Mindegy, hogy Róma vagy Budapest: a valóság ugyanúgy lehet szürreális – Novemberi filmajánló zimankós estékre

Borongós napok, zárkózottabb élet: a főként négy fal között töltött novemberi estéken jólesik egy-egy film, amely után jó érzésekkel kelünk fel a kanapéról. Még ha az nem is kizárólag szívderítő kérdéseket feszeget. Két mozi, két kultikus európai nagyváros. Két különböző, de mégis egyformán karakteres életérzés. A mindent lehet, szemben a lehet-e egyáltalán valamit kérdésével. Miközben valami mégis közös. A sodródás örök kételye, az útkeresés buktatói, vagy épp a valóságban gyökerező szürrealitás felismerése. Szóval helló Róma, helló Budapest! A ködös novemberi hidegben a Rómának szeretettel és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmeket ajánljuk a Cinegoval közösen.

Woody Allen: Rómának szeretettel

Amikor reggelente arról kell dönteni, hogy elég lesz-e ma az őszi mérsékelten bélelt kabát, vagy elő kell húzni a téli meleget, akkor nincs is jobb program, mint legalább a képernyő előtt a napfényes Rómába utazni.

Woody Allen Rómának szeretettel című filmjét egyik kedvenc európai fővárosának dedikálta, és valóban: a humoros, szeretettel teli, de végtelenül szürreális kis történetekből összeálló egész nem is tagadja, hogy maga a helyszín is fontos mozgatórugója a benne zajló őrületnek.

A film egyszerre öt sztorit gördít elénk, amelyeknek egymáshoz semmi, ám a városhoz annál több közük van. Hiszen ahogy azt az első képkockákban feltűnő olasz rendőr tolmácsolásából megsejtjük: Róma maga a történetek városa. De kik mesélnek most nekünk? A nászút után ide érkező friss házasok, akik az örök városban próbálnak szerencsét. Az amerikai fiatal pár, akik itt végzik az egyetemi tanulmányaikat, és a lány barátnőjének látogatása előre sejthető szerelmi háromszöget bonyolít közöttük. Az átlagos hivatalnok, aki az ötperces hírnév jegyében egyszer csak ismert lesz, és ahhoz mérten teljesen kifordul önmagából. Valamint a római fiú és az amerikai turistalány, akik szüleik összeismertetésével eléggé furcsa helyzetben találják magukat.

Valójában már az igazi élmény, hogy az amerikai lány apját maga a rendező, Woody Allen játssza és úgy tűnik, ezúttal is saját magából építi a karaktert. Kétségkívül a nyugdíjas, meg nem értett operarendező papa és felesége szócsatái a mozi leghumorosabb párbeszédei.

Szóval ők mind épp Rómában próbálnak boldogulni, azonban mindnyájukkal történik valami, ami kizökkenti őket az eddigi valóságból. És itt jön képbe a szürrealitás, amely nem engedi eldönteni, hogy a szereplők csupán elképzelik, „mi lenne, ha…” – vagy amit látunk, az tényleg megtörténik velük.

Amennyiben igen, úgy mindenki sodródik és rábízza magát a körülményekre, meg persze erre a titokzatos, megfejthetetlen városra. A naiv szerelmespár mindkét tagja egy házasságtörés közepében találja magát: a fiú egy prostituálttal (Penelope Cruz) „kénytelen” félrelépni, a visszafogott tanárnő pedig egy ismert filmcsillaggal. A híressé vált jelentéktelen hivatalnok a legszebb nők ágyában múlatja az időt. A Woody Allen alakította Jerry eközben azzal tölti unatkozó napjait, hogy a lánya barátjának édesapjából, aki eredetileg temetkezési vállalkozó, operaénekest farag. Igen ám, de a férfi kizárólag csak a zuhany alatt tud énekelni. Semmi vész! – mondja Jerry – akkor jöhetnek a klasszikus áriák kortárs rendezésben: egytől-egyig a tusoló köré megálmodott díszlettel. Ezeknél a jeleneteknél a néző már tényleg nem tudja, az életben, vagy valakinek a képzeletében jár. Miközben folyamatosan érzi a fricskát: a mai valóságunk valóban lehet ennyire abszurd.

Jesse Eisenberg és Ellen Page a Rómának szeretettel című filmben Fotó: itt.

A leghangsúlyosabb szál talán a fiatal amerikai pár és az érkező barátnő szerelmi háromszöge, ahol az előzetes figyelmeztetés ellenére Jack (Jesse Eisenberg) képtelen ellenállni a látszólag jelentéktelen Monica alakjának. Ennek érdekessége, hogy a fiú a történet elején összefut a Róma utcáin kávézó John-nal, (Alec Baldwin) aki – bár nincs konretizálva, de a film során elég egyértelműen kiviláglik előttünk – valójában harminc évvel későbbi önmaga. John ugyanis végigkíséri a srác vívódását, tanácsot ad neki, figyelmezteti arra, hol ronthatja el. Ott is megjelenik, ahol nem lehetne valójában, de Jacken kívül nem látja senki. A jelen inkább úgy tűnik, Johné, aki római látogatása során visszaidézi az útkereső, harminc évvel ezelőtti fiút és fejben újra bejárja az utat, miközben igyekszik tisztázni magában, vajon hol hibázott.

