Próbáltam szétszedni és összerakni az élményt valami egésszé és megnyugtatóvá, amikor eszembe jutottak Ady Endre sorai: „Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött”. Ahogy az idézett vers is a századforduló környékén született, úgy Nemes Jeles László új filmje, a Napszállta is az első világháború előtti büszke Budapest lenyomatát mutatja, amikor még a vihar előtti csend vibrált a levegőben.

A maníros báj, a finom részletek, a könnyed mozdulatok és kelmék ámulatba ejtik és mit sem sejtve magukkal ragadják a nézőt – egészen addig, amíg fel nem libben a fátyol, és beláthatunk abba a baljós, zsigereinkbe maró és nyugtalanító világba, amely a külsőségek mögött lapul.

Már az első percekben is megérezhetjük azt a bizonytalanságot, átélhetjük azt a sodródást, amely végigkísér minket a film során: a főszereplő a híres és impozáns Leiter Kalapszalonban csak pár kalap felpróbálása után árulja el félszegen, hogy ő igazából nem vásárolni jött, hanem az állás után érdeklődne. Ő Leiter Írisz, aki korán elvesztette szüleit, és az új tulajdonostól csak munkát szeretne kapni szülei egykori szalonjában.

„Maga meg mit keres itt? Tűnjön el innen!”

A szalonban nem értik, mit keres ott a fiatal, eddig külföldön élő lány, abszurdnak tűnik, hogy csak azért utazott ide a messzi Triesztből, hogy a nevét viselő szalonban alkalmazottként dolgozzon. Mit akarhat valójában? Hol finoman, hol durvábban a tudtára adják, hogy nem szívesen látott vendég a szalonban („Maga meg mit keres itt? Tűnjön el innen!”) – a meglehetősen hűvös fogadtatás ellenére azonban Írisz marad.

Egy váratlan éjszakai látogatótól tudja meg, hogy a városban él még egy „Leiter-fiú”, azaz van egy bátyja is, akiről eddig nem tudott. Leiter Kálmánnak már a neve hallatán is összerezzennek a helyiek, ugyanis az a szóbeszéd járja róla, hogy egy anarchista mozgalom vezéralakja és gyilkos. Írisz mindezek ellenére nem retten el, hiszen csak az számít, hogy elveszettnek hitt családjából él még valaki, akibe kapaszkodhat, és akit megismerhet.

Próbálunk rájönni, mi is történik éppen

Innentől kezdődik a főszereplő barangolása és bolyongása a múlt mély titkai felé vezető labirintusban, amelynek során nem tudjuk, hova tartunk, milyen borzalmakat és meglepetéseket tartogathat az út. A drámai párbeszédek és monológok helyett csak a válasz nélkül hagyott kérdésekből és az alig hallható suttogásokból próbálunk rájönni, mi is történik éppen.

A főszereplő nekünk hátat fordítva vezet minket, vele együtt tapogatózunk a sötétben, miközben azt érezzük, egyre mélyebbre süllyedünk a mocsárban, amelyet egy ponton túl a parfümillat és a modorosság már nem tud elfedni.

Egyrészt üdítő az, hogy végre egy olyan filmet láthatunk, ahol a rendező nem kívánja a szánkba rágni az eseményeket, hanem tiszteli és bízik annyira a nézőben, hogy ráhagyja az értelmezéssel járó munkát. Másrészt azonban egy idő után rendkívül nyomasztó végignézni úgy egy két és fél órás filmet, hogy szinte végig azt érezzük, még mindig nem elég tiszta a kép, csak találgatunk az elejtett és halk részletek alapján.

Alapvető igényünk, hogy azt érezzük, a világ meg- és kiismerhető

A mindennapokban hozzá vagyunk szokva az állandóan rendelkezésünkre álló, töménytelen mennyiségű információhoz, a minket szinte elárasztó és folyton nyüzsgő ingerekhez. Ez a folyamatos elérhetőség és információs telítettség egyfajta biztonság-érzetet is adhat nekünk: alapvető igényünk, hogy azt érezzük, a világ meg- és kiismerhető. Ugyanis ha valamit ismerünk, akkor azt gondoljuk, bizonyos szintig kontroll alatt tarthatjuk.

Ezzel szemben a bizonytalanságot és a tehetetlenséget, vagy azt, ha valamit nem tudunk, rendkívül nehezen tűrjük – a kellő információk hiányában úgy érezzük, nincs befolyásunk a körülöttünk zajló eseményekre, nem tudunk tervezni és felkészülni a jövőre.

