„Ez az arab terrorista itt mellettem a testvérem, a barátom” – a Parents Circle története

Szerző: | 2017. 10. 19. | Social&Smart | Olvasási idő: 8 perc

Vagyunk mi, és vannak ők – ez a gondolat lényegében minden előítélet gyökere. Mi, akik tartozunk egy adott csoporthoz a külsőnk, a vallásunk, a lakóhelyünk alapján, egyfajta távolságból szemléljük a másik csoportot, akik mások. Sokszor apróságokban, de különböznek tőlünk, és egy apró különbség már gyakran elég ahhoz, hogy gyanakvással, félelemmel telve tekintsünk rájuk, biztos távolból. De mi történik akkor, ha a két világ találkozik, és mindaz, amitől féltünk, valósággá válik?

A címben szereplő mondat az izraeli Abraham (Rami) Elhanan szájából hangzott el a Hősök Tere Projekt harmadik, az előítéletek elleni küzdelemnek szentelt konferenciáján, a HeroiKon-on. A sajátos bemutatás a palesztin Bassam Araminra vonatkozott, Rami kollégájára és barátjára. A két férfi a Parents Circle Families Forum nevű civil szervezet tagja, egy olyan egyesületé, amelyet azok a gyászolók hoztak létre 1995-ben, akik az évtizedek óta húzódó izraeli-palesztin konfliktus következtében veszítették el családtagjaikat.

„Nem akarjuk, hogy itt legyél”

Rami családjával Jeruzsálemben élt, amikor tizennégy éves lánya, Smadar 1997-ben egy palesztin öngyilkos merénylő által elkövetett robbantás áldozata lett. Feleségével hosszú órákon át keresték a kislányukat, mielőtt megtudták, hogy meghalt a merényletben. Bassam tízéves kislányát egy izraeli katona lőtte agyon 2007-ben, miközben Abir osztálytársaival az iskolája kapuja előtt állt. Ez a két felfoghatatlan tragédia akaratukon kívül egy olyan csoport részévé tette a két édesapát, aminek a legfőbb küldetése az: nem akarnak újabb tagokat maguk közé.

„Nem akarjuk, hogy közénk tartozz.” – mondják a fenti videóban a Parents Circle izraeli és palesztin tagjai. Ezzel az egyszerű mondattal kifejezik mindazt, amiért több mint húsz éve küzdenek nap mint nap.

A gyászoló családok a békét, a harcok, az előítéletek felszámolását tűzték ki célul – és ebben elsősorban ők, akik a legnehezebb helyzetben vannak, járnak elöl jó példával.

„Hogyan lehet valaki annyira dühös, hogy ilyen szörnyűségre legyen képes?”

Ha valaki a családjával együtt olyasmin megy keresztül, mint Rami és Bassam, akik kislányaik elvesztése előtt mindketten részt vettek a térségbeli harcokban, nehéz elhinni, hogy másra is gondolhat, mint a bosszúra, az őt ért fájdalom megtorlására. Ők azonban másik utat választottak.

„Amikor ilyesmi történik, fel kell ébredned, és meg kell hoznod a döntést” – mondta a HeroiKon konferencián tartott előadásában Rami. „Mihez kezdesz ezzel a teherrel a válladon, a változással az életedben, a haraggal, amit érzel? Mert azt érzel, amikor valaki megöli a tizennégy éves kislányodat. Mérhetetlen dühöt. Úgy érzed, bosszút kell állnod érte. De egy idő után rájössz: mindannyian emberi lények vagyunk.

Visszahozza őt, ha megölsz valakit? Segít a te elviselhetetlen fájdalmadon az, ha fájdalmat okozol valaki másnak? Egy hosszú folyamat végén végül eljutsz a másik lehetőséghez, ami tulajdonképpen sokkal nehezebb, mint a bosszú: megpróbálod megérteni, miért történt, ami történt.”

Ahogy Bassam később hozzátette: „Néha nagyon nehéz másokra gondolni. Különösen olyankor, amikor csak a saját nézőpontodat látod, a saját történetedet, a saját fájdalmadat. De egy idő után megérted: csak együtt élhettek túl.”

A két szemben álló hadsereg

Közelebb kerülhet valaha egymáshoz emberek két olyan csoportja, mint az izraeliek és a palesztinok, akik egész életükben azt hallották, gyűlölniük kell egymást? Rami és Bassam erről is sokat tud mesélni.

Bassam fiatalon mindent megtett azért, hogy küzdjön az izraeli katonák elnyomása ellen, akiket gyűlölt, akárcsak palesztin társai. Ellenállást szervezett, hét évre börtönbe is került. Mint mondja, akkoriban az a gondolat vezérelte, hogy minél többet kell tudnia az ellenségről ahhoz, hogy legyőzhesse, és végre megszabadulhassanak a folyamatos harcoktól. A börtönben azonban ráébredt, hogy a valódi béke csak akkor érhető el, ha képesek vagyunk beszélni azzal, akit az ellenségünknek tekintünk, és partnerekké válunk. Szabadulása után ő maga is ezért kezdett dolgozni.

Rami azt is elmesélte, hogy amikor röviddel a kislánya halála után először hallott a Parents Circle szervezetéről, először dühös lett. Azt gondolta, nincs joguk a békéről szónokolni neki, aki elveszített valakit. Amikor végül, bár vonakodva, cinizmussal telve, de beleegyezett, hogy találkozik az egyesület tagjaival, szinte sokkolóan hatott rá, hogy a mindaddig ellenségnek tekintett palesztin emberek is ugyanúgy gyászolnak, mint ő maga. „Emlékszem egy asszonyra, aki a hatéves kisfia fényképét viselte a nyakában. Szégyellem bevallani, de ekkor néztem életemben először úgy a palesztinokra, mint emberi lényekre” – idézi fel Rami. Harminchét éves volt ekkor.

Smadar és Abir

„Nem lesz vége, amíg el nem kezdünk beszélni”

„Abban a pillanatban megváltozott az életem. Azóta minden napomat annak szentelem, hogy elmenjek, ahova csak lehet, találkozzak, akivel csak lehet, és beszéljek azokkal, akik meghallgatnak – és néha azokkal is, akikkel nem” – meséli Rami. „Azt mondjuk: nem ez a végzetünk. Sehol nincs megírva, hogy gyilkolnunk kell egymást. Meg tudjuk változtatni. Megtörhetjük az erőszaknak és a bosszúnak ezt a végtelen körét – azzal, ha elkezdünk beszélni. Ha képes vagy meghallani a másik fájdalmát, ő is meghallja a tiédet, és megtehetjük az első lépéseket a béke felé vezető hosszú úton.”

Rami és Bassam történetét meghallva sokan arra gondolnak, képtelenek lennének megtenni azt, amit a két férfi az elmúlt években véghez vitt. Képtelenek lennének megbocsátani annak, aki ezt tette velük, a lányaikkal. De az, hogy nekik sikerült, talán másoknak is reményt adhat.

„Amikor a bíróságon találkoztam a kislányom gyilkosával, odaléptem hozzá, és azt mondtam: Tudnod kell, hogy nem vagy hős. Nem vagy harcos. Nem egy terroristát öltél meg, hanem egy tízéves, ártatlan kislányt” – emlékszik vissza Bassam.

„Nem fogok bosszút állni, mert nem állok bosszút áldozatokon. Te pedig áldozat vagy, egy olyan áldozat, aki miatt mások is azzá váltak. Ha valaha a bocsánatomat kéred, megbocsátok. Nem miattad – magam miatt, és az öt életben maradt gyermekem miatt, akik megérdemlik, hogy egy jobb világban éljenek.”

„A fájdalmunk ugyanaz a fájdalom”

Rami és Bassam történetét felesleges magvas gondolatokkal zárni, annál is inkább, mert közel sincs vége. A két apa barátsága, testvérisége és küzdelme önmagáért beszél. Csakúgy, mint Rami szavai, aki azt vallja: „A vérünk éppen ugyanolyan színű. A fájdalmunk pontosan ugyanaz a fájdalom. És a könnyeink éppen ugyanolyan keserűek. És ha mi, akik az elképzelhető legszörnyűbb árat fizettük a háborúért, képesek vagyunk beszélni egymással, akkor mindenki képes.”

Fotó: HeroiKon

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This