Még mindig nagyon sokan tartják el maguktól a terápia, vagy az önismeret lehetőségét azzal a felkiáltással, hogy „pszichológushoz csak a dilisek járnak”. De mégis milyen alapon sütjük rá ezt a bélyeget éppen azokra, akik a körülményekre ujjal mutogató társaikkal ellentétben kezükbe veszik a sorsuk irányítását, és saját erejükből próbálnak meg tenni egy kiegyensúlyozottabb életért? Biztos, hogy ők „a dilisek”? Többek között erről, a terápiáig vezető útról, annak folyamatáról mesél nekünk őszinte és bátor írásában vendégszerzőnk, Bihari Viki, aki 10 év pánikbetegség után vágott bele a terápiába, vagy, ahogy ő fogalmaz, „élete eddigi legérdekesebb utazásába”.

…Valahol a tinédzser kor környékén kezdődött minden.

Összeomlott a világ egy érzelmileg elérhetetlen anyukával, egy pótapukával és egy eredetivel, aki rég lelépett.

Éreztem, hogy valami nem gömbölyű, sokat szorongok, sírok, “depis” vagyok.
Jött a sötét korszak, falcolások, öngyilkossági kísérletek, lázadás, bandákba verődés, hazudozás.
Volt minden, iskolából kicsapás, bukás, évismétlés, intők, értetlen szülők, szóval best of serdülőkor, ami úgy nagyjából 30 éves koromig ki is tartott.

Megéltem pánikbetegséget (röpke 10 évig), megjártam pár kórházi osztályt, beszedtem néhány bogyót, hátha attól jobb lesz.

Nem lett jobb.

Enikő barátnőm évekig duruzsolta a fülembe, hogy kezdjek már el terápiába járni, de legyintettem, hogy egyrészt nem vagyok beteg, nincs nekem kérem semmi bajom, másrészt majd én megoldom, erős vagyok, nem kell segítség!

Nos, teltek-múltak az évek és a helyzet nem javult.

Oké, irgalmatlan mennyiségű pszichológia könyvet olvastam (és olvasok), ami azért sokat dob a dolgon, de ugyanazokat a köröket futottam úgy a (nemlétező) párkapcsolataimban, mint a munkahelyeimen, vagy otthon. Aztán megjött az ihlet!

Tavaly tavasszal úgy döntöttem, irány a terápia!

Összespóroltam némi pénzt, osztottam-szoroztam és megállapítottam, hogy párizsis zsemlére és zacskós tejre még egy évig futja, ha a fene fenét eszik, én akkor is összekapom magam, mert unom az önsorsrontó technikáimat és a játszmákat, amiket csinálok.

Közöltem Enikővel a Nagy Döntést, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám és elöntötte a büszkeség, hogy nem élt hiába, végre felfogtam a duruzsolást és a tettek mezejére lépek!

Elirányított egy helyre, ott leültem beszélgetni egy ilyen idősebb szakemberrel és ajánlott egy hölgyet.
A hölgy nem volt jó nekem, úgy éreztem, palira veszem, “ledominálom”, ezért kerestem egy pasit és hozzá járok azóta is pszichoanalízisbe.

Oké, haladjunk sorban. Miért kell a pszichológus?

Ahogy ez jól látható, én is keresztülmentem a fázisokon. Tagadás, hárítás, ellenállás, aztán a felismerés, belátás és végül a terápia. A pszichológus azért (is) kell, hogy egy olyan semleges tükröt tartson elénk, amibe bátran bele lehet nézni, ha nem is fülig érő szájjal, de legalább külső bántalmazás nélkül.

Mi kellett ahhoz, hogy belevágjak?

Hát jó sok pofon, meg az a sok könyv, meg egy barát, meg hogy betelt a kis belső poharam.
Mindig is éreztem, hogy nem vagyok jól, de dacoltam a világgal és makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy majd én kijövök a gödörből.

Vannak helyzetek, mikor túl mély a gödör és túl rövid a létra…

Miben segít egy terápia?

Azt gondolom, ha megtörtént az első lépés („Basszus, kéne nekem segítség!”) utána érdemes kiválasztani, milyen terápia jó nekünk. Mert nem csak a verbális létezik, van, akinek a tánc, a csoport, a festés, a coach vagy a mozgás jön be, ezt érezni kell, azt hiszem. Nekem a beszélős kell, mert kommunikálós lény vagyok, ki akarom ventilálni magamból a dolgokat. Ja és nem szabad feladni! Egyáltalán nem biztos, hogy a megoldás, a megfelelő szakember elsőre meglesz!

