Szem előtt tartva a tényt, hogy nem lehet minden rockzenészt egy kalap alá venni, a közelmúlt erre vonatkozó pszichológiai kutatásai nyomán megpróbáltuk fölvázolni a rockerlélek “műszaki rajzát”. Három olyan kulcsmozzanatot emeltünk ki, melyek már-már klisének számítanak: a csajozógép-mítoszt, az oly látványos szertelenséget, valamint a sokak számára végzetesnek bizonyuló depressziót, benső instabilitást. És hogy ne csak “laboreredményekkel”, száraz statisztikai adatokkal szolgáljunk, kikértük minderről egy hús-vér rocksztár, a Fonogram-díjas Firkin frontembere, Péter János véleményét is.

1. Gitárhúrok és pávatollak, avagy: vonzerő a köbön

Hogy a kreativitás, ezen belül a zenészi képességek végtelenül vonzóak, az már Darwintól kezdve egészen az Igazából szerelem dobolva hódító kislegényéig sokaknak világossá vált – akár a rock and roll az életük, akár nem. De miért?

Bár a magyarban pejoratív felhang társul a fogalomhoz, a páváskodás szervesen illeszkedik a rocksztárok karakterébe – és itt nem (feltétlenül) visszataszító magamutogatásról, hanem a szívtiprók hangszeréről beszélünk. A rocksztárság evolúciós előnye beszédes címet viselő cikkében Ryan Anderson ugyanis a pávatollakhoz hasonlítja a gitárt. Páváéknál a kakasok ékes faroktollaikkal igyekeznek elnyerni a tyúkok szimpátiáját: ez az úgynevezett interszexuális szelekció folyamata – egy másik kategória az intraszexuális szelekció, mely során a hímek egymás közti dominanciaharccal “rendezik le”, hogy kié a(z összes) nőstény. Anderson felidéz egy 2014-es vizsgálatot, az úgynevezett gitártokos kísérletet: ebben a kutatók arra kértek féfiakat, hogy próbálják meg az utcán szembejövő nők telefonszámát elkérni a) gitártokkal b) sporttáskával a kezükben, vagy c) üres kézzel.

A hölgyek egy része – nagyon helyesen – nem adta meg a számát egy vadidegennek, az összes nő 9% -a viszont a sporttáskát, 14%-a a semmit sem cipelő férfiakat, 31%-a pedig a gitáros urakat részesítette e kitüntetésben. Aki tehát a húrok pengetésihez fog, jelentős előnnyel indul az interszexuális szelekció nevű játékban: míg a pávák a tollaikkal és az énekesmadarak a hangjukkal ékeskednek, a rocksztárok is inkább audiovizuális élményt nyújtanak a fizikai erejük és túlélési képességeik fitogtatása helyett, ezáltal igen előnyös pozíciót töltenek be a másik nem figyelméért folyó versenyben.

“Örülök, hogy a tudomány utólag igazolta a tapasztalataimat: feleségemmel is a színpad hozott össze, és 24 éve együtt vagyunk. A rockzenész a kreativitás és a színpadi hatás  “pávatollaival” ékeskedik, van aki meg aranylánccal a nyakában vagy drága sportkocsival kíván hódítani” – jegyezte meg az ír kocsmapunk koronázatlan királya, a Firkin zenekar frontembere, János. És bár az ő hangszere nem a gitár, hanem a furulya, frappáns, sőt majdhogynem evolúciós észrevétellel szolgált a pengetősök közkedveltségével kapcsolatban:

A gitáros népszerűbb minden hangszeresnél: úgy tud udvarolni, akár dalra fakadni, hogy szabad az arca-hangja. Nem véletlen, hogy a dalnokok minden időben valamiféle pengetős hangszerrel – lant, gitár – próbálták a hölgyek szívét megnyitni, lásd regösök, minnesängerek, joculatorok, trubadúrok”

– mutatott rá, és felhívta a figyelmet arra is, hogy a rocksztárság nem valami újkeletű dolog: “A mai rockzenészek a régi dalnokok, bárdok leszármazottai: ugyanúgy sokat utaznak, sokat zenélnek, sokat isznak, sokat csajoznak, soha nincs elég pénzük és érzékenyen reagálnak az őket körülvevő világra.”

