Miközben a napunk jelentős részében másokkal, vagy mások elvárásaival foglalkozunk, alig szánunk időt arra, hogy saját magunk felé őszinte érdeklődéssel és nyitottsággal forduljunk. A nagy rohanásban elmarad az önmonitorozás, felaprózódik a figyelem, megspóroljuk magunktól a törődést. „És te hogy vagy?” – kérdezi tőlünk mindennek fényében Jakupcsek Gabriella, akinek legújabb, a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent könyvét többek között a fenti probléma inspirálta. A televíziós újságíróval a kötet bemutatóján a komfortzónán túli szabadságról, a változás napos oldaláról, és arról is beszélgettünk, miért (lenne) fontos többet mosolyogni. Interjú.

A fülszöveg alapján „És te hogy vagy?” című könyved generációkon átívelő, de talán inkább nőket érintő, nőket foglalkoztató kérdéseket és problémákat feszeget…

Igen, de az első laptól az utolsóig benne vannak a férfiak is. Az az érzésem, – és erre sok példát hozok a könyvben – hogy a nők legtöbbször a férfiakhoz, vagy az ő hiányukhoz viszonyítva határozzák meg magukat. A legtöbb konfliktusunk tulajdonképpen ebből adódik.

Férfiakhoz viszonyítva, vagy tőlük függetlenül hogy látod, a különböző korosztályú nőknek különböző konfliktusokkal kell szembenézniük?

Nem is feltétlenül a konkrét problémákon van a hangsúly, hanem inkább arról van szó, hogy belekerülünk bizonyos élethelyzetekbe – jellemzően olyanokba, amelyekről azt gondoljuk, hogy velünk soha nem fognak megtörténni – aztán amikor egyszer csak benne találjuk magunkat egy ilyen szituációban, akkor ott állunk bénultan, és fogalmunk nincs róla, hogy merre induljunk. Az, hogy ez valakivel 20, 30, 40 vagy 50 éves korában történik meg, tulajdonképpen mindegy is. Ami viszont fontos lenne, hogy számítsunk ezekre a helyzetekre, legyen víziónk az életünkről, és az olyan helyzetekről, amikor valami nem úgy alakul, ahogyan azt eredetileg terveztük.

Nincs víziónk?

Úgy látom nincs. Annak, hogy legyen jövőképünk és a váratlan történések ne okozzanak nehéz érzéseket, vagy nagyobb traumát, az is az előfeltétele lenne, hogy beszélgessünk egymással, meghallgassunk olyanokat, akik már keresztülmentek hasonló dolgokon. De ez nem nagyon történik… Mondom ezt úgy, hogy az utóbbi időben megszerettem a változást.

Elkezdtem hajózni, és rettenetesen élvezem, hogy nincsenek levert cölöpök az életemben. Ehhez mondjuk majdnem 50 évnek kellett eltelnie: régebben sokat szorongtam olyan kérdéseken, hogy vajon meghosszabbítják-e a szerződésemet, mikor hol fogunk lakni, és hasonlók.

Mindig mindent szerettem volna előre tudni, egészen öreg koromig. Mostanra eljutottam odáig, hogy szeretek spontán, a pillanatnak élni, egy következő pillanatban máshogy dönteni, az eredeti tervtől a megérzéseimre hagyatkozva eltérni.

Mi hozta az életedben ezt a változást? Mi ennek a rugalmasságnak a titka?

Az, hogy az utóbbi években többször is kimozdítottak a komfortzónámból, és amikor ezt minden nehézségével együtt megéltem, egy idő után elkezdtem élvezni. Azt hiszem, ennek az is oka, hogy nem bírok szenvedni. Sőt, igazság szerint kifejezetten utálok szenvedni. Ezért inkább megpróbálom megtalálni ezekben a helyzetekben a jót. Erről a könyvben is sokat írok és másoknak is tudom tanácsolni: ha kimozdítottak a komfortzónádból, vagy olyan helyzetbe kerülsz, ami nem kényelmes, akkor próbálj meg kompromisszumot kötni ezzel a helyzettel, aztán találd meg benne a szépet és azt, ami kihívással telivé, és élvezhetővé teszi.

Ez nagyon rímel arra, amit az előző, „Megúszhatatlan” című könyvedben a külső elfogadásával kapcsolatban állítasz. Ott azt írod, hogy a saját arcodon, és mások arcán is látod a keményedő vonásokat, de a megoldás nem a plasztikai műtét, hanem az, ha egyszerűen többet mosolyogunk. Többet kéne mosolyogni? Erre tanít az új könyved?

És arra is, hogy ha baj történik, vagy változik valami, akkor kezdd el keresni azt, amitől a helyzet jó lesz.