Mit csinál az analitikus terápia?

Ez a fajta módszer a freudi-jungi csapásvonalon halad, azaz elemző, álmokkal, asszociációkkal dolgozik és rettentően figyel – mármint a terapeuta.
Az én “dokim” egy olyan fazon, aki engem komolyan vesz, nem szégyenít meg, nem bombáz kéretlen tanácsokkal és nem néz hülyének. Ez már önmagában is fél gyógyulás. És hogy miért olyan nagy szó ez?

Figyeljük csak meg, abban a pillanatban, hogy elkezdünk panaszkodni, tanácsok és kritikák százai borulnak ránk, melyekkel nem tudunk mit kezdeni. A jó terapeuta ezzel szemben figyel, célirányosan kérdez és hagyja, hogy a saját erdődből te találj ki, ő csak fogja a kis kezedet.

Jó akkor miért nem elég, ha a párommal beszélgetek?

Az analitikus terápia egyik lényege pont az, hogy egy idegennel beszélsz. Ez elsőre ijesztő, mert hát nehogymá’ valaki más turkáljon a szennyesemben, meg mit tudhat ő rólam, de épp itt van a trükk!
Ő az, aki nem fog hülyeségeket mondani, nincs köztünk játszma, nem kötnek össze érzelmek, nem ÉRDEKE, hogy akarjon tőlem valamit, csak békén hagy.

Őszinte vagyok, ő pedig empátiát ad cserébe. Nem indián bölcsességet, képekre írt idézetet, motivációs bullshitet, hanem vegytiszta figyelmet.

Ez az, amit egy társtól vagy baráttól nem lehet megkapni, mert ott kétoldalú a párbeszéd. Fontos tudni, hogy én a terapeutámról SEMMIT nem tudok, csak a nevét. Lassan egy éve csak ő kérdez.

Mi változik bennem ettől?

Úgy szoktam megfogalmazni, hogy a terápiának köszönhetően a Viki 3.0 fut nálam. Az 1.0 volt a sötét korszak, a 2.0 a váróterem és a 3.0 a jóság.

Szőttem magam alá egy érzelmi védőhálót, van hova esnem, el tudom kapni magam. Nem szorongok, nem szedek gyógyszert, nem vagyok önállótlan, nem függök senkitől, hanem érett és érző felnőtt lényként funkcionálok. Van érzelmi stabilitásom, ami sokszor kileng, de visszaáll mindig egy középpontba.

Van önbecsülésem – oké, az csak egy hónapja, de van! – tudok élni mérgező kapcsolatok nélkül és tudok vigyázni magamra, képes vagyok egyedül is boldogulni és viszonylag boldogan élni. Vannak terveim és vágyaim, de nem megváltást keresek már, hanem oldalkocsikat, cinkosokat, pajtásokat.

A terápia egész egyszerűen felnöveszt.

Szóval nem csak a dilisek járnak dilidokihoz?

Nagyon csúnyát fogok mondani. Én azt tartom vér cikinek, ha valaki NEM jár semmilyen terápiába sem. Mert számomra ez egyenlő az érzelmi igénytelenséggel. Lehet, hogy én kívül úgy nézek ki, mint egy félhajléktalan hobó, de belül dolgozik egy Ferrari gyár. Számomra nem az az “oké ember”, aki budai villában lakik és BMW-je van, számomra az igényesség fokmérője belül rejtőzik.

Nem az a “dilis”, aki segítséget mer kérni, hanem az, aki azt hazudja magának, hogy majd ő egyedül mindent megold.

Úgy gondolom, mind a 7 és félmilliárd embernek szüksége lenne pszichológusra, mert nincs olyan, hogy egészséges személyiség. Olyan van, hogy belső munka, de olyan nincs, hogy valaki tökéletes. Ez kamu. Főleg Magyarországon!

Mindenkiben vannak defektek, csak ki kell őket gyomlálni-és persze van, hogy ez nem sikerül, de meg kell próbálni!

Szóval, én is voltam dilis, de már jól vagyok. És büszkén mondom mindenkinek, hogy terápiába járok! És ha minden jól megy, még egy laza 20 évig szeretnék is járni, mert a legérdekesebb utazás, amin valaha részt vettem, úgyhogy csak ajánlani tudom!

Ha pedig valaki erre azt mondja, hogy dilis vagy, és sajnál, azt sajnáld vissza!

Előbb-utóbb minden normális ember a kanapén köt ki!

Köszönöm a figyelmet!

Bihari Viki.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: itt és itt

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest