Az elmúlás és az elengedés témája kapcsán jellemzően a halálra, a veszteség fájdalmára, valami sötét és szomorú dologra asszociálunk. Úgy vagyunk vele, hogy erről az egészről jobb nem is beszélni, egyszerűbb nem gondolni rá. Pedig, ha vennénk a bátorságot, és közelebb engednénk magunkhoz a veszteségeink – így a halál mellett, a válás, az öregedés, a meg nem valósult álmaink – nyomán keletkező nehéz érzéseket, rengeteg derűre, a megküzdésből kinyerhető erőre, az újrakezdés lehetőségére bukkannánk. Erről is beszélgettünk Singer Magdolna, gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakemberrel, aki (Für Anikó mellett), a soron következő, november 15-én esedékes rendezvényünk vendége lesz.

„Ez olyan szomorú téma, nem szeretek róla beszélni.” Sokan viszonyulnak így az elmúláshoz. Tényleg ennyire sötét és szomorú ez a téma?

Rendszeresen kapok meghívást olyan rendezvényekre, ahol az elmúlásról, a veszteségekről, például a válásról, a halálról beszélgetünk. Ezeknek a programoknak a végén jellemzően az a visszajelzés érkezik a résztvevőktől, hogy micsoda felüdülés volt számukra látni, azt a derűt, lazaságot és humort, amivel a veszteségekhez viszonyulok. Rácsodálkoznak, hogy ezt így is lehet, és ez nemcsak megnyugtató érzés számukra, de az elfogadásban is nagyon sokat segít.

 Attól tűnik olyan sötétnek, szomorúnak és félelmetesnek ez a téma, hogy nem foglalkozunk vele és eltartjuk magunktól?

Minden félelmetes, ami ismeretlen. Ha például egy új munkahelyen kezdünk dolgozni, vagy egy új szituáció adódik az életünkben, akkor mindig van bennünk egy kis szorongás. Pedig az ilyen helyzetekről azért vannak pontos ismereteink. Arról viszont már nincs információnk, hogy mi van odaát. Ha elkerüljük ezt a témát, és nem beszélünk róla, – sem családon belül, sem közösségekben – akkor az csak tovább növeli a félelem érzését. Az elkerüléssel csak a szorongásunk növekszik.

Mi kell ahhoz, hogy az elmúlásról tudomást vegyünk, és természetes része legyen az életünknek?

Ehhez tudatosan szembe kellene mennünk a félelmeinkkel. Azzal mindig érdemes foglalkozni, ami a legjobban riaszt bennünket. Ott általában mindig van valami, ami megmutatja magát. Ugyanakkor az igazságoz tartozik, hogy az internet és a közösségi oldalak hoztak valamiféle változást.

Milyen irányba hat ez a változás, mit értesz ez alatt pontosan?

Régen a nyilvánosság és az intimitás sokkal jobban elkülönült, élesebb határvonal választotta el a kettőt egymástól. Ha ért minket egy veszteség, akkor egy baráttal, vagy családtaggal osztottuk meg a fájdalmunkat. Ez a helyzet mára nagyon megváltozott. Megjelentek olyan bloggerek, akik a saját példájukat felmutatva, hősiesen felvállalnak olyan tabutémákat, mint a szexualitás, a párkapcsolati konfliktusok, pszichés betegségek, vagy éppen a halál és a gyász. Ez a változás még nem annyira kifejezett, de biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül oldódni fog ez a tabu. Sajnos még mindig elég nagy zavar és tétovaság övezi a gyászoló, vagy veszteséget elszenvedett embereket, akik emiatt sokszor nagyon magukra maradnak a fájdalmukkal.

Nem tudunk mit kezdeni a gyásszal?

Azok az emberek, akikkel a egyéni segítő beszélgetéseimen, vagy veszteségeket feldolgozó csoportokban találkozom, azt jelzik vissza, hogy nagyon nehezen kapnak segítséget a környezetüktől. De ugyanúgy, ahogy a környezet nem tud mit kezdeni egy gyászolóval, a veszteséget elszenvedők is igyekeznek titkolni az érzéseiket, és próbálnak erősnek mutatkozni.

Amikor elmúlásról beszélünk, akkor sokszor a halálra asszociálunk. Ugyanakkor az elmúlással nem csak az életünk végén kell szembenéznünk.

Az egész élet egy változás, ami az első pillanattól kéz a kézben jár az elmúlással. Az anyai méh elhagyása is egy veszteség, amiben közben benne van valami újnak, valami másnak a kezdete. A születés, a felnőtté válás, a szülői ház elhagyása is ilyen változás. Innen nézve

az elmúlás tulajdonképpen a fejlődés maga. Mindennek van színe, és mindennek van fonákja. Amikor valami elmúlik, azzal mindig átlépünk egy másik korszakba.

