„A lelki gyógyulást kereső elkeseredett embertől azt kérdezte a Mester:
– Valóban meg akarsz gyógyulni?
– Ha nem akarnék, gondolod, hogy idejöttem volna?
– Persze. A legtöbb ember ezt teszi.
– Ugyan miért?
– Nem gyógyulásért jön, mert az fájdalmas. Enyhülésért.
A tanítványainak pedig azt mondta a Mester:
– Azok az emberek, akik csak akkor akarnak meggyógyulni, ha az fájdalommentes, hasonlók azokhoz, akik szorgalmazzák a fejlődést, de csak akkor, ha az nem jár változással.” (Anthony de Mello)

Mint Dante hőse, aki az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutott, mivel az igaz utat nem lelte, tíz évvel ezelőtt én is személyes poklom kapujához értem, és enyhülést kerestem a szenvedésemre. A kínjaimra. Az életem romokban hevert: egy albérletben ültem, 33 évesen, mellemen egy 5 hónapos csecsemővel, oldalamon egy 8 éves kislánnyal. Két lánygyerek, két apától. Egyszer már elváltam. Négy évvel korábban. És legalább tízszer költöztem. Erre még büszke is voltam, hiszen nálunk hagyománya volt az erős nő vagy, egyedül is megállsz a lábadon mondásnak. Ennél többször már csak a férfiakban nem lehet megbízni szlogent hallottam. És bár utálom a közhelyeket, mégis romantikus érzésekkel töltött el, amikor afféle Juliette Binoche-ként láttam magam a Csokoládé című filmből: ha feltámadt a szél, fogtam a bőröndöm és odébbálltam. Nem tartott vissza egy gyerek, de kettő sem.

Életem legnagyobb kríziséből nem értettem semmit

Nem jutottak el hozzám a szavak. Túléltem. A hétköznapokat, az éjszakákat. Mint akit a víz alá nyomtak. Mégsem. Hisz a víz alá valakinek be kell nyomnia és ott kell tartania. Én viszont önként és dalolva húztam magamra az üvegbúrát, és szívtam a levegőt, amíg el nem fogyott körülöttem.  

Önhitt voltam, és egoista. Meggyőződve a saját igazamról, hallani sem akartam arról, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy azt én gondolom.

Önhittségem csúcsán mégis  kaptam egy vezetőt, Vergiliushoz hasonlót, egy apró termetű férfit, a terapeutámat. Ő lett a segítőm az önismeret felé vezető rögös úton. Pislákoló remény két szoptatás között.  Akkoriban sok időm volt elmerengeni azon, hogy talán. Nem biztos. Esetleg. Lehetséges. Hogy én is hibáztam. De ezt nagyon halkan suttogtam csak bele a csillagos éjszakába a panelházak rengetegében.

Lehet azon vitatkozni, hogy szimplán szerencsém volt-e, vagy magamnak köszönhettem, hisz tekinthetjük döntésnek is a részemről, hogy belekezdtem egy terápiába, mindenesetre egyszer csak ott ültem egy sötét szobában, szemben velem az én drága terapeutámmal, kopasz fején megcsillant a bérház udvaráról beszűrődő fény. Az én emberem. És még sokaké.

Egy igazi segítő. Az első ember, aki utánam nyúlt. Aki nem hagyott elmerülni az önsajnálatban. Én voltam a Grimm-meséből Juliska, Jancsi nélkül. Én voltam Kurázsi mama, csak a kordé helyett babakocsit toltam magam előtt, és róttam a várost, a játszótereket, önmagamat keresve.

Eleinte csak sírni jártam a terápiára

Beestem a zajos belvárosi utcáról a csöndes, kicsike szobába, belezuhantam a fotelbe, a kezembe temettem az arcom és bőgtem. Minden fájt. Minden nehéz volt. Attól az egyszerű, hétköznapi helyzettől kezdve, hogy az autó, amit nagy nehezen megtanultam vezetni, Budapest különböző pontjain mondta fel a szolgálatot és állt meg, odáig, hogy minden, amit addig képzeltem az életemről, nem volt több, mint egy koszos újságpapír, amibe halat csomagolnak a piacon.

Ahogy az autó nem akart indulni, úgy vesztegelt az én életem is egy hosszú dugóban. A tömött kocsisoroknak nem láttam az elejét. De a végét sem. Nehezen tudom leírni azt a fajta kétségbeesést, kilátástalanságot, ami akkoriban körülvett.

Hatalmas feladatok tornyosultak előttem, úgy éreztem, soha nem bírom ellapátolni a szemetet, ami felgyülemlett bennem, amivel körülvettem magam. Csupa lezáratlan és feldolgozatlan viszony. Elfojtások tömkelege. Anyám. Apám. Válások. Felbomlott családok. Generációkon átívelő női és férfi szerepek katyvasza – és én még azt hittem, hogy ezek az ingatag alapok kiindulási pontjai lehetnek egy jó életnek!?

Mit képzeltem? Kinek hittem magam? Teljes fogalomzavarban voltam, mint amikor az agyban az idegszálak rosszul vannak behuzalozva. Az én szótáramban az erő a keménységgel volt egyenlő, a szeretet a görcsös ragaszkodással, az elengedés a figyelmen kívül hagyással.

Türelmetlen voltam

Eredményeket akartam. Gyorsan. Az egyik beszélgetés során megkérdeztem a terapeutát, hogy ugyan már, mégis meddig fog tartani ez az egész terápiás dolog, mert én nem akarom így leélni az életem, van más dolgom is, mint idejárni hetente és beszélgetni a gyerekkoromról. Ő csak rám mosolygott, és halkan megjegyezte, a dolgok sem egy perc alatt mentek tönkre körülötted.

Az egyéni terápiával párhuzamosan elkezdtem egy pszichodrámacsoportot, egy időben egy érzelmi intimitás csoporttal – ha már lúd, legyen kövér! A hályog, ami addig nemcsak a szememet takarta, de beterítette a fél fejemet is, kezdett szakadozni.

Esténként, amikor fáradtan és csüggedten egyedül bezuhantam az ágyba, egy valami tudott megvigasztalni – felidéztem a terápiás beszélgetéseket, a csoportban átélt játékaimat, és újraírtam az életem.

Arra gondoltam, ha nem volt jó mintám, nem baj, majd én írok magamnak egyet. Egy jót, egy őszintét, egy melegszívűt, egy igazat. És én leszek az első nő a családban hosszú generációk óta, akinek sikerülni fog.

Évek kellettek az újrakezdéshez…

…meg kitartás. Szeretet és elszántság. Alázat és elengedés. És egy ember, aki idővel velem tartott: a férfi, akit magam mögött hagytam, akit ugyanúgy lehúzott az örvény. Visszataláltunk egymáshoz, és együtt botladoztunk tovább az önismeret ágas-bogas ösvényén.

És egyszer csak eljött az idő: még a pillanatra is emlékszem. Épp az utolsó mozzanatokat végeztem a konyhában szenteste az ünnepi vacsorához. A gyerekek sétálni mentek a férjemmel. Egyedül voltam a házban.  Hallottam, ahogy közelednek – az utca végéről beszűrődött harsány nevetésük.  Hallottam, ahogy trappolva rohannak be a kapun, láttam, ahogy egymást lökdösődve versenyeznek, melyikük ér előbb az ajtóhoz. Én épp kisimítottam a terítőt az asztalon. Az ajtó üvegén keresztül néztem őket. És akkor tudtam. Éreztem, hogy sikerült.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Gurubi Ágnes

Gurubi Ágnes

Szerkesztő, újságíró. Olvas, ír, szerkeszt beszél. Nő, anya, feleség, barát. Amióta elmúlt negyven, megszerette a tőmondatokat. Hisz a történetmesélés erejében, hisz az őszinte megélésben, de nem hisz a tanácsokban. Hat év rádiós múlt után kulturális újságírás és szerkesztés következett, ami mai napig központi helyet foglal el az életében, bár egy ideje más területek felé is kacsingat.
Gurubi Ágnes

Pin It on Pinterest