2. Az öntörvényű, de érzékeny rosszfiú – tényleg létezik?

Wayne Gillespie és Brett Myors 2000-ben megjelent, A rockzenész személyisége című dolgozatukban a 100 Sydney-ből és környékéről való rockzenész (92 férfi és 8 nő, 30 éves átlagéletkor) körében végzett kutatásuk eredményeit publikálták. A zenészekkel kitöltették a NEO PI-R személyiségtesztet, és külön kérdőívben mérték fel demográfiai és zenei hátterüket, például hogy mennyit gyakorolnak, hol tanultak zenélni stb. A profilelemzés kimutatta, hogy a rockzenészeknek közös vonásai a következők:

– az átlagosnál jóval magasabb szintű érzelmi labilitás és nyitottság (különös tekintettel a nem-konvencionális, az új iránti nyitottságra, a kreativitásra és a képzelőerőre),

– az átlagos mértékű extraverzió (igaz, az énekeseké magasabb, mint a hangszeres zenészeké),

– valamint az átlagostól jóval elmaradó lelkiismeretesség (rendezettség, önfegyelem) és szintén “átlagon aluli” barátságosság (főleg a bizalomra való képesség, az egyenesség és az előzékenység aspektusait nézve).

A megfigyelés szerint ezeket az eredményeket nem befolyásolták az olyan tényezők, mint a választott hangszer, a pályán eltöltött idő, a zenei tudás szintje, a játszott zene műfaja, a siker vagy a népszerűség. (Bár az olyan faktorok, mint az életkor és az élettel való megelégedettség foka szignifikáns eltéréseket eredményezett a résztvevő alanyok profiljában.)

A nem túl magas pontszámokat produkáló barátságosságot a szerzők azzal indokolják, hogy a rockzenészeknek bizony ki kell harcolniuk a helyüket és útjukat a szórakoztatóipar dzsungelében, ehhez pedig nem árt némi öntörvényűség, az átlagnál is alacsonyabb szintű lelkiismeretességet pedig a függetlenség, a kreativitásra helyezett hangsúly és a fegyelmezetlenség számlájára írják a kutatók. De hogy látja saját magát egy a magyar rocker e kutatási eredmények tükrében?

János csak részben támasztotta alá Gillespie és Myors megfigyeléseit, ő ugyanis azt vallja: szükségszerű, hogy egy rockzenész az átváltozás mestere is legyen. “Akik látnak a színpadon, és utána  megismernek, csodálkozva tapasztalják, hogy teljesen más habitussal, személyiségjegyekkel rendelkezem. Ebben nincs semmi meglepő, ezt mindannyian megtanuljuk, akik hosszú ideig a színpadon szeretnénk maradni” – magyarázta a Firkin-frontember, majd ki is fejtette mindezt:

“A színpadra fellépve teljesen más érzelmi, lelki és testi állapotba, szinte önkívületbe kerül az ember. Ez így van rendjén, csak ilyen “átváltozással” képes egy rockzenész két órán keresztül olyan erőbedobással és koncentrációval zenélni, amivel akár több tízezer embert meg tud mozgatni és magával tud ragadni. Magyarán: általában kettős személyisége van egy rendszeresen koncertező rockzenésznek, és ez így “egészséges”. Egy szabály van: a személyiségváltásnak meg kell történnie a színpadra lépéskor, illetve az onnan való távozáskor.”

Az átlagostól elmaradó lelkiismeretesség oka pedig szerinte rendkívül prózai: ezt inkább az amatőr zenészek engedhetik meg, a profi zenészeknél nagyon ritka, hiszen egy ilyen sokrétű, tengernyi munkát és felelősséget igénylő tevékenység önfegyelem nélkül nem végezhető, János szavaival élve “hamar kihullana az illető”.

3. A rock and roll sötét oldala, avagy: “az életünk nem összetévesztendő a színpaddal”

2016-ban végigsöpört az interneten a Help Musicians UK jótékonysági szervezet által közzétett tanulmány, melyben több mint 2000 brit zenész által adott válaszokból vonták le azt az aggasztó következtetést, hogy a zenészek (az általuk játszott zene műfajától függetlenül) háromszor nagyobb eséllyel lesznek depresszió vagy más mentális/lelki rendellenességek elszenvedői, mint a más foglalkozást űzők. Az iménti állítás nyomán sokunknak eszébe juthat a rendkívül fiatalon, különböző lelki problémákkal küzdő világsztárok összeomlása (pl. Sinéad O’Connor), vagy – akár önkezűleg okozott – tragikus halála is. Ide tartozik Chester Bennington, de említhetjük Chris Cornellt, Amy Winehouse-t, Kurt Cobaint vagy Jim Morrisont is.

Ezen a megrázó vonalon indul el Tomas Camorro-Premuzic a Psychology Today oldalán publikált cikkében, amelyben fölteszi a kérdést: Miért halnak meg a rockerek 27 évesen?, és ezt vizsgálta 2014-es előadásában Dr. Papp László, a Szegedi Egyetem docense is, aki a kortárs rockzenészek hangulatzavarairól beszélt. A szakember – más pályatársaival összhangban – ezeket a devianciákat elsősorban a nagyfokú kreativitással rendelkező emberek sajátosságának tulajdonította, és nem a rock/metál “számlájára” írta (például Ozzy Osbourne-t is felmentették abban a perben, amelyben azzal vádolták, hogy Suicide Solution/Az öngyilkosság a megoldás című dala közvetlenül buzdítja a hallgatóit, hogy véget vessenek az életüknek).

Ugyanakkor egyrészt fölidézte azt a kutatást, amely szerint a hatvanas évektől napjainkig összesen 321-en haltak meg a rockzenészek közül 37 éves koruk előtt, és elismerte azt is, hogy ha valaki tartósan ki van téve a rockerlét velejáróinak (ilyenek lehetnek például a létbizonytalanság, a zeneipari versenyhelyzet okozta stressz, a zenekaron belüli konfliktusok, a droghasználat, az éjszakai életmód vagy a feszített tempó), az extra kockázati tényező lehet a lelki egészségre nézve. Hogy néz ki tehát a rock “sötét oldala” testközelből, és hogyan lehet megelőzni, hogy a rock and roll halálos sebet ejtsen rajtunk?

János a már említett “átváltozási képességtől” teszi függővé azt, hogy melyik rockzenészen mennyire tud felülkerekedni a depresszió. Mint mondta: “aki nem tud különbséget tenni a színpadi élete és a magánélete között, elhiszi, hogy a közönség csakis neki tapsol, azaz a siker, a bukás, a rajongás mind az ő érdeme és terhe, nagyon gyorsan beleroppan, értékválságba kerül. A profi rockzenész legnagyobb értéke az önfegyelem, az alázat és a kollektív tudat, amelyre folyamatosan nevelnie kell magát. Nekem a családom és feleségem biztosítja azt a stabil hátteret, amely ellensúlyt képez az alkotás és a fellépések extrovertált világával szemben” – vallott János, aki azt is megosztotta velünk, szerinte mi lehet a leghatékonyabb prevenció e lelki bajok ellen:

“A rockzenész élete szélsőségek közt hányódik: az egyik nap ezrek lelkesítő tapsában fürdik, egy másik nap pedig a hétköznapi élet ezer problémájában merül el, ahol már nem ő áll a figyelem középpontjában. A színpad, a siker nagy bűverő, ami az egót hatalmasra duzzaszthatja. Oda kell figyelnünk életünk ártatlan kis örömeire, ami természetesen hatalmas erőfeszítést igényel, és ez egyedül nem megy! Nem tehetjük magunkat a középpontba, az életünk nem összetévesztendő a színpaddal, ezért külső rálátásra és kontrollra (barátság, szerelem, hit, hobbi) mindenképp szükség van.”

4. Csipetnyi “extra a lemezen”: a rockzene mint orvosság

Ma már senki nem kérdőjelezi meg a zene terápiás hatását, és ez a keményebb műfajokra is épp úgy igaz: van, amivel figyelemzavaros gyerekeket gyógyítanak, és alig néhány éve állapították meg, hogy a metál, a punk, a rock és más zúzdamuzsikák kiálvóan elősegítik az intenzív stresszel járó érzelmek feldolgozását. Megkérdeztük Jánost, hogy milyen gyógyír kapható a “Firkin-patikában” az alábbi “kórságokra”. A “recept” alább böngészhető, kedves olvasóinknak kellemes lélekbalzsamozást kívánunk hozzá.

– magány – Into The Night

– szerelmi csalódás – Start Again

– olthatatlan harag a főnök iránt – Your Odyssey

– pókfóbia – One More Pint

– krónikus alvászavar – Flowers

– unalom – Those Irish Punk Girls

Forrás:

Depresszió, öngyilkosság és rock ‘n’ roll: hangulatzavarok a kortárs zenészek körében – dr. Papp László előadása a szegedi Szabadegyetemen, 2014-ben.

The Evolutionary Advantange of being a Rock Star – Ryan Adnerson, PsycholodyToday, 2015.

Personality of Rock Musicians – Wayne Gillespie, Brett Myors, Psychology of Music, 2000.

MAD – Music and depression (Can music make you sick?) – Help Musicians UK, 2016.

Why do All Rock Stars Die at 27? –  Tomas Camorro-Premuzic, PhD, PsychologyToday, 2011.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Király Eszter

Király Eszter

Szerkesztő, újságíró és csupa fül. Reméli, hogy egyszer kulcstartó lehet a Jóisten zsebében. Szeret a belső hangból szót és dallamot, az elmondhatatlanból biztatót formálni. Szeret írni, énekelni, futni, bicajozni, szereti a hegyeket, a verseket és a madarakat.
Király Eszter

Pin It on Pinterest