Ez ugyanígy igaz az életközépi válság megpróbáltatásaira is, amikor rádöbbenünk, hogy a fiatalkori álmainkat már nem biztos, hogy sikerül megvalósítani, nem ott tartunk, ahol tartani szerettünk volna.

Hogyan lehet ezen a megpróbáltatásokkal teli időszakon túllendülni?

Úgy, hogy a megpróbáltatások nehéz érzéseit közel engedjük magunkhoz, rápillantunk és bátran feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi a feladatom ez után? Nagyon szeretem Jung elméleteit, aki szerint az ember életének delén a transzcendens felé fordul, és elhagyja azokat a szerepeket, amelyeket korábban muszáj volt felvennie annak érdekében, hogy boldoguljon az életben. Ilyenkor elkezdjük a belső iránytűnket követni.

Ha felismerjük ennek a szépségét, és rájövünk arra, hogy nem leáldozóban van az életünk, csak valami új, valami más kezdődik, akkor észre fogjuk venni a veszteségeink nyomán megnyíló ajtókat is.

Ezt látom a magam életében is: mindig nyílnak kapuk, és mindig van hova fordulni. És ezek a kapuk a szépségek mellett, sokkal mélyebb, fontosabb dolgokat hoznak.

Ez lenne – ahogy arra az egyik könyved címe is utal – a veszteségek ajándéka?

Igen, a veszteségek egyik ajándéka egy nagyon erőteljes személyiségfejlődés. Ilyenkor megváltoznak a prioritások az életben, jobban elválik egymástól, hogy mi fontos, és mi nem az.

Egy veszteség feldolgozása után erősebbek leszünk, átalakul az értékrendünk, megváltoznak az emberi kapcsolataink.

Egy nagyon szeretett, közeli hozzátartozó halálával a saját múlandóságunkkal is szembesülünk. Ilyenkor kicsit tudatosul bennünk, hogy az itt töltött időt jó kell használni, értékes életet kell élni.  Nem ritka ilyenkor, hogy valaki életpályát módosít, vagy munkahelyet vált.

Az elmúlás témája kapcsán megkerülhetetlen az öregedés kérdése…

A mi kultúránk, és az egész nyugati kultúra ebből a szempontból döbbenetesen rossz állapotban van. Mintha bűn lenne öregedni. Sokszor én is azon kapom magam, hogy valamiféle szégyent érzek, amikor látom a rólam készült fotókat, vagy a kirakatban a tükörképemet, és szembesülök az idő múlásának nyomaival. Ezt a részét, vagyis az esztétikai változást – szemben a korommal, vagy az éveimnek a számával – nehezen, de azért méltósággal viselem.  Ez is egy tanulási folyamat, aminek során nap, mint nap szembe kell néznem azzal, hogy én most már nem ugyanaz a Magdi leszek, aki eddig voltam. Legalábbis külsőleg, mert ugye a lelkünk nem öregszik. Ugyanakkor ahhoz, hogy összhangban maradjunk önmagunkkal, a múlandóság nyomaival is szembe kell nézni, harc és tagadás helyett meg kell tanulni azt szépen és méltósággal elfogadni. És ez egyáltalán nem könnyű, sokszor nekem is nehezen megy…

Legutóbbi könyved címe az, hogy Érző férfiak. A könyvben bátor férfiak vallanak a veszteségeikről, az azokkal kapcsolatos érzéseikről. Eddig 17 könyvet írtál, a legtöbbet a gyász, a veszteség témájában. Lehet tudni, hogy mostanában mi foglalkoztat?

Ami mostanában foglalkozat az az újrakezdés. Az életünk tele van veszteséggel és elmúlással, ami után nagyon sokszor kell újrakezdeni és felállni. „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha” – mondta Hemingway, és azt a sok emberi sorsot és történetet megismerve, amivel találkozhattam, én is valami nagyon hasonlót érzek. Annyira szép, hogy erre a küzdelemre és az újrakezdésre milyen sokan képesek! Persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy sajnos ez nem mindenkire igaz. Van, aki már 30 évesen úgy gondolja, hogy ugyanazon a sínen marad egész életében, de úgy látom, a többség hihetetlen erővel küzd, és újrakezd.

A beszélgetést november 15-én élőben folytatjuk soron következő rendezvényünkön, ahol Für Anikó mellett, Singer Magdolna, gyásztanácsadó, mentálhigiénikus szakember is a vendégünk lesz. Jegyvásárlás és további információ itt.

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest