„Amikor beleszeretünk a futásba, beleszeretünk a küzdelembe is” – Hogyan küzdjünk meg a futósérüléssel?

Szerző: | 2021. 12. 10. |

„Amikor beleszeretünk a futásba, beleszeretünk a küzdelembe is. Ha beleszeretünk a küzdelembe, beleszeretünk az életbe” – áll egy futóknak szóló mémen. Nádas Péter szerint a futók arcán ritkán látni szenvedést, sokkal inkább az erőfeszítés jelenik meg, hiszen ez a sport nem a szenvedésről szól (lásd Simonyi Balázs podcastjében). Jó esetben még akkor sem, ha komoly edzésmunkát teszünk bele. De talán ez az, amit gyakran elfelejtünk, amikor lesérülünk, mégis tovább futunk. A rendszeres testmozgást végző sportolóknál ugyanis előbb vagy utóbb bekövetkezik a sérülés. Legyen az egy kisebb, belátható időn belül gyógyuló, vagy egy elhúzódó, krónikus jellegű probléma. Miért olyan nehéz nem futni, még ha csak a hobbinkról is van szó? Miért olyan nehéz feldolgozni, hogy lesérültünk? Mi segíthet ebben?

sérülés

A sérülés során olyan számunkra érzelmileg fontos helyzettel kell szembenéznünk és megküzdenünk, ahol a korábbi megoldási stratégiák nem működnek. Ez egy krízishelyzet, ahol a megélt kritikus helyzet mértéke természetesen függ a sérülés súlyosságától és típusától, a sportoló személyiségétől és megküzdési kapacitásától, továbbá a társas környezetétől. Az is hatással van a sérülés feldolgozására, hogy milyen jelentőséggel bír a személy számára a sérülés, és hogy – a nem hivatásos sportolóknak is – milyen mértékben része az identitásának az adott sport.

A sportsérülés pszichológiai hatásai futásnál

A sérülés során elveszítjük a testünk sértetlenségébe vetett hitünket: ami eddig működött, most nem, vagy másképp működik, és nincs rá befolyásunk. Ezáltal elveszítjük a testünkbe vetett bizalmat. A sérüléssel járó fájdalom a mindennapjaink részévé válhat, folyamatosan emlékeztetve minket arra, hogy nem vagyunk egészségesek.

Átrendeződik a teendők fontossági sorrendje, és elindul az erőfeszítés az egyensúly visszaállítására.

A sérülést kísérheti szorongás, a bizonytalanság, tehetetlenség érzése. Meginog az önbizalom, hiszen ki vagyunk szolgáltatva a saját testünknek, az orvostudománynak, gyógytornászoknak, a rossz közérzetnek.

Amikor a sérülés nem múlik el, egyfajta készenléti állapotba kerülünk: a figyelem, a problémamegoldó stratégiák a tünetekre, a panaszokra irányulnak. Újfajta megküzdési képességet kell alkalmazni, amelyek átmenetileg lehet, hogy diszkomfortosak.

Fontos veszteség a futóidentitás – legalábbis átmeneti – sérülése vagy elvesztése. Ebbe az is beletartozik, hogy lassan leépülhet a kapcsolatunk a sportközösséggel. Minél hosszabb ideig húzódik el a rehabilitáció/pihenőidő, és minél nagyobb hányadát teszi ki az identitásunknak a futás, annál inkább jelenhet meg a magány, az izoláció. Nehezíti a kapcsolattartást a sporttársakkal egyrészt a közös edzések elmaradása, másrészt a sérültben időnként megjelenő keserűség és harag érzése is az egészségesekkel kapcsolatban. Erre a gondolatok miatt érzett szégyen is rárakódhat.

