“Egyirányú jeggyel az új önmagam felé” – Avagy mire számíts, ha külföldre költöznél

Szerző: | 2020. 02. 23. |

Hiába blogbejegyzések és felkészítő cikkek tucatjai, szinte lehetetlen tökéletesen felkészülni arra, hogy pontosan mit is jelent újrakezdeni külföldön. Az, hogy ki mekkora sikerrel és mennyi idő alatt tud beilleszkedni, sokban függ többek között a személyiségtől, a korábbi, eltérő kultúrákkal kapcsolatos tapasztalatoktól, az adott ország és nyelv ismeretétől, valamint az országok közötti kulturális eltérés mértékétől. Tény azonban, hogy a külföldön töltött évek formálnak, jó esetben jelentős egyéni fejlődést hozva maguk után. 

Kultúrsokk és minden, ami vele jár

Az, aki a költözést választotta, gyakran hallja vissza, hogy “bezzeg neki könnyű”, ugyanakkor maguk az otthont elhagyók is hajlamosak – tudatosan vagy önkéntelenül is – azt a képet mutatni, hogy kint valóban kolbászból van a kerítés (legalábbis egy bizonyos időszakban).

Az elköltöző és az otthon maradt világ között keletkező űr áthidalásához fontos, hogy jobban megértsük a mögöttes okokat, melyek legfőképpen az úgynevezett kultúrsokkból erednek.

A kultúrsokk vagy kulturális sokk folyamatát a kanadai antropológus, Kalervo Oberg írta le az 1950-es években, miután megfigyelte, milyen érzelmekkel küzdenek azok, akik egy, a sajátjuktól eltérő kulturális közegben próbálnak letelepedni. Oberg 4 stádiumra bontotta le a folyamatot, melynek első és legkönnyebben átvészelhető része az úgynevezett mézeshetek, amikor még túl nagy az újdonság varázsa ahhoz, hogy a költöző ráeszméljen, nem csak nyaralásra érkezett.

Mézeshetek, depresszió, letelepedés

A mézesheteket éles váltásként követi az alkudozás időszaka, ami hideg zuhanyként érhet, és nem is mindenkinek sikerül túllépnie rajta. Ez az az időszak, amikor a kultúrák közötti valós különbségek és az adott országgal és nyelvvel kapcsolatos tudásbeli hiányosságok kiütköznek. Ilyenkor realizálódik, mennyire más is az új ország nyelve, szokásai, a viselkedési minták, az ügyintézés folyamata, a gasztronómia. Azon túl, hogy – legalábbis kezdetben – extra energiát kíván az idegen nyelv folyamatos használata, az is igénybe veszi az embert, hogy szelektálnia kell a releváns és nem releváns információk között.

Sokan küzdenek ebben a fázisban a kompetencia elvesztésének érzésével, valamint azzal, hogy a kulturális nüanszok ismeretének hiányában, vagy a nyelvhasználatból fakadó félreértések miatt kevésbé intelligensként ítélik meg őket. Nem ritka a kilátástalanság érzése, a depressziós tünetek megjelenése, vagy a célországgal kapcsolatban fellépő undor, lenézés, harag.

Tovább nehezíti a helyzetet a biztonsági háló, a barátok, a család hiánya, akik sok esetben segíteni sem tudnak, hiszen gyakori, hogy maga az expatrióta sem képes tudatosítani magában érzelmeinek okát, csupán azt tudja, hogy valami rossz, de nagyon. Nem véletlenül ez az a kritikus időszak, amin tudatos lépések és kellő önismeret nélkül sokan képtelenek túllépni és feladják.

Aki azonban képes átlendülni ezen a kritikus időszakon, az túl van a nehezén. A harmadik fázis, az úgynevezett igazodás ideje alatt a többség számára már könnyebbé válik az élet, ők már képesek reálisan, túlfűtött érzelmek nélkül látni a régi és az új otthonuk közötti különbségeket, és a gyakorlatiasságuk és személyiségük függvényében otthonosan érezni magukat. Az ezt követő és egyben végső stádium az alkalmazkodás szakasza, vagy más néven mesterszakasz, amire jellemző a nyelv szinte anyanyelvi szintű használata, az adott ország szokásainak elsajátítása, és a honvágy – akár teljes – megszűnése. (A kultúrsokkról jó kis összefoglalót találni az expatok között népszerű Határátkelő blogon.)

#SAJÁTÉLMÉNY

Nem titkolom, az alkudozás fázisába nekem is majdnem beletört a bicskám, pedig addigra már évek óta éltem külföldön. A nehézségek ellenére azonban egy-egy hazautazás alkalmával mindig azt éreztem, hogy az új, választott országomban szeretnék boldogulni (legalábbis egy ideig még), azért viszont, hogy ez sikerüljön, meg kell dolgoznom.

