Kovács Patrícia megszámlálhatatlan színházi darab szereplője, egy hatéves kislány édesanyja és az egyik legjobb humorú színésznő ma Magyarországon. Nyáron hol máshol, mint a Balatonon értük utol, ahol a Second Life című produkciót játszotta a balatonboglári Kultkikötő színpadának szaunára emlékeztető hőségében. A darabról, múltbéli hibákról és az ismeretlentől való félelemről is beszélgettünk vele.

Kovács Patrícia (Fotó: Takács Attila)

Second life, avagy kétéletem a teljes címe a 2018-ban bemutatott darabotoknak, amely öt alternatív életet vázolt fel a valós életetek helyett. Az első gondolatunk az volt, hogy nézőként köszönettel tartozunk, amiért bepillantást engedtetek az életetekbe. Hiszen a darab egy része valós történeteken alapul.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy a darabnak az első félórája igaz történetekből áll, ezek jellemzően nagy fordulópontok az életünkből. Ezekből a jelenetekből mindenkit kicsit jobban megismerünk, hiszen már annak is van jelentősége, hogy ki miért pont ezeket a pillanatokat mutatja meg magából. A második órában pedig tekerünk egyet a dolgon, és eljátsszuk, hogy mi lett volna, ha az életünk nem ilyen irányba megy el. Mi van, ha nem jobbra indulunk el, hanem balra? Az a része teljes fikció, egy vicc. Sok néző meg szokott minket várni előadás után, és általában ők is ezt a „köszönömöt” szokták mondani, értékelik, hogy valami személyes dolgot láttak. Ez a személyesség azt a bizonyos „aha” élményt adja nekik – kicsit ők is elgondolkodnak azon, hogy – hozzánk hasonlóan nekik is alakulhatott volna másként az életük.

A darab egy jól összeszokott csapat munkája. Hogyan merült fel az ötlet, hogy ti ezt megcsináljátok együtt és éppen ti öten együtt?

Mi az első Máté Gábor osztályból vagyunk páran, akinek a gerince az Orlai Produkciónál játszik. Nagyon sokat dolgozunk együtt, mióta diplomáztunk. Minden nyáron csinálunk AlkalMáté Trupp formációnéven egy-egy előadást.

Már a főiskolán is így dolgoztunk, hogy egy jó adag öniróniával szemléltük magunkat, az életünket, meg a világot körülöttünk. Mindig képesek voltunk hülyét csinálni magunkból a színpadon.

Aztán itt az Orlainál kiegészültünk Ötvös Andrással és Schruff Milánnal, akik alattunk jártak szintén Máté Gáborhoz, és akkor Orlai Tibor kitalálta, hogy hozzunk létre valami hasonlót, hiszen egy színpadi nyelvet beszélünk. A darabot Dömötör András rendezte, aki szintén osztálytársunk volt, de ő aztán elvégezte a rendező szakot és azóta már itthon és külföldön is rendezőként dolgozik.

Bizonyára kellett ez a bizalmas viszony ahhoz, hogy a múltatokat megosszátok egymással és feltételezzük, a darab kapcsán rengeteget beszélgettetek egymással a múltról (is). Milyen hatással voltak rátok ezek a beszélgetések?

Mindegyikünk másképp éli ezt meg. Én magamról azt mondanám, hogy bármiről tudok beszélni, amin már túl vagyok. Azt gondolom, hogy egy színésznek olyannak is kell lennie, mint egy írónak, vagy egy költőnek, egy zenésznek:

mi mindannyian lényegében feldolgozzuk magunkat, az összes boldogságunkat, szomorúságunkat, csalódottságunkat és vágyunkat. Azok a dolgok, amiket már feldolgoztam az életemben, már ott vannak fenn, az életem polcrendszerén egy dobozban, azt én bármikor elő tudom hívni és el tudom mesélni akár hatszáz embernek, akár húsznak, akár ezernek.