A sérülés miatt elveszíthetjük a feltöltődésünk forrását, és a stresszel és feszültséggel való megküzdésünk eszközét. A sportolás sokaknak jelenti az én-időt a zsúfolt hétköznapokban. A kevesebb futás, vagy annak teljes abbahagyása felboríthatja a megszokott napi és heti rutint, és hirtelen akadályként lép fel a terveink, vágyaink, céljaink elérésében. A gyászmunka talán egyik legnehezebb része pont ez utóbbi: a – bármilyen, akár testünkkel való – kapcsolatba fektetett munka és a vele kapcsolatos vágyak, álmok, tervek elengedése. Legyen a cél egy jobb versenyidő, egy első maraton lefutása, a fogyás vagy csak az állóképesség növelése, a futó úgy érezheti, hogy az ebbe fektetett kemény munka mind elveszhet. Legalábbis átmenetileg.

Minden sérülés gyászreakcióval jár

A gyászt általában a halálhoz és a váláshoz társítják, pedig veszteségek az életünk bármely területén érhetnek minket. A megszokott, ismerős viselkedésminta vége vagy megváltozása előidézi a gyásznak nevezett érzést. Minden sérülés gyászreakcióval jár – főleg, ha az krónikus, vagy maradandó és akár egy sportolói karrier végét jelenti. Jellemzően ugyanazok az érzések jelennek meg, amelyek a klasszikus gyászmunka során is. Nevezhetjük ezeket szakaszoknak is, bár nem szükségszerű, hogy ebben a sorrendben, és mind megjelenjenek.

„Ez nem is igazi sérülés.”/ „Nem történt semmi komoly.”/ „Ez az orvos nem ért a sportsérülésekhez.”

A gyászmunka sokszor a tagadással kezdődik. A tagadás azt jelenti, hogy a számunkra elviselhetetlen gondolatokkal, történésekkel, érzésekkel szemben úgy védjük meg magunkat, hogy egyszerűen tagadjuk azok puszta létezését. Így van ez akkor, amikor elmegyünk az ortopédushoz, aki közli velünk, hogy ha lehet, ne fussunk – soha többé. És mi kimegyünk a rendelő ajtaján, és töröljük a fejünkben az aktuális heti edzéstervet, és a következő hetiből az intervalt. A laza, könnyű futás persze maradhat, max figyelünk a pulzusra. Vagyis tovább futunk.

„Miért velem történik?” / „Miért pont most?” / „Ez hogy történhet?”

A fájdalom azonban nem múlik, felhívva a figyelmet arra, hogy tényleg le vagyunk sérülve. Újabb orvost, gyógytornászt, manuálterapeutát keresünk fel, vagy mérlegeljük az előző szakember javaslatát. Beismerjük, hogy a sérülés valóban létezik, de miért pont most és miért pont velünk? A gyászmunkában a harag megélése is természetes. Ekkor értjük meg, hogy ami történt, megtörtént, és meg kell vele küzdeni. Ebben a fázisban általában már elkezdődik a rehabilitáció. Sokat segíthet ilyenkor a praktikus segítség, információ, továbbá egy futótárs, esetleg ha van, az edző saját élményének megosztása.

„Legalább heti egy rövid, lassú futás…” / „Legalább az UB-n hadd fussak…”

Az alkudozás szakaszában a megértés megtörtént, de az elfogadás még nem teljes. Ha van edzőnk, ilyenkor kell résen lennie, és határozottan, de empatikusan visszafogni a futót. Megerősítéssel és alternatívákkal segíteni abban, hogy ne rontsuk el az elinduló rehabilitációt.

„Rajtam nem segít semmi.”/ „Sose gyógyulok meg/leszek a régi.” /„Feladom.”

Az alkudozásba, haragba és az esetleges kezdeti kudarcokba belefáradva előfordulhat, hogy megjelenik a depresszió szakasza is a gyászmunkában. Ekkor tudatosul bennünk, hogy a sérülés nem múlik el pár hét alatt, még mindig nem futunk, le kell mondanunk a következő versenyt, el kell engedni az évi fő versenyt, el kell engedni a futást. Ez gyakran passzivitással, kedvtelenséggel, a szomorúság, elkeseredettség, csalódás érzésével jár. Ilyenkor a környezet, barátok, az edző érzelmi támasza, aktív figyelme, meghallgatása nagy segítséget jelenthet.

„Mindent megteszek, és meglátjuk, mi lesz.” / „Ez az állapot átmeneti.” / „Minden rendben lesz.”

