„A fájdalom elmúlik. A szépség megmarad.” – A Renoir című filmet ajánljuk

Szerző: | 2022. 06. 30. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 9 perc

Gyönyörű fiatal lány lépked bátortalanul az elvadult kerten át a ház felé. Tétován mondja, mi járatban van, és hagyja, hogy a háziak átvezessék az udvaron, a műteremig, ahol a székében ülve hajlott hátú, idős férfi bóbiskol. „A semmiből jött lány, akit egy halott küldött” – mormolja tűnődve az öreg, miután a lány bemutatkozik. Majd így folytatja: „Azt hiszem, kezdhetjük a közös munkát.” A lány neve Andrée Heuschling, a férfié pedig Pierre-Auguste Renoir. Így kezdődik kettejük a Renoir című filmben kibontakozó története. (A filmet megtaláljátok a Cinego kínálatában.)

renoir

Christa Théret és Michel Bouquet a Renoir című filmben.

Festő az istenek paradicsomában

Renoir nevéről a legtöbbünknek valószínűleg A hinta, vagy az Evezősök reggelije című festménye, esetleg az impresszionizmus ugrik be elsőként. Kevesebben tudják, hogy noha már gyermekként is ügyesen rajzolt, az éneklésben még tehetségesebb volt. Talán soha nem fordult volna végleg a festőművészet felé, ha a családja anyagi helyzete miatt nem kényszerül arra, hogy tizenhárom éves korában abbahagyja a tanulást. Porcelánfestőként kezdett dolgozni, és bár ezt a munkát néhány év múlva elvesztette, a festést soha többé nem hagyta abba.

Mozgalmas élete során nemcsak impresszionista, de klasszicista stílusban is festett. Szerette a derűt, a szépséget, a fényeket és a természetet, melyek mind-mind visszaköszönnek a munkáiban. Ahogy egyszer mesterének megfogalmazta:

„A föld az istenek paradicsoma: ezt akarom megfesteni.”

Renoir alig múlt ötvenéves, amikor először jelentkeztek nála a reumás ízületi gyulladás jelei. A betegség, a folyamatos fájdalom idővel kerekesszékbe kényszeríti, eldeformálódott ujjai már az ecsetet sem bírják el, ha nem kötözik azt a kezéhez. Ő azonban nem adta fel: festett, alkotott egészen a haláláig. Élete utolsó éveit Dél-Franciaországban, Cagnes-sur-Mer-i műtermében töltötte. Itt ismerkedett meg 1915-ben utolsó modelljével, Andrée-val.

A semmiből jött fiatal lány

 Andrée Heuschling (későbbi nevén Catherine Hessling) maga is művész, legalábbis erről álmodik: amerikai színésznő szeretne lenni. Szabad, szókimondó és bátor; személyében mintha maga az élet érkezne meg a Renoir-ház szomorú falai közé.

Renoir életét ugyanis a találkozásuk pillanatában nem csak a betegségével járó fájdalmak nehezítik meg. Gyászolja nemrég elvesztett feleségét (aki Andrée-t „küldte” hozzá), és aggódva várja a híreket két fiáról, akiket ki tudja, melyik frontra sodort az első világháború. Egyetlen otthon maradt gyermeke Claude, a különös kisfiú, aki naphosszat magányosan sétál a kertben, és Andrée-nak egyszerűen így mutatja be magát: árva vagyok.

Ebbe a különös, feszült, Andrée-nak köszönhetően váratlanul mégis élettel megtelő közegbe érkezik haza a frontról Jean, a fiatal katonatiszt.

Sérülések

A Renoir című film sok szempontból olyan, mint egy festmény: gyönyörű képekben rögzíti azt a pillanatot, amikor az összes szereplő sorsában kicsit megáll az idő. Tőlük nem is annyira távol dúl a háború, a Renoir-ok és Andrée élete mégis a szépség bűvöletében telik, és kis időre nem a halál, hanem nagyon is az élet nagy kérdései foglalkoztatják őket.

Jean testvéréhez, Pierre-hez hasonlóan megsebesült a háborúban. Eltávozásra érkezik haza, csak addig, amíg a sérülése nem javul annyit, hogy visszamehessen a frontra.

A történet előrehaladtával megérezzük: a maga módján minden Renoir sebzett, ám az igazán lényeges sérüléseik nem azok, amelyeket a kötszerek rejtenek el a szemünk elől.

Jean tehát gyógyul, de nem csupán testben: az addig kissé elveszett, sodródó fiatal férfi önmagát is igyekszik megtalálni a világhírű Renoir név árnyékában. Sorsa szinte magától értetődő természetességgel fonódik össze Andrée-éval – a lány ugyanis nem csak Pierre-Auguste Renoir utolsó modellje volt, hanem Jean Renoir, a majdani filmrendező első felesége is.