És kifejezetten jól is esik. Ami viszont most foglalkoztat, vagy a jelenben problémám, azzal már nem feltétlenül vagyok így. Az aktuális boldogságaimmal, csalódásaimmal rendkívül szemérmes vagyok, egy kezemen meg tudom számolni, hány ember tudja, hogy éppen mi zajlik bennem. De miután a folyamat lezajlott és helyre került, megtaláltam a saját válaszaimat, utána már ezekről is tudok beszélni, mert látom az egészet kívülről.

Kovács Patrícia (Fotó: Takács Attila)

Minden múltbéli dolgot fel tudsz dolgozni, mindenre találsz választ?

Nagyon sokat keresek, sokat foglalkozom ilyen értelemben magammal. Meg akarom érteni először is azért, hogy kiegyensúlyozott anyja lehessek a gyerekemnek, és hogy egy olyan színész legyek, aki képes megélni mindenféle magasságokat és mélységeket úgy, ahogy azok vannak.

Én nem spórolok meg semmiféle érzelmet az életemben. Nyilván ez a szakmámból is adódik, de nagyon szeretek szeretni, sírni, nevetni, mérges lenni, gyűlölni is akár. Viszont van egy nagyon tudatos énem, ami ezt abszolút kordában tartja – évek óta járok pszichológushoz, rengeteg ilyen témájú könyvet olvasok, sokat foglalkozom természetgyógyászattal, hiszek a bio-feedback-kel kapcsolatos dolgokban, hogy igenis ad a testünk jelzéseket és azokra is lehet hatni.

Azt gondolom, hogy minél többet olvasok és minél több helyről akarom megérteni a világot, akár vallásilag akár szociológiailag, anyagilag vagy érzelmileg, attól csak tisztább lesz a kép. Akarom érteni, hogy mit miért csináltam, nem csináltam, miért döntöttem így vagy úgy.

Akkor ez alapján te a környezetedben is egy nagyon jó beszélgetőtársnak számítasz…

Hozzám lehet fordulni bármikor, igen. Nyitva van az ajtó, ha valaki megkeres. Nem nyomulok soha, de ha valaki el akarja nekem mondani azt, ami foglalkoztatja, elmondhatja.

A SECOND Life-ban az a legfantasztikusabb, hogy egyik pillanatban hangosan nevet az ember, a másikban pedig lélegzetvisszafojtva figyel és/vagy szörnyülködik a nehézségeken, amelyekkel kinek-kinek szembe kellett néznie. Mit gondolsz, az életben mi segít az embernek elviselni ezeket a váltakozó időszakokat?

Én mindig azt keresem, hogy miért kapok rosszat, miért történik velem az a bizonyos dolog, és mi azzal a dolgom? Ha emberileg vagy szakmailag valami csalódás ér, általában arra jutok, hogy ezzel nekem valami dolgom volt: hogy ezt meg kellett élnem. Vagy ha csalódom egy emberben, az nem véletlen történik – túl naiv voltam, vagy ez volt a sorsom valamiért. Emellett nagyon konzervál az, hogy van egy gyerekem, aki mellett jól kell lenni.

Említetted, hogy rengeteget gondolkozol az aktuális dolgokon, mielőtt túl tudnál lépni rajtuk. Tanulsz is a múltbéli hibákból?

Megpróbálok, de azt kell mondjam, hogy van valami sorsszerű ebben… Látom, hogy azért mindig ugyanazokba a hibákba esem bele, például párkapcsolatilag. Ott áll az ember, tudja és mégis elrontja. Ami a legnagyobb változás viszont, és nagy tanulás volt, hogy miközben én azt mondom, nyitott vagyok és lehet velem beszélgetni, az igazán nagy lelki válságaimat most már nem osztom meg, amikor azok éppen zajlanak bennem. Sokszor estem abba a hibába, hogy az alapján döntöttem, ki mit tanácsolt. Szétaprózódtam és egyáltalán nem arra figyeltem, én mit akarok, hanem meg akartam felelni a családomnak, a barátaimnak. Ezért szeretek pszichológushoz járni, mert ott nem kell lojálisnak lennem, csak magamhoz. Szóval, abbahagytam a magammal kapcsolatos problémák baráti vagy családi körben való ventillálását, ebből a szempontból elkezdtem begubózni. De ezzel nincs is baj, a barátaim elfogadják ezt, megvárják, amíg elmondom – és tudják, hogy akkor fogom elmondani, amikor túl vagyok rajta.

