A kapcsolat, amiben valójában egyedül vagyunk benne – A plátói szerelem romboló dinamikája

Miért menekül valaki a valóság elől a plátói szerelembe? Miért van az, hogy egyre többen az álomvilágot választják egy hús-vér kapcsolat helyett? Mitől függ, hogy a viszonzatlan érzések csak kicsit kiszínezik, vagy teljes egészében átrajzolják a valóságunkat? Meddig érdemes hinni egy viszonzatlan szerelemben? Miért választjuk újból és újból ezt az utat? Ezeket a kérdéseket járjuk körbe a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című film nyomán, amelynek központi kérdése az, hogy mennyire csúszik össze a képzelet és a valóság, amikor szerelmesek leszünk.

„Azt éreztem, hogy megvan, én ezt kerestem. (…) Nem tudom, lehet-e ezt szerelemnek nevezni, de velem ilyen még nem volt” – így vall az érzéseiről a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című film egyik jelenetében a főszereplő Márta a pszichológusának.

Márta és János egy nemzetközi konferencián ismerkedtek meg, ahol egy randevút is megbeszéltek: abban maradtak, hogy Budapesten megint találkoznak. Márta – aki a történet szerint 40 éves, New Jersey-ben él, és a szakmájában elismert idegtudósként dolgozik – a kijelölt napon haza is repült Budapestre, de hiába várta a férfit a Szabadság-hídnál, ő nem jelent meg a megbeszélt időpontban. Ekkor Márta kétségbeesetten keresni kezdi Jánost, és mikor megtalálja, a férfi azt állítja, hogy még soha nem találkozott vele. Márta ennek ellenére mindent maga mögött hagyva úgy dönt, Budapestre költözik…

Ezzel a sok szempontból sejtelmes felütéssel indul a fent említett film története. A folytatásról a számos nemzetközi elismerést besöpört, nem mellesleg Oscar-díjra jelölt magyar alkotásból tudhatunk meg többet.

De a Felkészülés… annak tartalmától függetlenül is fontos kérdéseket vet fel. Mindegy is, hogy mi lesz a történet vége, kiderül-e, hogy Márta csak képzelte az egészet, vagy a férfi hazudik – a film központi témája mentén kibomló kérdések a végkifejlettől függetlenül is komoly önismereti tanulságokhoz vezethetnek.

Ez – ahogy a rendező fogalmazott – „a szerelem projektív természetéről szóló személyes történet” (szerintem) még nagyon sok ember története – és ha a szívemre teszem a kezem, akkor azt hiszem, egy kicsit az enyém is…

Amikor a képzeletünk táncba hívja a valóságot

Nem mindegy ugyanis, hogy kit hova vezet a pillanat, amikor találkozik egy számára vonzó emberrel. Ilyenkor nagyon szeretnénk tudni, hogy mit gondol rólunk a másik, mi járhat a fejében? Mivel legtöbbször ez nem derül ki, a saját gondolataink felé fordítjuk a figyelmünket, majd azok alapján elkezdjük kiszínezni a homályos részeket.

Álmodozunk, fantáziálunk, képzeletbeli párbeszédeket folytatunk, hogy aztán ezek a gondolatok egyre intenzívebb érzések formájában „manifesztálódjanak”.

Ha a vonzalom kölcsönös, akkor a gondolatokat tettek követik, aminek eredményeként két, egymásnak szimpatikus ember közeledni kezd egymás felé, és kialakítják a lehetőségét annak, hogy valóban megismerkedjenek. Ezt követően a kapcsolat vagy beteljesedik, vagy – miután kiderül, hogy a fantáziánkban élő kép köszönőviszonyban sincs a valósággal – hamvába hal. Mindkét forgatókönyvre igaz, hogy a történet, végződjön jól vagy rosszul, valamilyen formában a realitás felé kezd el tendálni.

De mi történik akkor, ha valami miatt ez nem történik meg? Például azért, mert nem is ismerjük (olyan jól) a másikat, és fogalmunk sincs arról, hogy mit gondol rólunk vagy milyen élethelyzetben van. Az is lehet, hogy a kölcsönös vonzalom hiánya miatt nem kaphatjuk meg azt, akire olyan nagyon vágyunk, csak éppen valamiért nem tesszük meg a szükséges lépést annak érdekében, hogy ez kiderüljön.

Várunk. De meddig?