De hibázott-e egyáltalán? Vagy csak kapott egy elkerülhetetlen leckét, amely során megtanult valamit az életről? Vajon jobb, ha komfortosan kikerüljük ezeket a bolondos buktatókat, vagy érdemesebb átrohanni rajtuk és várni a következményeket?

Érzésem szerint talán ezt a kérdést is feszegeti Woody Allen filmje, amely nem kizárt, hogy a saját fiatalkori szembesüléseit villantja fel a mából visszanézve (erre erősít rá a Jack-szál is), egy-egy abszurd történetben kifejtve. Megcsalásról, önmagunk feladásáról, a hírnév csalóka varázserejéről, az emberi képmutatásról és a lassan lebomlott illúziókról. Könnyeden, humorral, nem világot megváltva kérdez. A válasz pedig valahol a múltba révedő John szavaiban keresendő, amikor a rengeteg ésszerű tanács után, végül ezt kiáltja fiatalkori önmagának: „Ugorj a kútba!” És hol máshol lehetne ezt igazi lendülettel megtenni, ha nem Rómában? Ezt súgja az utolsó képsor is a kivilágítva táncoló örök városról.

Reisz Gábor: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Ha az előbbi mozi annyira Róma, akkor Reisz Gábor filmjében éppen azt szeretjük a legjobban, hogy annyira Budapest. És valljuk be büszkén, a mi fővárosunk sem kevésbé kultikus helyszín, még ha a napfény nem is borítja be állandóan. Harmincas fiatalok az útkeresés közepén, kevés motivációval, de annál több akadállyal. A körülményeik nem ugyanazok, mint az előbb megismert Rómában tanuló amerikai kortársaiknak, de a problémáik gyökerei mégis hasonlóak: sodródniuk könnyebb, mint döntést hozniuk.

Bár a mozi igazán kis költségvetésű, aminek igenis van nyoma a vásznon, mégsem hagy rossz szájízt maga után, mert nem elvesz: az életszerűséghez, ami egyébként is megjelenik, talán még inkább hozzáad.

A VAN is azért képes egy egész életérzést megmutatni, mert egyszerre keveredik benne a valódiságot precízen megjelenítő hétköznapiság, és az emóciók szintjét közelebb hozó szürrealitás. „Elvitte a hajakat a lefolyóból és elhagyott” – mondja Áron (Ferenczi Áron) Eszterről. Ebben a mondatban ott sűrűsödik a lényeg, miszerint legtöbbször nem a költői közhelyek, hanem a legkisebb hülyeségek hiányai tesznek valóssá egy elválást. Miközben a volt barátnője pasiját látva újabb és újabb Eszter-alakok kísértik őt a budapesti utcákon, képzelt képekben kivetítve a némán gyötrő belső vívódásokat.

A magyar valóság persze feleannyira sem könnyed és bolondos, mint az olasz, a bemutatása azonban olyan zseniális eszközökhöz nyúl, hogy az óhatatlanul előhozza a sorsközösség érzését. Az a bizonyos régen „megénekelt”: savanyú, de a miénk − ezért valahol mégis szerethető. A BKV-irodától a központi hívásvárakoztatáson át a talált tárgyak osztályán meglelt plüss medvéig minden apróság hozzátesz ehhez.

Akadnak persze jelenségek, amelyek nem csupán Budapesthez vagy Magyarországhoz köthetőek, hanem földrajzi helytől függetlenül inkább az adott életkorhoz. Például a szülőktől való leválás nehézségei és vele együtt a felnőtté válás elodázása. Kétségkívül a film csúcsjelenete, amikor Áronnak leesik a tantusz és rájön, hogy ezt a köldökzsinórt most már csak ő tudja elvágni. Vagy épp kihúzni a konnektorból. Megint egy szürreális kép, amely mégis annyira zsigerien valódi, hogy nem tud nem hatással lenni a nézőre.

Ferenczi Áron és a köldökzsínór a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmben Fotó: port.hu

Ezután már nem kell sokat várni, hogy megérkezzen a „mi lett volna ha?” ismételgetésének felszabadító elnémulása. A gyerekkorból újra és újra támadó emlék, amely nem engedi kilépni a fiatal felnőttet önmaga skatulyájából, de aztán a kocsma pultnál színt valló Amigó Dáviddal (Mészáros Máté) végre megsemmisül.

Szóval végül Áron is beleugrik a kútba. Azaz felszáll a repülőre és elkezdi megsejteni, hogy ha komfortosabb is lenne kihagyni a saját tévedéseit, amiről valójában lemaradna, az a saját élete.

Hát igen, Budapest csodás, de Budapest nehéz is. Egy magyar fiatalnak nem könnyű két lábra állni, de akkor keserves csak igazán, ha nem is akar. Áron pedig végül visszatér és beáll a rajthoz, hogy aztán elkezdjen átfutni az akadályokon: az elvárásokon, a körülményeken, önmagán. Mert meg lehet ezt is csinálni. Még harmincévesen, még Budapesten is. Ugye, az utolsó képkockák a főváros látképével, éppen ezt üzenik nekünk?

A Rómának szeretettel és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan  előzetesét és a teljes filmeket megtalálod a Cinego-n.