A rendező pont azzal tudja az amúgy is megdöbbentő cselekményen kívül a drámai feszültséget fenntartani, hogy nem mutat, csak sejtet, játszik és provokál. Még ha a néző úgy is érzi közben, hogy ez a homályosság csak idegesíti, érdekes lehet megfigyelni, milyen hatással van ránk ez a tehetetlenség és az érzés, hogy akadályozva vagyunk abban, hogy azonnal megtudjuk és megértsük, mi történik.

„Azt éreztem feladom, nem bírom tovább”

Nálam körülbelül a film felénél jött el a frusztrációnak az a pontja, amikor úgy éreztem, feladom, nem bírom tovább, nem értek semmit, és ha ez így megy tovább, nem is fogok. Úgy éreztem, a szereplők és a rendező teljesen magamra hagyott, csakis saját magamra számíthatok. Ekkor értettem meg, hogy pont azt a kiszolgáltatottságot és elkeseredettséget érzem, amit a főszereplő.

Ahogy a néző, úgy Írisz is gyakran csak magatehetetlenül sodródik, miközben a cél és az oda vezető út állandóan változik.

A fiatal lány azért érkezett a fővárosba, hogy családja emlékét felkutassa, és ha már korán elvesztett szüleit nem ismerte, legalább azáltal kötődhessen és kapcsolódhasson hozzájuk, hogy egykori szalonjukban dolgozik. Ahogy egyetlen élő rokona nyomába ered, úgy tárul fel a pompa és a báj mögötti alvilág, amely egyre borzasztóbb részleteket tartogat.

Gyakran magam se értettem, mit akar még itt, miért nem megy vissza régi, megszokott és biztonságos életébe, miért nem hallgat arra a sok emberre, akik el akarják küldeni őt minél előbb?! Miért akarja mindenáron kideríteni az igazságot?

Felkavaró múlt

Az arisztokrácia visszásságain és erkölcstelenségén kívül Írisz a saját igazságát is fel akarta tárni. Azért volt ez olyan fontos számára, mert identitásunk egyik alappillérét a származási családunk adja, az önmagunkról való gondolkodásunkat meghatározzák régi családi történeteink, hagyományaink és az általuk nyújtott minták.

A főszereplő számára csak a kalapszalon, a szüleiről készült fénykép és bátyja ellentmondásos személyisége jelentik a kapaszkodót. Útján megvívja saját belső küzdelmeit a családjához való viszonyulással: ragaszkodik, azonosul, ellenáll, teljesen összezavarodik és elveszik.

A kulcsmondatot az egyik szereplő felszólítása jelentette számomra, melyben felhívja Írisz figyelmét: ne rejtőzködjön többet bátyja mögé, aki saját borzalmát vetítette a világra. Ez a mondat sok mindent megváltoztatott: ettől a ponttól kezdve a főszereplő lépéseit és döntéseit saját elhatározásból és értékeiből kiindulva hozta meg, maga mögött hagyva és felégetve a múltat.

Írisz nem csak egy egyszerű kalaposlány: egy személyben hős, áldozat és forradalmár, aki lehet, hogy olykor eltéved, vagy éppen fogalma sincs, hova tart – de úton van.

A Napszállta egy olyan film, aminek nem lehet egyértelműen pontot tenni a végére és elégedetten elrakni magunkban. Ez az a film, aminél hallom, hogy a stáblista után a mögöttem ülők egymást kérdezgetve és kiegészítve próbálják értelmezni a történteket, de megoldás és lezárás nélkül lépnek ki a teremből.

Ez a film olyan, hogy hazafele menet próbálok inkább nem gondolni rá – nemhogy még magamban elemezgetni -, hátha szép csendben összeáll magától, de nem. Pár nappal utána se szelídül meg – a különbség az, hogy már kezdem elfogadni azt, hogy lehet, hogy sose fog, és így marad meg bennem: kérdőjelekkel, homállyal és feszültséggel.

Akárcsak a múltunk lezáratlan, homályos és gyötrő kétségei.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: Mozinet

Szólj hozzá!
Brunner Zsanett Anna

Brunner Zsanett Anna

Hihetetlenül szerencsésnek gondolja magát, mert mindig is egyértelmű volt számára, hogy írni szeretne és emberekkel foglalkozni, és ezt meg is tudta valósítani. Pszichológusként nyitottsága és lelkesedése viszi előre, a környezete szerint 180 fokos fordulatokat tud venni, pedig számára természetes, hogy foglalkozik pszichiátriai betegekkel, függőkkel és autizmussal élőkkel is – hiszen minden érdekli, ami emberi. Mindig azt látja a vele szemben ülőben, amilyen valójában ő, a félelmek rétege alatt. Általában szeret egyszerre több mindent csinálni, de azért a nyugalmat is nagyon tudja élvezni.
Brunner Zsanett Anna

Pin It on Pinterest