Feketeség

„Én mindent akarok, és nincs türelmem várni” – mondja Andrée a félénk, kissé tétova Jean-nak. A maga határozott stílusában egyik kérdést szegezi a fiúnak a másik után: „Te már mindent megkaptál. Egy ismert nevet, pénzt, nem kell dolgoznod, gazdag vagy. Tudnod kell, ki vagy. Mik a terveid? Mik az álmaid?”

Ők ketten egy kicsit egymásba, egy kicsit a lassan érkező jövőbe kapaszkodva vívódnak, keresgélik a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak. Ki vagyok, és ki leszek én, kérdezi Andrée nyugtalansága, miközben alakja egyre több vásznon rögzül időtlenné. Milyen sors vár rám, ránk – mintha ezt tudakolná Jean bizonytalan tekintete.

„Drága fiam, a Renoir-ok nem feketében látják a világot”

– figyelmezteti a mellette ülő fiatal férfit festés közben az édesapja, miközben a természet gazdag színeivel tölti meg a készülő életképet. Feketeségből pedig bőven akad, hiszen ha Jean maga nem is hozná el a háborút a Renoir-házba, úton útfélen látjuk a sebesült katonákat, és hallunk azokról, akik még sebesülten sem térhettek haza. Jean látta és látja a feketét, a borzalmakat, a tragédiát; mindazt, amit apja nem akar, és talán nem is tud megmutatni.

Halhatatlanul

„A fájdalom elmúlik. A szépség megmarad” – feleli a szenvedő, betegségtől már szinte moccanni sem képes Renoir fia kínlódó kérdésére, miért fest még mindig, miért nem hagyja abba a munkát. Talán ez a mondat lehetett volna az, amibe kapaszkodva Jean újra elindulhat az élet felé; ám ő akkor még más döntést hozott. Hogy a mondat valahogyan mégis rögzült az időben, mi sem bizonyítja szebben, hogy 2018-ban ’A szépség megmarad’ címmel rendezett kiállítást Alexandre Renoir, a festő – szintén művész – dédunokája.

Renoir halála pillanatáig a szépséget igyekezett megörökíteni, még akkor is, amikor élete utolsó éveiben már csak elviselhetetlen fájdalmak árán tudott dolgozni. Képes volt meglátni és láttatni mindazt, ami gyönyörű, a filmből kirajzolódó alakja mégis kínzó tanulságot hagy maga után: a fájdalmat nem lehet csak úgy „lehagyni” a képről.

Egy olyan apát látunk, aki a maga módján szereti a fiait, ragaszkodik hozzájuk és Andrée-hoz is – hiszen lehet-e nem szeretni valakit, akit halhatatlanná teszünk -, a legfontosabb kérdések megválaszolásában mégsem tud nekik segíteni. Ez is lehetett talán az oka, hogy végül mindhárom fiú művészi pályára lépett, és igyekezett a saját válaszait megtalálni: Pierre színész, Claude pedig keramikus lett.

Szépség

„Jean, meg kell ígérned: ha vége a háborúnak, filmeket készítünk majd” – kéri Andrée a szerelmét. A fiú nemcsak megígéri, de valóra is váltja az ígéretét: Jean Renoir és Andrée Heuschling, akkor már Catherine Hessling néven valóban számos közös filmet jegyeznek. A sors azonban úgy hozta, hogy kettejük közül csak a férfi neve maradt halála után is világszerte ismert. Válásukat követően Catherine karrierje is véget ért – az ő alakja Renoir festményein rögzülhetett igazán az időben.

A Renoir minden képkockája olyan, mint egy készülő festmény, lassan formát öltő alakokkal, bontakozó színekkel. Így, lépésről lépésre tárulnak elénk a kibomló emberi sorsok, a fájdalom és az eltemetett sérelmek is – mint maga az élet, ahol ha csak a kész festményre vetünk egy futó pillantást, elveszítjük mindazt a szépséget, ami a részletekben rejlik. Mert a szépség, ahogy Renoir mondta – megmarad. A fájdalmat pedig, ha a szemnek láthatatlanul is, talán éppen ez a szépség hordozza mindig magában.

A Renoir című filmet itt tudjátok megnézni.

Forrás:

Renoir, francia filmdráma, 2012

Rendezte: Gilles Bourdos 

Szereplők:

Michel Bouquet (Renoir)
Christa Théret (Andrée)
Vincent Rottiers (Jean)

Thomas Doret (Claude)

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This