Mit teszünk ilyenkor? Vagy detektáljuk, hogy ez most nem jött össze, és továbblépünk. Vagy várunk, tovább reménykedünk, és az elképzelt fantáziák nyomán keletkező érzéseket elkezdjük arra a bizonyos másik emberre projektálni.

A képzeletünkben pörgő képek, és a rendelkezésre álló információdarabkák alapján elkezdünk felépíteni egy párhuzamos valóságot – vagyis szárba szökken a plátói szerelem. Óriási különbségek lehetnek közöttünk a tekintetben, hogy mennyi időt töltünk ebben a nem létező kapcsolatban, és mennyire engedünk a csábításnak akkor, amikor a képzeletünk egyre vadabb és vadabb táncba hívja a valóságot.

Ha nem figyelünk, akkor könnyen belesodródhatunk egy ördögi spirálba, amiből – főleg, ha különböző okok miatt hajlamosak vagyunk egy-egy ilyen kapcsolat és/vagy élethelyzet mellett elköteleződni – piszok nehéz kikeveredni.

Miért ragadunk bele?

Azért, mert plátói szerelemben élni – és ezt saját tapasztalatból kiindulva állítom – bizonyos szempontból végtelenül kényelmes.

Kényelmes, mert a plátói szerelemben minden a mi elvárásaink szerint történik: a „párunk” úgy viselkedik, ahogy azt mi szeretnénk, úgy bánik velünk, ahogy arra mi vágyunk. Egy ilyen kapcsolaton nem kell dolgozni, nem kell benne konfrontálódni, időt sem kell rá szánni – vagy ha igen, akkor csak annyit, amennyit mi szeretnénk. Ez a helyzet nemcsak kényelmes, de nagyon biztonságos is: nincsenek súrlódási pontok vagy konfliktusok, ahogy a csalódásnak, a kudarcnak és a fájdalomnak sincs helye.

Mindig minden flottul megy, olyan az egész, mint egy álom. És azért olyan, mert az. Csak erről nagyon könnyű megfeledkezni, mert, bár a kapcsolat a fejünkben zajlik, a fantáziáink nyomán keletkező érzések nagyon is valódiak.

Romboló erő

A biztonság illúziója, és a bennünk lobogó, folyamatosan duzzadó vágy – tulajdonképpen egymást felerősítve – oda vezet, hogy

elköteleződünk egy kapcsolat mellett, amiben valójában egyedül vagyunk benne.

Így válhat a plátói szerelem nagyon könnyen egy tartósan romboló erővé az életünkben: a gondolataink nyomán keletkező érzések szépen lassan felülírják a valóságot, és addig-addig csiszolgatjuk az álomképet, amíg a képzeletünkben pörgő jelenetek hatni nem kezdenek a döntéseinkre, és a józan ítélőképességünkre.

Ezeknek a döntéseknek egy célja van: újból és újból olyan élethelyzeteket teremteni, amelyekbe aztán belekapaszkodhatunk, hogy általuk valóságnak gondolhassuk azt, ami valójában nem az.

Ez az a pont, amikor a racionalitás, mint fogalom, értelmét veszti. A fejünkben burjánzó fantáziavilág nyomán szárba szökkenő érzések egyre inkább felerősítik bennünk a bizonyosságot – vagy inkább annak illúzióját. Történjék bármi, (vagy annak az ellenkezője), mindig mindenben a jelet, a sors kezét és a megerősítést látjuk.

Biztos a sors akarta így?

Kicsit olyan ez, mint a szerhasználóknál az újabb „löket”: az így vagy úgy megszerzett impulzusok (internetes keresések, „véletlen” találkozások, vélt vagy valós egyezések) megerősítenek minket abban, hogy nekünk tényleg dolgunk van egymással, elvégre „Minden okkal történik, a sors is így akarja”. „Érzem a bizonyosságot”, „Semmi sincs véletlenül.”, – vagy Márta szavait idézve – „Velem ilyen még nem volt…”.

Arról, hogy milyen nagyon nehéz ebben az állapotban találkoznunk a kijózanító valósággal, az a történet jut eszembe, amit Sheila Heti- Változások könyve című kötetében olvastam. A szerző egy barátnőjéről mesél, aki évek óta szerelmes egy férfiba. A barátnőt és a férfit bizonyos időközönként egymás útjába sodorja az élet. A barátnő biztos benne, érzi és tudja, hogy dolga van ezzel az emberrel, a sors mondani akar valamit azzal, hogy ennyiszer találkoznak.

Ha ilyen sokszor találkoztok, és mégsem történt közöttetek semmi, akkor nem lehet, hogy a sors pont azt akarja mondani, hogy nincs dolgotok egymással? Ha ennyi idő és alkalom sem volt elég ahhoz, hogy a kapcsolat továbbfejlődjön, akkor talán ezt a lehetőséget is érdemes lenne fontolóra venni, nemde?

Az írói hang felvetése több mint elgondolkodtató, és szerintem sokat segíthet abban, hogy picit reálisabban ítéljük meg a helyzetünket akkor, ha huzamosabb ideje vagyunk elkötelezettek egy plátói szerelem mellett.

Kijózanító valóság

Persze nem könnyű ebben a helyzetben szembenézni a kijózanító valósággal. Mindig van mibe kapaszkodni, vagy ha nincs, akkor kreálunk magunknak egy utolsó utáni-utáni-utáni szalmaszálat, ami által életben tudjuk tartani a reményt. Ha ezt sehogy sem sikerül elengedni, és továbbra is ragaszkodunk a plátói kapcsolathoz, akkor viszont számolnunk kell a következményekkel…

Például azzal, hogy a plátói szerelemben nemcsak a fájdalom és a kudarc lehetőségétől zárjuk el magunkat, hanem az érzelmi fejlődéstől is.

Ez tulajdonképpen a plátói szerelem legnagyobb veszélye: beleragadunk egy helyzetbe, ami nem motivál növekedésre. Jól elvagyunk benne, csak éppen semmit sem tanulunk a közös problémamegoldásról, vagy az olyan helyzetek kezeléséről, amelyek konfliktussal vagy nehéz érzésekkel járnak.

Márpedig egy valódi kapcsolatot ezek nélkül nem lehet megúszni. Ha nincsenek sémáink és megoldó-képleteink arra, hogy mihez kezdjünk egy nézetkülönbséggel, vagy egy olyan helyzettel, amikor akaratunkon kívül megbántjuk a másikat, akkor jó eséllyel az első veszekedés után „elvérzünk”.

Valódi interakciók hiányában…

Ha az időnk nagy részét plátói szerelmekben töltjük, akkor egész egyszerűen nem tanuljuk meg, hogyan kell funkcionálni egy felnőtt kapcsolatban – megrekedünk egy rajongó tinédzser szintjén, akinek még nincsenek kidolgozott stratégiai és megküzdési mechanizmusai az ilyen „fölnőttes” helyzetek kezelésére.

Ez szélsőséges esetben aztán oda vezethet, hogy a legalapvetőbb, intimitást feltételező emberi interakciókban sem tudunk/nem tanulunk meg/elfelejtünk működni – és egyre nagyobb félelmet kelt bennünk a gondolat, hogy belenézzünk egy másik ember szemébe, rámosolyogjunk, vagy ne adj isten, szóba elegyedjünk vele.

Egy bizonyos szintig persze – főleg egy kapcsolat kezdeti, ismerkedős fázisában – teljesen természetes, ha idegesek vagy mondjuk a személyiségünkből adódóan, félénkek vagyunk. Ugyanakkor ahhoz, hogy valakit igaziból megismerjünk, szükség van arra a képességre, hogy (ha erre van szándékunk!) a közeledésre tudjunk reagálni, vagy mi magunk merjünk mások felé közeledni. Az ehhez szükséges rutint egy plátói kapcsolatban nemigen lehet megszerezni – ehhez hús-vér emberi kapcsolatok, és valódi interakciók kellenek.

Miért szalasztjuk el a lehetőségeket?

A plátói kapcsolat nagyon sok minden más mellett a menekülésről is szól: arról, hogy menekülök a magány, a hétköznapok sivársága, és a már említett kudarc lehetősége elől. Amikor ezt az utat választjuk, akkor a hibák, vagy a hibázás lehetőségét totálisan nélkülöző tökéletesség mellett döntünk, mert így soha semmilyen körülmények között nem mondunk csődöt.

Csakhogy paradox módon éppen emiatt bukunk el azokban a helyzetekben, amelyekben lehetőségünk lenne a valóság irányába terelni a vágyainkat. Ilyenkor történik az, hogy amikor ténylegesen kapcsolódhatnánk ahhoz, akiről egészen addig csak álmodoztunk, inkább kihátrálunk. Elszalasztjuk a lehetőséget – újból és újból.

Sok oka lehet annak, hogy ezekben a helyzetekben a félelmeink még az évek óta tartó vágyakozásnál is nagyobbak. Túlmutat ennek a cikknek a keretein, (és egyénenként eltérhet), hogy felfejtsük, milyen önsorsrontó minták, traumák, hiedelmek távolítanak attól, amihez pont, hogy közelebb szeretnénk kerülni. Egy önismereti és terápiás munka sokat segíthet ezeknek a dinamikáknak a feltérképezésében és átkeretezésében – engem legalábbis nagyon fontos felismerésekhez vezetett, amikor elkezdtem keresni a választ arra a kérdésre, hogy miért is olyan félelmetes számomra egy-egy ilyen helyzet (és egy valódi kapcsolat).

A fájdalmakon túl…

Meggyőződésem, hogy amíg nem találjuk meg a saját válaszainkat ezekre a kérdésekre, addig újból és újból visszamenekülünk a plátói kapcsolatokba, vagy oda, ahol tökéletesen tudunk működni és teljesíteni. Ez a terep manapság jellemzően a karrierünk és a munka világa, aminek értékrendje közvetve, de hatással van az emberi kapcsolatokra is: miközben próbálunk megfelelni a jellemzően magas elvárásoknak, azt gondoljuk, hogy minden helyzetben tökéletesnek kell lennünk – és másoktól is ugyanezt várjuk.

Amikor pedig szembesülünk vele, hogy ez a párkapcsolatok esetében nem lehetséges, akkor – mivel a saját gyengeségeinkhez hasonlóan mások tökéletlenségével kapcsolatban sem vagyunk toleránsak – vagy egy plátói kapcsolatba menekülünk, vagy az első próbálkozások után kereket oldunk, esélyt sem adva annak, hogy megnézzük, mi van a félelmeinken, a fájdalmainkon és a konfliktusainkon túl.

Ahogy mondani szokás, ötven-ötven százalék sanszunk van arra, hogy valami jó dolgot találunk ott, ahol elsőre a hibát látjuk. Persze az is benne van a pakliban, hogy tényleg nincs ott semmi, vagy a valóság tényleg rémisztő.

De ha elindulunk ebbe az irányba, akkor legalább az esélyt megadjuk magunknak arra, hogy felfedezzük, a küzdelmes helyzetek – feltéve, hogy megdolgozzuk azokat – nem gyengítik, hanem pont, hogy erősítik a kapcsolatot, ami által érzelmileg mi is növekedhetünk.

Ha elfogadjuk, hogy a félelmeink és a nehézségek természetes részei egy valódi kapcsolatnak, azzal esély adunk magunknak a boldogságra – és arra, hogy ezekkel ne egyedül kelljen megbirkóznunk.

Kinek adod az életed?

Ez azért is fontos, mert az életünkben óhatatlanul bekövetkező fájdalmas pillanatokban és időszakokban egy képzeletünkben élő ember nem tud mellettünk állni.  Ahogy a boldogságunkat és az örömeinket is csak egy valóságban is létező emberrel tudjuk megosztani.

Nem állítom, hogy nincsenek sikersztorik, vagy olyan csodálatos történetek, amelyeknek happy end lett a vége, és kiderült, hogy érdemes volt akár éveken át várni a másikra. A saját tapasztalataim alapján azonban azt gondolom, hogy a plátói szerelemben élő, mindig csak „várakozó üzemmódban” létező emberek életében előbb vagy utóbb elérkezik a pillanat, amikor döntést kell hozni arról, hogy az olyan nagyon rövid életük drága pillanatait kire áldozzák.

Egy ponton túl muszáj feltenni magunknak a kérdést: kinek adom az életem? Annak, aki évek óta nem lép felém, aki abban a formában, ahogy én elképzelem nem is létezik, vagy annak, aki tényleg ott áll mellettem, és megteszi azt, amit az idealizált és távolról imádott kedves valahogy sosem: szeret és elfogad úgy, ahogy vagyok.

Tudom jól, hogy sokszor ez nem vagy-vagy alapon működik: az idealizált személy árnyékában nem mindig toporog ott valaki, aki arra vár, hogy észrevegyük végre. Szörnyen félelmetes ezzel a nagy-nagy ürességgel és kapaszkodók nélküli magánnyal szembenézni. De azt is tudom, hogy a pillanatban, amikor ezt az illuzórikus, utolsó szalmaszálat elengedjük, akkor a valódi kapcsolat lehetőségét beengedjük az életünkbe.