Az elfogadás szakasza a remény érzésével és optimizmussal jár, ezt segíti például egy rehabilitációs terv. De az is, ha magunkban – akár a gyógytornásszal/ orvossal egyeztetve- megbecsüljük, hogy nagyjából mikor térhetünk vissza a futáshoz, és addig mit kell tenni. Szerencsére amilyen kitartóak a futók a futásban, többnyire olyan szorgalmasak a gyógytornában is. A türelemnek és a kitartásnak nagy szerepe van ekkor. Ezt segítheti, ha van kivel átbeszélni a célokat, a futáshoz való visszatérés kritériumait és ennek ütemezését.

A sportsérüléssel való megküzdésnek talán a legnehezebb oldala – főleg, ha a diagnózis és így a kezelés bizonytalan -, hogy a rehabilitáció sikerességétől függően akár többször is átmegyünk ezeken a szakaszokon, ami nagyon kimerítő tud lenni.

Hogyan tovább? Mi segíthet?

A sérülés elfogadásával és (át)értelmezésével elindulunk a gyógyulás felé vezető úton. Segíti a megküzdést, ha van egy pontos diagnózis, és a sportolónak van lehetősége megismerni a sérülés jellemzőit, lefolyását, gyógyulási lehetőségeit. Sajnos ez nem mindig van így.

Az érzelemszabályozási technikák elsajátítása és gyakorlása segíthet a szorongással, feszültséggel való megküzdésben. A rehabilitációs fázis során a sérülés átmeneti jellegének erősítése, pihenésnek, felkészülésnek, alapozásnak, kihívásnak való átkeretezése pedig helyreállíthatja a megcsorbult önbizalmat és a gyógyulásba vetett hitet.

Hasonlóképpen más, regenerációt elősegítő mozgásforma kipróbálása, kísérletezgetés más sportokkal is tovább erősítheti az önértékelést, és a testmozgás élményét nyújthatja. Az új célok felállítása ezekben az alternatív sportokban további motiváció forrása lehet. És ha már valamilyen szinten újra megy a futás, esetleg abban is lehet kisebb részcélokat állítani: ilyen lehet például a helyes futótechnika elsajátítása vagy a lassú futás megtanulása.

A humor és a társas környezetünk is nagy segítséget jelenthet a gyógyulásban: a partner, család, barátok, edző erősíthetik bennünk a gyógyulásra irányuló fókuszt, a kitartást, türelmet és a motivációt. A futótársakkal alternatív programok tervezése, vagy a keresztedzésekhez csatlakozás fenntarthatja a kapcsolódást és a közösséghez tartozás érzését.

A sikeres megküzdés eredményeként a sérülés idővel más értelmet nyerhet, és hozzájárulhat ahhoz, hogy a futó visszanézve végül ne traumaként élje meg ezt az időszakot, hanem inkább gazdagodjon belőle. Van úgy, hogy el kell akadnia a lélegzetünknek ahhoz, hogy meghalljuk a szívdobogásunkat.

Irodalom:

Hajduska M. (2012). Krízislélektan. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. 

Friedman, R., James, J. W. (2011) Gyógyulás a gyászból – Hogyan dolgozzuk fel szeretteink halálát, a válást és más fájdalmas veszteségeket? Zafír Press.

Bíró, F. (2019) Sportsérülések pszichológiája.

Képek:

https://www.instagram.com/p/CVmng3WIKX3/

https://www.instagram.com/p/CLsKb8anr1-/

https://www.instagram.com/p/CTcJ2hADK_n/

https://www.instagram.com/p/CNF1qOoJ8g3/

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Sárkány Kinga
Tanácsadó szakpszichológus, művészetterapeuta, természetjáró, futó. Pszichológusként arra törekszik, hogy segítse a klienseit a magánéleti egyensúly kialakításában, az erőforrásaik aktiválásában és a megküzdésben. Érdekli az emberi agy működése és az emberek sokfélesége. Munkája során értelmi sérült személyekkel is foglalkozik. Szeret tanulni, úton lenni, megfigyelni, jelen lenni, átfolyatni magán az élményeket.

Pin It on Pinterest

Share This