„Hol a félelem győz le bennünket, hol mi a félelmet, és ez így megy egy életen át”

Szerző: | 2021. 11. 01. |

A halállal való kapcsolatunk folyamatosan változik. Eleinte nem ismerjük, aztán nem értjük, majd megtagadjuk, később félünk tőle, aztán küzdünk ellene, és van az úgy, hogy „alázattal meghajlunk előtte”. Bárhogy is legyen, valamilyen viszonyunk van a halálhoz. Erről a viszonyról szól legújabb, #SZEMÉLYES címmel induló rovatunk első cikke, amelyben mostantól állandó szerzőink az eddigiektől eltérő, személyesebb hangvételű írásait olvashatjátok. Elsőként Bibók Bea, szexuálpszichológus, párterapeuta a saját példáján keresztül ír az elkerülhetetlenről, és arról, hogy hogyan lehet az elmúlás gondolatával, annak közvetlen közelségével együtt élni.

Nagyon változó, hogyan is viszonyulunk a halálhoz. Azt gondolom, hogy mindenkinek vannak ezzel kapcsolatban meghatározó élményei, amelyek így vagy úgy, de befolyásolják a hozzáállásunkat.

Én félek a haláltól. Nem is kifejezetten a haláltól (bár lehet, hogy attól is), hanem az elmúlástól, a hanyatlástól, hiszen még annyi mindent szeretnék csinálni, annyi tervem és életenergiám van. Nem az öregedéstől félek, hanem a lehetőségek elvesztésétől. Nagyon szeretek élni, alkotni, létezni, az élet részévé válni. Ezzel van még bőven dolgom, hiszen egy egész élet kell hozzá, hogy legyőzzük ezt az egzisztenciális félelmet.

Amikor az őszi erdőt járom, akkor megnyugtató látnom, hogy a természet milyen szépen múlik el. De az elmúlást nem láttam mindig ilyen idillinek…

Az első homályos emlékem az, amikor a nagynéném levágott egy csirkét a szemem láttára, amiből spriccelt a vér, aztán lekókadt a nyaka. Négy évesen nem értettem, hogy ez miért jó. Hiába mondta, hogy lesz belőle finom leves és rántott csirkecomb, veszteségnek éltem meg azt, hogy nem kergethetem az udvaron a csirkét, nem riogathatom, és többé nem simogathatom meg.

Nem értettem, mit jelent meghalni

Aztán meghalt az apai nagymamám, akivel egy házban laktunk egy kis faluban. Nem értettem, mit jelent meghalni. Kis óvodás voltam még, csak azt éreztem, hogy mindenki szomorú, nincs nevetés, és mamához sem lehet szólni, mert nincs a szobájában. Elérkezett a temetés napja, és nagyon szerettem volna én is elmenni a temetőbe, mint a felnőttek. Persze nem tudtam, mi az, hogy temetés. Mondták a szüleim, hogy mamát beteszik a koporsóba, a koporsót meg a földbe, de nem értettem, mama mit akar csinálni a koporsóban. Miért akar ő belefeküdni, hiszen az egy szűk doboz, ahelyett, hogy az ágyában feküdne.

Emlékszem, nagyon kíváncsi voltam a temetésre, azt gondoltam, majd szólok mamának, ne csináljon butaságot. A szüleim viszont nem akartak elvinni, azt mondták, még kicsi vagyok és maradjak otthon a jó melegben. Ráadásul aznap bepisiltem az oviban, és azt is mondták nekem, hogy így aztán végképp nem mehetek temetésre. Mamával nem találkoztam többé, azt gondoltam, jól érzi magát a koporsóban, ezért nem akar hazajönni.

Haragudtam rá, amiért elfelejtett hazajönni.

Egyedül voltam a félelmemmel

Fiatalabb koromban nem gondolkoztam a halálról, szinte nem is volt ez a szó a szótáramban. Szerelmes voltam, a vőlegényemmel éppen készültünk a nyár eleji vizsgáinkra, amikor a másik nagymamám, akinél Budapesten laktam, rosszul lett. Nem volt telefonunk, mert abban az időben még a vezetékes telefon is ritka volt, így a szomszéd nénitől hívtuk ki a mentőt. A szüleim 100 km-re éltek, így húszévesen nekem kellett a mentőautóval bemennem vele a kórházba. Egyedül voltam a félelmemmel. Éreztem, hogy nagy a baj, féltem, hogy nem érünk be a kórházba. Rettegve néztem a mentőautóból a budapesti bérházak falára vetülő kék fény játékát. Próbáltam felfedezni a sziréna hangja és a kék fények felvillanása közötti törvényszerűséget, miközben a mentősök a mamám életéért küzdöttek.

Nem volt törvényszerűség, csak az az érzés, ahogy az élet egyik pillanatról a másikra folyik ki a kezeim közül.

Nem értettem mi történik, azt játszottam, hogy ha a sziréna megszólal, amikor a mentő bemegy a kórház kapuján, akkor életben marad. Amolyan képzeletbeli „szeret-nem szeret” játék volt ez, mint kisdiák koromban hazafelé menet az akácfa levelének tépdesésekor.

Akkor életben maradt. Egyszer még találkoztunk, megfésültem a haját, emlékszem, szőlőzsírt kért, mert ki volt száradva az ajka. Remegett a keze, amikor megsimogatott. Ezt vittem el magammal utoljára. Többé nem találkoztunk.

Nem akartam elhinni, nem akartam tudomásul venni

Harminchat éves koromban beteg lett a férjem. Már három kislányunk volt. A ’betegség’ szó soha nem szerepelt a szótárunkban. Egyszer csak kéretlenül, váratlanul, pofátlanul megérkezett. Nem kopogott, nem betolakodott, hanem felfalta az életünket. Amikor az ember zsigerig hatoló fájdalmat, félelmet és tehetetlenséget él át, akkor tud igazán küzdeni, foggal-körömmel. Küzdeni az egészségügyi rendszerrel, a gyógyszerhiánnyal, a tehetetlenséggel, a rémülettel, az új korszakkal, amiben a jövőképet az aznapi vérkép határozza meg. Úgy küzd, hogy maga sem tudja, honnan van ennyi ereje, honnan tankolja a muníciót. Csak jön, még és még és még annál is inkább. Küzd és táplálja a saját és a három kislány hitét, a mindennapok melengető, biztonságot adó rutinját, miközben a veszteség lehetősége is szürke fátylat von az élet fényjátékára.

Ez a hit annyira erős volt, hogy amikor az orvos azt mondta, ”Ne engedje vezetni a férjét, mert bármikor meghalhat!”, még akkor sem hittem el a valóságot. Nem akartam elhinni, nem akartam tudomásul venni, hogy elveszítünk valamit, elveszítünk mindent, amiről azt hittük, hogy örök. Elvesztettük, és akkor az atomrobbanás utáni, semmihez sem fogható kietlenségben meg kellett tanulnom egyedül támaszt nyújtani a három kislányomnak.

Meg kellett tanulnom azt, hogy igen, élnem kell, mert van élet a halál után is, csak másfajta élet ez a fájdalom finom csipkéjével betakart élet. Van egy háromszoros felelősségem, amiben azt kell megtanítanom a lányaimnak, hogy az életnek a veszteségek és fájdalmak ellenére is van szépsége.

Közelről néztem végig az elmúlást, azt, hogy bármennyire jól éljük az életünket, van benne sorsszerűség, ami előtt alázattal kell meghajolnunk, mert van, ami nem rajtunk múlik…

Porszemnek éreztem magam

Amikor a kilencvenes években a dél-afrikai Zimbabwe-ben jártunk és a Viktória-zuhatag felé tartottunk a kis bérelt autónkkal, megálltunk harminc kilométerre a vízeséstől. Dübörgést hallottunk, semmihez sem fogható hangorkánt. Nem tudtuk mi ez, csak később tudtuk meg, amikor közelebb értünk, és a hang felerősödött. Igen, a vízesés hangját hallottuk a félelmetes dübörgésben. Amikor ott álltam a Viktóriával szemben, vízpermettől betakarva, a természet erejétől megsemmisülve, akkor sírtam. Sírtam a boldogságtól és az elmúlás könnyedségétől. Porszemnek éreztem magam.

Porszemként élünk, ez nem kérdés. Amikor szembesülünk azzal, hogy a hétköznapi biztonságunk mennyire múlandó, akkor felszínre kerül a halálfélelmünk, ami születésünktől bennünk lakozik. Amolyan iszapbirkózás ez, hol a félelem győz le bennünket, hol mi a félelmet, és ez így megy egy életen át.

Ennek a félelemnek a legyőzésében sokat segít, ha úgy élek, hogy jól bánok önmagammal, igyekszem megvalósítani a vágyaimat, és hozzájárulni ahhoz, hogy jobb legyen a világ. Így talán kevésbé félelmetes. Így talán nem élünk hiába.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This