Neked mindig sikerül „többet mosolyogni”?

Ebben a könyvben több fejezetet is írtam arról az ádáz küzdelemről, amit nőként a testünkkel folytatunk. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én magam nem birkózom nehéz érzésekkel, amikor mondjuk, egyik-másik reggel próbálom magam összeszedni és érzem magamon, hogy ez egyáltalán nem biztos, hogy jól sikerült…

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess” – ez az előző könyved utolsó mondata. Azért a mai társadalomban nagyon sokat ítélkezünk… Főleg, ha a külsőről van szó.

Annak, hogy gondolkodás nélkül azonnal oda lehet valamit böffenteni a másiknak, azért megvannak a maga veszélyei. A digitális világ egyik hozadéka, hogy nagyon gyorsan tudsz nagyon rosszul reagálni. Jót is reagálhatnál, de annak hamar elvész a súlya, és iszonyú nehéz eldönteni, hogy melyik reakció az igazi. Ez nagyon bizonytalanná teszi az embert.

Évtizedes múlttal rendelkező televíziósként, feltételezzük, azért megtanultad kezelni a kritikákat és az elvárásokat.

Valamennyire igen, de nagyon utálom ezt. Mindenki elvár mindent… Elvárja, hogy mit csinálj, hogy hogy hol csináld, hogyan nézz ki. Öregedj, de közben maradj fiatal, de ha fiatalos maradsz, akkor azt kezdik firtatni, hogy mit csinálsz magaddal. Mindenki mással foglalkozik, csak magunkra nem figyelünk. Ezért is lett az a címe a könyvnek, hogy „És te, hogy vagy?”. Mert az ugye egy dolog, hogy ez vagy az nem tetszik a másokban, de az talán eggyel fontosabb kérdés, hogy mennyi figyelmet szentelünk saját magunknak.

Ha jól érezzük, úgy látod, nem eleget… Mennyire nehezíti meg szerinted ezt a kérdést, és összességében a nők dolgát a közösségi média?

Borzasztóan. Nagyon nehéz megfelelni az Instagramnak meg a Facebooknak. A fiatal nőknek, a 20-as, 30-as generációnak szerintem sokkal nehezebb dolga van, mint nekünk volt. Szörnyű, hogy micsoda verseny zajlik! Persze az én generációmnak is megvannak a maga nehézségei: alig lehet látni ezt a korosztályt, és mivel nem foglalkoznak velük, hajlamosak elhagyni magukat. Ugyanakkor tény, hogy minket annak idején nem szembesítettek ilyen gyakran a külsőnkkel. Nemrég jöttem haza Ázsiából, és döbbenetes volt, hogy a fiatal lányok már sehova nem mennek selfie-bot nélkül. Szó szerint sehova. Ha valaki egész nap csak magát nézi, az biztos, hogy személyiségtorzulást okoz. És az a baj, hogy erről nincs kivel beszélgetni, mert a másik is magát nézi. Csak egymás szemébe nem nézünk.

Ilyen körülmények között nehéz önazonosnak maradni. Évtizedekig voltál képernyőn, műsorok jöttek-mentek, de „A Jakupcsek” ugyanaz maradt. Mi a hitelesség titka? Hogyan maradjon valaki önmaga?

Nyilvánvalóan én is azt kajtatom, hogy miről szól az életem. Sokat gondolkozom azon, mit akarok még csinálni, milyen közegben akarok élni. Szerintem ezen minden életszakaszban érdemes gondolkodni, mert ez arra a kérdésre is megadja a választ, hogy mihez van kedvem, mi érdekel engem igazán. Ha azzal foglalkozom, ami engem érdekel, és amihez kedvem van, akkor abban nagy valószínűséggel önmagam tudok maradni.

A könyveidből az is kiderül, hogy szereted, ha sok a feladat, ugyanakkor a családodra, az emberi és baráti kapcsolataidra is nagyon figyelsz. Hogyan tudod megtartani az egyensúlyt a munka és a magánélet között?

Lehet, hogy az élő adások miatt alakult ez ki bennem, de én az intenzív és koncentrált feladatmegoldásban hiszek. Általában projektekben gondolkozom: ha van egy megoldandó feladat, akkor azon pörgök. Kifejezetten szeretem azt az érzést, amikor elintézek sok feladatot, elindítok folyamatokat, és amikor ezek sínen vannak, akkor drasztikusan kicsekkolok és megyek töltődni. Ilyenkor egyáltalán nem foglalkozom munkával. Ebből a szempontból szélsőségek között mozgok. Nem tudom például megcsinálni, hogy egy nap 4 órát dolgozzak: amíg nem oldok meg egy problémát, amit érdekel, addig azt nem nagyon tudom letenni.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: Asztalos Gábor

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest