egészet, pontosan az volt a célom, hogy ilyen egyszerűen, tisztán, magától értetődően segítsünk, ne közvetítőeszközökön – pénz, alapítványok – keresztül.”

„Ma az embereknek leginkább figyelemre van szükségük, hogy azt érezzék fontosak másoknak” – fűzi tovább a gondolatot Marton-Mlecsenkov Éva, a jótékonysági futáshoz partnerként csatlakozó CoffeeRUN alapítója, aki éppen ezért a másik ember, a többiek iránti érzékenységet tartja elsődlegesnek.

„A közösségi futásokat is azért szervezzük, mert így olyan minőségi időt szánunk egymásra, amikor elvárások nélkül, egymással törődve, egyszerűen csak vagyunk, ezt pedig azzal tetézzük, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. A hajléktalanoknak – a reggelin túl – éppen ezt a két nélkülözhetetlen dolgot tudjuk adni: közösséget és időt. Egyszerűen jól érezzük magunkat attól, hogy ők jól érzik magukat. És holnap már nem megyünk el mellettük úgy:

megtanulunk a jóra éberebb figyelemmel járni.”

Csakhogy ezekhez a jó érzésekhez fontos lépéseken, leginkább döntéseken keresztül vezet az út: jót cselekedni, segítséget nyújtani ugyanis nem egy döntés, hanem döntések sorozata.

Ráadásul jól is kell tudni dönteni…

…mert a Facebookon visszajelölni az eseményt péntek délután a fűtött szobában – az még egyszerű választás. Jól mutat az idővonalon, elég cool is lesz tőle az ember. Bevásárolni sem nagy dolog, bár, ahogy válogattam a reggelihez valókat, már szurkapiszkálni kezdtek az apró, kellemetlen dilemmák.

„Olcsó felvágottat vegyek („nekik jó lesz” – de ne legyél ilyen spúr), vagy selyemsonkát (szuper, de akkor képmutató vagyok)? Mennyit? A fölöslegedből adsz, vagy amennyi az erődből telik? Otthon a kifliket vajazva mit mondasz a tesóidnak, akik megrohamoznak, hogy „úúú, adj egy szenyát?” Nemmel felelsz, mert holnapra kell. Igen, a „csöveseknek”. Félreteszel néhány szilvásgombócot is? Kitessékeled a vendégeidet este kilenckor? Felkelsz-e ötkor? Felhúzod a futócipőt mínusz két fokban, sérült lábbal?”

És amikor ott vagy…

…akkor odamész-e személyesen az otthontalan emberhez, vagy csak „bedobod a közösbe”, amit hoztál? Ha odamész, akkor megszólítod-e és kérdezel, és ha igen, akkor mit?

Visszafordulsz félúton, vagy inkább posztolsz egyet menet közben? A vállára mered-e tenni a kezed egy koszos és összetört embernek azért, hogy minden jót kívánj? Vajon ez átmelegíti kicsit, vagy inkább keserűséget okoz neki?

Miközben ezeken a kérdéseken rágódtam, rá kellett jönnöm, hogy bizony, ahogy a sport sem, a jóság sem megy tudatosság, jó cél, határozott cselekvés és türelmes kitartás nélkül. Nagyon sokszor kellett jól döntenem, méghozzá a mogorva, a bagószagú, az ápolatlan, a leszakadt felebarát mellett azért, hogy most döbbenten és boldogan ücsörögjek itthon, a vízforraló és a teafilter között felnyitott laptopon gépelve ezeket a sorokat.

Döbbenetes boldogság

Döbbenten, mert mint minden alkalommal, amikor kihívás elé állítom magam, és sikerrel járok, mindig az az érzés marad bennem, hogy ez nem is volt olyan nehéz. Pedig az volt! Csak sok kicsi lépésből állt, és mindig a következőt akartam megugrani. Döbbenten, mert mivel közelről néztem, egész másképp láttam az utcán élőket.

A hajléktalanok gyámoltalansága nem tündöklik ki olyan egyértelműen a piszok, a rossz szagok, a durva szavak, a vörös-ráncos vonások és a rongyos takarók alól. Nagyon sokat tud változni a perspektíva, ha kicsit közelebb lépünk…

„Kedveseim, eszem a szíveteket!”

Volt, mikor a dermedt ujjaimmal nem tudtam kibontani és egyenként kínálni a szilvásgombócot, ezért az egész dobozt egy hajléktalannak adtam, majd pár perccel később azt láttam, hogy az aluljáróban szétosztja a társai között, amit kapott. Talán nekik is szükségletük a törődés? Mármint, hogy ők törődhessenek? Aztán az Astoriánál egy kapualjban fekvő ember, akinek szendvicset adtam, az időt kérdezte tőlem – alhat-e még egy kicsit, vagy mennie kell, mert nyit a bolt, és elzavarják? És hány emberi szív szeretetére lenne szüksége annak, aki „köszönöm” helyett öntudatlanul is ezzel a borzasztóan sokatmondó fordulattal hálálkodik: „Kedveseim, eszem a szíveteket!”

Micsoda táplálékai lehetünk egymásnak, észrevétlenül?

És boldog is vagyok, mert azt is láttam ma, hogy ezek a kis semmiségeim, a fóliába rettentő bénán belegöngyölt szendvicseim micsoda enyhülést, meglepetést, örömöt képesek okozni. Boldog, mert

a hiányosságaim helyett most azért tudok lelkesedni, amim van, hiszen a bennem meglévő bátorság és közvetlenség, akármilyen kismértékű is, alkalmas arra, hogy derűssé tegyek valakit, vagy egy picikét egyszerűbbé a küzdelmeit.

Boldog vagyok, mert azt tapasztaltam, hogy a társaságban végzett jócselekedetem „erejét” a közösség megezerszerezi, a kedvtelésből rótt kilométereim pedig nemcsak pulzusszámra edzik a szívemet.

Ráadásul ez csupán egyetlen alkalom volt. Mit éreznék vajon, mennyivel látnám még bizakodóbb fényben a világot, ha minden vasárnap így futnék?

Fotók: Jakab Attila

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Király Eszter
Újságíró, szerkesztő. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

Pin It on Pinterest

Share This