Kovács Patrícia (Fotó: Takács Attila)

A közönség az előadás során nagyon jól reagált: hahotázás, taps, tapintható csend. Hogy viszonyulsz a kevésbé pozitív visszajelzésekhez? Olvasol kritikákat, kommenteket? Könnyen veszed azokat?

Úgy gondolok erre, mint egy tréningre. Muszáj elolvasni, nem bírom ki. De nehezen viselem, mert ezek sokszor gyomrosok. Száz szép kommentet is tönkretesz egy ordenáré. És nem a száz jót nézem, hanem az egy szörnyűt, ami bizonyos szempontból mazochizmus, tudom… De nyilván, ha jó kritikát írnak, akkor az jól esik. Ha rosszat, akkor azzal nyugtatom magam, hogy biztosan valami idióta írta. A saját oldalamon egyébként azonnal kitörlöm az összes ócskaságot, kirekesztő kommentet és ordenáréságot. Nem is a rossz kritika zavar, hanem leginkább az, hogy sokszor a színész rovására írják, mit miért csinál, miközben egy nyilvánvaló rendezői instrukciót hajt végre, és ezt a koncepciót a színészen kérik számom. Én ezt igazságtalannak érzem, nincs fegyverem ellene, és közben azt gondolom, hogy „Mi alapján kritizál az, aki ezt a nyilvánvalót sem látja?”.

Van egy hosszú monológod az előadásban, amiben hosszan beszélsz, elmondod, hogy „az ember attól fél, amit nem ismer”. Te félsz az ismeretlentől?

Szülés előtt, ami nekem egy katartikusan nagy élmény volt, minden fejlesztésre eljártam, minden technikát elolvastam, minden videót megnéztem, amit csak tudtam. Pontosan tudtam, hogy a testemmel mi fog történni orvosilag, érzelmileg. Hogy hol fognak reccsenni csontok, húsok. Kilenc hónapon át ezzel foglalkoztam. Felkészültem mindenre. A legrosszabbra is. Én a saját gyerekemmel is így csinálom: sose mondom, hogy nem fog fájni a szuri vagy az orvosi vizsgálat. Mindig elmondom, hogy ez ezért és ezért szükséges, és felkészülünk rá. Ebből ő tudja, hogy mi vár rá, így kétéves kora óta hiszti nélkül elvisel minden ilyet.

Ugyanezt gondolom például a meleg kérdésről. Abban a pillanatban, ha valaki megismer egy LMBTQ embert és nem az alapján ítél, amit nem ismer, akkor egyszer csak azt veszi észre magán, hogy nem is érti mitől tartott annyira. Ez ugyanígy van a fogyatékkal élőkkel, vagy bármilyen más nációval, tőlünk eltérő vallású emberrel. Megismered őket, velük élsz, és érzed, látod, hogy ők is gyereket nevelnek, ők is szeretnek, félnek, aggódnak és nevetnek. Ugyanazokat a dolgokat csinálják, mint te. A csontváza mindenkinek ugyanolyan, a heteronak, a melegnek, a feketének, a transzneműnek.  Tényleg azt gondolom, amit a Second life-ban is mondok egy monológban, hogy csak attól félünk, amit nem ismerünk.

A cikk a Staffino támogatásával készült – a népszerű ügyfélélmény-visszajelző rendszerről bővebben itt olvashatsz.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Rátkai Zsófia

Rátkai Zsófia

Leginkább a kultúra vonzásában ír. Gyerekeitől lopott perceiben emellett olvas és sportol. Rajong a vizekért és az állatokért, a környezet sorsát a szívén viseli. Szeret hajózni, kirándulni, tábortűznél együtt énekelni, az életet tartalmasan élni.
Rátkai Zsófia

Pin It on Pinterest