Önfejlesztés nélkül nem megy

A külföldön újrakezdés érdekes helyzet: legtöbben úgy érzik, tiszta lapot kaptak, pedig ez sokkal inkább tekinthető új esélynek arra, hogy megismerjük önmagunkat, sőt, esetenként szembenézzünk azzal, ami elől akár nem is tudatosan, de menekülni próbáltunk a költözéssel. Ez ugyanis nem csak a személyiség-fejlődésünket szolgálja, de abban is segít, hogy megtaláljuk a helyünket a világban.

Schrammel Ivett pszichológus Miért is jó külföldön élni? című blogbejegyzésében is ezt támasztja alá. Szerinte az expatrióta lét felér egy igazi önismereti tréninggel, ahol rengeteget tanulhatunk magunkról abból, hogy hogyan viselkedünk ebben a teljesen új szituációban. Itt derül ki igazán, hogy valóban annyira nyitottak, alkalmazkodóak, kreatívak vagyunk-e, mint ahogy azt korábban gondoltuk, és az is, hogy van-e elég erőnk félretenni a büszkeségünket, újratanulni olyan dolgokat, amelyekkel kapcsolatban azt hittük, tökéletesen tisztában vagyunk.  

Magyar lettem külföldön

Fontos azt a kérdést is feltenni ugyanakkor, hogy valóban nekünk való-e ez az egész, és ha igen, hogyan, mennyire szeretnénk és tudunk beilleszkedni az új közegbe. Emlékszem, mint ahogy sokan mások, én is elkövettem azt a hibát, hogy sürgettem a beilleszkedés folyamatát, és erőszakosan próbáltam az akkor még felszínes tudásom alapján helyi polgárrá válni.

A kultúrsokkból adódó nehézségekre büszkeséggel és daccal reagáltam, miközben a család és a barátok előtt még csak a gondolatától is elzárkóztam annak, hogy valaha hazamenjek. Azt hittem, ha minél inkább háttérbe szorítom a valódi származásom és színlelem, hogy minden jó, annál gyorsabban és egyszerűbben találom majd meg a helyem.

Éppen ebben a keresgélő időszakban olvastam Chimamanda Ngozi Adichie nigériai írónő Americanah című könyvét, melynek ugyan fő témája a feketék megítélése Amerikában, de kitűnően érzékelteti, milyen érzelmekkel kell megküzdenie az embernek a kultúrsokk egyes fázisaiban. A regény főszereplője (akinek alakját Adichie nagyrészt önmagáról formázta) a nigériai születésű Ifemelu, aki ösztöndíjjal Amerikába költözik, és aki ott tapasztalja meg először, milyen is feketének lenni egy nem fekete országban, milyen érzés látni, ahogy az otthonhagyottak túllépnek rajtunk, és milyen a származást titkolni az esetleges gyorsabb elfogadás reményében.

Ez a könyv döbbentett rá, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel. De mint ahogy Ifemelu – és vélhetően sokan mások – is eljut a regényben arra a pontra, amikor nem hajlandó tovább erőltetni a helyi akcentust vagy máshogy hordania haját,  én is rájöttem, hogy nem ez a helyes út.

Átértékelni és értékelni

A büszkeség és a tettetés helyett sokkal többet számít az alázat és az, hogy az ember önmaga legyen. A máig tartó önismereti munka mellett, mely során megtanultam bízni az érzéseimben és megtanultam meghúzni a saját határaimat, más szemmel kezdtem látni magamat és a környezetemet – amire talán nem lett volna lehetőségem, ha nem lépek ki a jól megszokott magyar komfortzónámból. Megtanultam értékelni, ameddig eljutottam és azt, amit elértem, ugyanakkor sokkal toleránsabbá váltam azokkal szemben, akik talán hasonló cipőben próbálnak csoszogni az idegen útvesztőkben.

A sok küzdés, kudarc, kínos vagy tanulást igénylő helyzetre ma már kihívásként tekintek vissza, és büszke vagyok magamra, hogy nem buktam el bennük. Sokkal tisztábban látom azt is, miért jó itt, és miért jó otthon, vagy hogy hol lehetne még változtatni, és már azt sem félek bevallani, hogy igen, lehet, hogy egyszer újra veszek egy egyirányú jegyet. Mert a változás jó, még akkor is, ha néha kicsit belehalunk.

Fotó: itt és itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Mondovics Pálma

Pin It on Pinterest

Share This