„Válassz: az anyád, vagy én!” – A párkapcsolatra telepedő szülők esete az el (nem) engedéssel

Pokolian idegesítő tud lenni, amikor párkapcsolatban élő fiatalok azt érzik, hogy védtelenek a szülők befolyásával szemben: például kulcsuk van a lakáshoz, ahová váratlanul betoppanhatnak, vagy egy műszaki cikk vásárlásakor adnak kéretlen tanácsot. Netán ebédet hoznak, vagy a fehérneműs fiókban tesznek rendet úgy, hogy ezt senki sem kérte tőlük. Ők azok a szülők, akik nem engedik leválni a gyermeküket, és akkor is kontroll alatt tartják őket, amikor ők már komoly párkapcsolatban élnek.

Párterapeutaként/szexuálpszichológusként gyakran találkozom olyan felnőtt párokkal, akiket a szülők irányítanak és tartanak érzelmi függésben. Gyakori, hogy a fiatalok saját lakása is közel van a szülőkhöz, így a fizikai közelség még inkább megmérgezi a kapcsolatot.

Bár ez a helyzet jellemzően egyáltalán nem kényelmes, a fiatalok nem húzzák meg a határokat, mert attól félnek, hogy megbántják anyut, vagy felháborítják aput, akik az „engedetlenséget”, vagyis az önállósodási törekvést nem ritkán érzelmi zsarolással büntetik.

Elvégre a gyerekeknek hálásnak kellene lenniük, annyi mindent megkaptak a szüleiktől. Sokszor ez, vagyis a bűntudat mardosó, mély érzése akadályozza, hogy a fiatalok felszabadultan és autonóm módon élhessék a saját életüket, a párkapcsolatukat. Nézzünk erre néhány példát.

„Felőled akár meg is halhatnék!”

Luca és Jocó harmincas fiatal pár, akik évek óta komolyan gondolják a párkapcsolatukat. Ritkán bújnak össze, de Jocó akkor sem tudja elengedni magát, merevedési problémákkal küzd. Luca megőrül attól, hogy Jocó állandóan az anyjával van elfoglalva. Pont olyan féltékeny, mintha egy szerető lenne a háttérben. Ahogy egyre mélyebbre ástunk, kiderült, hogy Jocó egyetlen gyermek, aki a szigorú és elváró, nárcisztikus apjának soha nem tudott megfelelni. Az édesanyja pedig egy áldozat típusú nő, aki a fiára támaszkodik.

„Megtaláltam végre az igazi párom, és mégis minden gondolatom az anyám. Ha nem figyelek rá, akkor összeomlik, és engem tesz felelőssé a nehéz életéért. Szenved apu mellett, ezért nekem kell támaszt nyújtanom.

Ha megcsörren a telefonom, összerándul a gyomrom, ha meg nem hív, azon aggódom, hogy valami baja van. A múltkor azzal hozta rám a frászt, hogy egyedül pucolta az ablakot az 5. emeleten, aztán meg azt hallgattam, hogy nem törődök vele, felőlem meg is halhat. Iszonyatos bűntudatom van, ha a saját életemmel foglalkozom.  Igyekszem Lucára figyelni, de ott hátul mindig az anyám motoszkál. Luca megunta ezt és választás elé állított” – meséli Jocó.

Jocó kisfiúként „funkciógyerek”-ként élte az életét, akinek az volt a küldetése, hogy megmentse a szülei kapcsolatát, ezért a saját szükségletei nem kerülhettek előtérbe. Így, amikor elérkezett a felnőtt élet, akkor a szexuális nehézségek hívták fel a figyelmét arra, hogy az anyjától való függés nem engedi a maga teljességében megélni az intimitást és a közelséget. Az örökös szorongás pedig merevedési zavart okozott. Az érzelmi zsarolások miatt megélt bűntudat az élete részévé vált, és nem volt képes határt húzni az édesanyja felé.

A szülői gondoskodás csapdája

Jocó története kapcsán fontos látni, hogy a leválás folyamata a csecsemőkortól kezdve folyamatosan zajlik. A kamasz az autonóm, lázadó próbálkozások eredményeként alkotja meg a saját identitását, így tudja megtapasztalni, ki is ő.

Ahhoz, hogy majd egy párkapcsolatban képes legyen az elköteleződésre, le kell válnia anyagilag, földrajzilag, értékrendben, a döntési kompetenciát és életformát illetően is.

Ez egy természetes folyamat, azonban a szoros érzelmi kötelék lazulásakor a szülő egzisztenciális fájdalmat élhet át, hiszen bizonyos szempontból „elveszíti” élete értelmét. Ez azoknál a szülőknél, akik addig érzik magukat fontosnak és nélkülözhetetlennek, amíg törődhetnek és gondoskodhatnak a gyermekükről, különösen nagy kihívás lehet. Ugyanakkor a leváló félben lévő gyermeknek sem mindig könnyű lemondania a szülő által biztosított kényelemről, ezért sokszor csak a részleges leválás történik meg.

„Nincs semmi dolgunk, csak jól kell éreznünk magunkat!”

Erre jó példa Judit és Tamás története: a harmincas éveik végén járó pár, évek óta nem élnek szexuális életet, ahogy a kapcsolatuk, az életük is megrekedt egy bizonyos szinten.

A beszélgetés során hamar kiderül, hogy két érzelmileg elakadt „gyermek” él a párkapcsolatban, akik lubickolnak a szülők által megteremtett kényelemben. A lakást is a szülők vásárolták, kulcsuk is van hozzá. Ha a fiatalok hétvégenként hazamennek, akkor a régi gyerekszobában alszanak a plüssállatok között.

„Szerintem király életünk van, kívánni sem lehetne jobbat! Anyámék megvették és berendezték a lakást, így erre sem kellett spórolnunk, Judit apjától pedig megkaptunk az Audit. Mindketten dolgozunk, ezért be vannak osztva a szülők, ki mikor jön föl hozzánk kitakarítani, vasalni és megfőzni. Nekünk ez tök jó, nekik meg egy kis program, legalább nem unatkoznak. Így mindenki jól jár. Ha hazamegyünk vidékre, akkor pénzt is dugnak a zsebünkbe, és egy hatalmas bőröndnyi kaját tukmálnak ránk. Ezt is csak azért fogadjuk el, mert tudjuk, hogy ezzel örömet szerzünk nekik. Bár ilyenkor két kollégista gyereknek érezzük magunkat, mégsem merünk nemet mondani, nehogy megbántsuk őket. Hálával tartozunk, hiszen az egész életükben értünk dolgoztak” – vázolja a helyzetet Tamás.

Úgy tűnik, a két fiatal szexuális élete megrekedt azon a szinten, ahol az érzelmi fejlődésük is tart. Ez azért okozhat akár szexuális természetű problémákat, mert a szexhez az érzelmi és fizikai intimitást is meg kell teremteni a kapcsolatban – azonban ahogy erre egy gyerek sem, úgy egy érzelmileg gyerekszinten megrekedt felnőtt sem képes.

Ennek, vagyis az intimitás megteremtésének előfeltétele a szülőről való leválás és a felelősségvállalás. A közös döntések, a saját szükségletek megélése, a tiszta kommunikáció – amiben félreérthetetlen módon mondjuk el a véleményünket, vagy kérésünket – mind-mind felelősségvállalással jár.

A felelősségvállalás a fiatal felnőttkor kihívása. Ehhez azonban a szülőknek olyan bátorító üzeneteket érdemes küldeniük a kamaszodó gyermek felé, ami segíti abban, hogy bátran beszéljen a szükségleteiről. Erre azonban csakis egy érzelmileg érett felnőtt alkalmas, aki partner a közös megoldásokban, és a határokat is tudja tartani a gyermeke felé.

 „Most jövök rá, hogy a feleségemmel együtt az anyósomat is elvettem!”

Arra, hogy hova vezet, amikor ezeknek a határoknak a megtartása nem igazán működik, jó példa Milán és Gerda esete. A férfi kétségbeesetten érkezett a terápiás ülésre, mert a felesége és az anyósa nagyon szoros szimbiózisa miatt már a váláson gondolkozik. Azt remélte, hogy a kisfiúk születése után majd jobb lesz a helyzet, boldog szülőként együtt nevelik a kicsit, de nem így történt.

Milán úgy érzi, hogy még mindig nem tudott kialakulni az áhított hármas egység a kicsi születése óta, és ennek már másfél éve. Az anyósa folyamatos jelenléte minden határt áthág. Selejtezi a vő alsónadrágjait, és amikor értesül a pár szexuális problémáiról, akkor évszázados női tanácsokkal látja el a lányát, aki Milánnal szembefordulva idézi ezeket. Milán kirekesztettségében mély és nehéz érzésekről mesélt.

„Hazaérek, és anyósom még órákig ott van a segítség ürügyén. Magányos és tehetetlen vagyok, mert Gerda nem velem akarja a kis családunk mindennapi dolgait megoldani, hanem az anyjával. A múltkor az anyósom például rendet rakott a dolgaim között és kidobta a kedvenc kerti cipőmet. Nincs feleségem! Az anyósommal élek együtt! Kétségbeejtő, hogy mekkora befolyása van Gerdára. Ha nincs nálunk, akkor a feleségem állandóan vele csetel. Teljes a káosz bennem, ezért legutóbb ultimátumot adtam Gerdának: válasszon köztem és az anyja között! Egy felnőtt nőt szeretnék, aki önálló, és szeretkezni akar velem!”- panaszolja Milán.

Hol a határ?

A határok a személyes „önvédelmi” eszközünk. Ha valamivel nem értünk egyet, akkor egy felelősséget vállalni tudó ember kimondja azt. Tehát rendelkezik a nemet mondás képességével.

Amikor a fiatalok képesek a szüleikkel tudatni azt, hogy nem szeretnék a hétvégét velük tölteni, vagy nem akarják kikérni a véleményüket a fürdőszoba-csempéről, akkor a párkapcsolatukra szavaznak. Ha viszont képtelenek kijelölni a határaikat, akkor valószínű, hogy a rossz érzésektől akarják megmenteni a szüleiket, önmagukat pedig a sértett szülő érzelmi büntetésétől.

Ha viszont a határokat nem tudjuk képviselni a szülők felé, akkor egy olyan függő kapcsolatban maradunk, ami egy súlyos hátizsákként húzza a hátunkat és cipeljük azt a szerelem ösvényein is.

Így minden olyan helyzetben, amikor a párkapcsolatnak más az érdeke, mint amit a szüleink jónak látnak, lojalitáskonfliktust élünk át. Nem tudjuk, kihez legyünk hűségesek, ki mellé álljunk.

Ez a dilemma a „Két út van előttem, melyiken induljak?” című nótában megfogalmazódik, csak itt nem két szerelmi kapcsolatról beszélünk, hanem két eltérő, de mély érzelmi kapcsolatról.

Mit tehetünk azért, hogy le tudjunk válni a szüleinkről?

Először is érdemes pszichológusi segítséggel nekivágni a felnövekedésnek.

Ez azért lehet hasznos, mert a visszatartó szülőknek különösen traumatikus élmény a leválás, amiből automatikusan következik a mártírkodó, bűntudatkeltő kommunikáció. Sokszor ez az oka annak, hogy a fiataloknak nehéz érzelmileg függetleníteni magukat a szüleik negatív érzéseitől. Pedig a kiegyensúlyozott és egészséges párkapcsolat érdekében szükség van arra, hogy a saját érdekeiket helyezzék előtérbe.

Ezt a nem mindig egyszerű folyamatot első lépésben érdemes a szülőkkel folytatott beszélgetéssel kezdeni, amelyben tudatjuk velük, hogy a megkésett leválási folyamat el fog kezdődni, mert felismertük, hogy rossz hatással van a párkapcsolatunkra.

Ha a szülők képesek együttműködni, akkor a kapcsolat új szabályai közösen megbeszélhetők. Mikor találkozunk? Mikor telefonálunk? Előre jelezzük, ha meglátogatjuk egymást, stb.

A leválás folyamatának általában az is a része, hogy ritkábban találkozunk, és a szülők pátyolgatása helyett a saját párkapcsolati szükségleteinket helyezzük előtérbe. Ez persze nem azt jelenti, hogy bárkit arra biztatnánk, hogy elhanyagolja a szüleit, hanem inkább az egészséges egyensúly megtalálása a cél.

Emellett érdemes a témával foglalkozó önsegítő könyveket olvasni. Meséljünk arról, hogyan érezzük magunkat, ajánljunk nekik is idevágó könyveket! Érdemes ügyelni arra, hogy a ne mondjunk el minden apró-cseprő dolgot az életünkről, mert ez a határok kinyitását jelenti, így elveszik a kapcsolatból az érzelmi intimitás.

Ezzel együtt a párkapcsolatban is új közös feladatok jelennek meg. Az a fél, aki éppen leválik, jó, ha elmeséli az érzéseit partnerének. A partner segítheti, megerősítheti, biztathatja őt ebben a folyamatban, hiszen a támogató hozzáállás biztonságot ad. Ezzel a párkapcsolati intimitás és összetartás erősödik, mert mindkét ember azt érzi, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Akkor is érdemes elkezdeni meghúzni a határokat a szüleink felé, ha nincs párkapcsolatunk, hiszen a felnőtté válás az egyéni életünk szempontjából is fontos.

Mind a szülőnek, mind a felnőtt gyermeknek megvannak a saját feladatai ebben a folyamatban. Egyikőjüknek sem könnyű, hiszen egy évek óta bebetonozódott működésmódot kell megváltoztatni. Jó dolog, ha mindkét részről szeretettel, odafigyeléssel és megértéssel tud ez megtörténni, így a szülő-gyerek kapcsolat egy egyenrangú, jó érzésekkel teli kapcsolattá változhat.