A munkahelyi kiégésről, vagyis a burnout-szindrómáról valószínűleg már sokan és sokat hallottunk, de mi a helyzet a boreout-szindrómával? Azon kívül, hogy hangzásra elég hasonlóak, és mindkettő a munka világához kötődik, látszólag nincs is bennük egyéb közös. A boreout-szindróma ugyanis a munkahelyi krónikus unalom jelenségét takarja, amely ugyanolyan veszélyes és káros tud lenni, mint a folyamatos…
bővebben
Biztosan sokaknak ismerős a következő helyzet: épp hogy megismerkedtünk valakivel, aki szinte pár perc után olyan bizalmasan avat be élete legintimebb pillanataiba, hogy az már-már kínos. A túlzott önfeltárás hatására elkezdhet villogni belső vészjelzőnk – túl közvetlen, túl gyors, túl részletes – egyszerűen: túl sok. Az önfeltárás, azaz saját élményeink, érzéseink őszinte megosztása alapjában szükséges…
bővebben
„Miért pont én?” „Ez igazságtalanság!” „Mivel érdemeltem ezt ki?” – fogadjunk, hogy a te környezetedben is van olyan személy, akinek vég nélküli, önsajnáló szólamaival már nem tudsz mit kezdeni. Ha egy önmagát előszeretettel sajnáló és sajnáltató személyre gondolunk, akkor egy igazi “energiavámpír”, folyton panaszkodó, fárasztó ember képe juthat eszünkbe, aki előszeretettel nagyítja fel a problémáit,…
bővebben
„A búanyag rém furcsa jószág” – írja egyik versében Parti Nagy Lajos, és ez a megállapítás a magányra is nagyon igaz. A magány ugyanis egyszerre tűnhet idegennek és túlzottan ismerősnek, amitől minél jobban félünk, annál közelebb engedjük magunkhoz. A magány azonban nem csak furcsa, hanem trükkös és aljas jószág is: egyik nagy csapdája az, hogy…
bővebben
„Hogy lehet valaki ennyire nárcisztikus?” – halljuk a mondatot, és már meg is jelenhet előttünk egy arrogáns, önimádó és kiállhatatlan alak képe, akit kapásból kilométerekre elkerülnénk. Pedig a nárcizmus jóval összetettebb jelenség annál, hogy egyetlen, meglehetősen sztereotip kép lefedje azt; gyakran olyanokra is rásütjük ezt a bélyeget, akiket nem is illetne, miközben olyan emberek lehetnek…
bővebben
Be is vallanám már az elején, hogy nehéz elfogulatlanul írnom a Mérgező szülők című könyvről, ugyanis a szívemben egy külön kis polc van számára. Valódi terápiás könyvnek nevezném, mely gondosan és biztonsággal vezeti végig az olvasót azon a korántsem könnyű úton, amelynek során feloldozhatja és felszabadíthatja magát az egykori romboló hatás, a gyermekkor béklyói alól.
Vannak olyan jelenségek, amelyeket sokszor leírunk, és próbálunk értelmezni, a maguk módján mégis érthetetlenek és felfoghatatlanok maradnak. Ilyen például az, ha gyűlölöd azt, akitől legszívesebben szabadulnál, mégis mindig, minden pillanatot meg kell osztanod vele, és folyton veled van, még álmodban is: saját magadat.
Ha fel kellene sorolnod, hogy mi az, amiben a következő egy évben szeretnél változni, biztosak vagyunk benne, hogy kapásból rá tudnál vágni egy-két dolgot, vagy akár egy komplett listával is elő tudnál állni. Azzal általában tisztában vagyunk, sőt, folyton emlékeztetjük is magunkat arra, hogy miben lehetnénk jobbak, ügyesebbek, gyorsabbak vagy határozottabbak… De mi a helyzet…
bővebben
A trauma sokszor távolinak tűnik mindaddig, amíg váratlanul, elképzelhetetlen erővel be nem robban saját életünkbe is: felforgat bennünk és körülöttünk mindent, hatására összetörhetünk, széteshetünk, megváltozhatunk. Hogyan lehet túlélni, majd együtt élni egy ilyen megrázó eseménnyel? Hogyan lehet elfogadni azt, ami elfogadhatatlan? Hogyan jelenthet a legnagyobb törés egy új kezdetet?