„Annyira szeretném végre a saját utamat járni!” – A szabadúszás lélektana

Szerző: | 2019. 04. 16. | Munka&Motiváció | Olvasási idő: 13 perc

„A semmiből építette fel” – gyakran használjuk ezt a fordulatot a saját vállalkozásukat sikeresen felvirágoztató emberekre. Amellett, hogy ezek sokszor tényleg figyelemre méltó teljesítmények, ez a mondat ebben a formában nem teljesen helytálló. Amikor ugyanis az ember a saját útjára lép és elkezd „szabadúszni”, vállalkozást építeni, akkor azt soha nem a semmiből építi – hanem saját magából. A vállalkozói és szabadúszó létmód egyik jellemző sajátossága ugyanis az, hogy a céged/ügyed/vállalkozásod minden egyes darabkája át van itatva a személyiségeddel, az értékrendeddel, azzal, amit képviselsz, amit sugárzol, amit gondolsz – azzal, ahogy élsz.

Amikor valaki szabadúszóvá szeretne válni és/vagy egy saját vállalkozás elindítását fontolgatja, akkor ma már egyre több helyen, könnyedén, gyorsan és ingyen gyűjthet be információkat. Tengernyi anyagot találni arról, hogyan kell „ütős” üzleti tervet írni, melyik a legpraktikusabb adózási forma és milyen alkotóelemekből áll össze a tuti marketingterv.

Arról viszont már kevesebb szó esik, hogy milyen lelki és önismereti aspektusai vannak a szabadúszó létformának, milyen megküzdési stratégiákat érdemes ismerni és használni akkor, amikor a saját utunkra lépünk.

Emiatt rengeteg esszenciális kérdés marad megválaszolatlanul a megvalósításnak hatalmas lendülettel nekiveselkedő újrakezdők indulásakor, és annak ellenére hal hamvába sok, egyébként ígéretes próbálkozás, hogy a pénz, a paripa és a fegyver is adott volt. Egy dolgot kivéve.

A nélkülözhetetlen összetevő: az önismeret

Ha nem ismerem magam, a határaimat, nem vagyok tisztában a számomra alapvető értékekkel, a félelmeimmel, a fájdalmaimmal, a kudarcaim tanulságaival, akkor a vállalkozásomnak éppen a legfontosabb mozgatórugója, vagyis én nem működök harmonikusan – ami nélkül nemhogy csikorog a gépezet, de könnyen működésképtelenné válhat.

Az egész ott kezdődik, hogy a szabadúszás és a vállalkozói lét (szerintem) nem mindenkinek való. Ha valakinek a fontos és alapvető értékei között előkelő helyen szerepel a biztonság és a kiszámíthatóság, akkor jó eséllyel kiegyensúlyozottabban tud működni a munkavégzés ritmusát és annak módját meghatározó keretek (főnök, kötött munkaidő, delegált feladatok stb) között.

Ha én nyugodtabban alszom azzal a tudattal, hogy fix időpontban megkapom a fizetést, fix időpontban felállhatok az asztalom mögül és ennek köszönhetően fix időpontban le tudok ülni vacsorázni a családommal, akkor miért is kellene ezen a helyzeten változtatni?

Ha az életem így, és ebben a formában teljes, akkor nagyon fontos ezt tudatosítani, ami egyúttal segíthet lerázni magunkról azokat az elvárásokat, amelyek azt sulykolják belénk, hogy kutya kötelességünk egyedül vagy függetlenül megváltani a világot.

A probléma sokszor abból ered, amikor ezeket az elvárásokat nem tudjuk elválasztani a saját állapotunktól, és – szintén az önismeret hiányából adódóan – nem tudjuk eldönteni, hogy azért nem érzem magam a helyemen, mert én nem vagyok jól, vagy azért, mert a közeg mérgező és/vagy nem nekem való, mert nekem a szabadság mindennél fontosabb érték.

Éppen ezért, amikor a keretek elkezdenek feszíteni, valamiért fullasztónak, elviselhetetlennek érezzük a munkahelyi környezetet, vagy elkezd bennünk motoszkálni a vágy, hogy valami mást és máshogy csináljunk, akkor a Mit? kérdés előtt érdemes egy másik fontos kérdést is megválaszolni – nevezetesen azt, hogy ezt a valamit KI? fogja véghezvinni.

Ennek a kérdésnek a megválaszolásában, és ezzel együtt a terv megvalósításában (vagy éppen újragondolásában) rengeteget segíthet az önismereti munka (például, ha csatlakozunk egy önismereti pszichodráma csoporthoz, vagy egyéni ülések keretében egy pszichológussal kezdünk el dolgozni). De kezdetnek megteszi az is, ha elgondolkodunk néhány olyan alapvető kérdésen, mint például:

– Ki vagyok én?

– Honnan jöttem?

– Mire vagyok büszke?

– Mi az, amit megbántam?

– Mitől félek a legjobban?

– Mi jelenti számomra a sikert?

– Melyek a számomra legfontosabb értékek?

– Mi okoz örömöt?

– Mi motivál?

– Mit akarok adni?

– Mit akarok kapni?

Egyszerűnek tűnő kérdések ezek, de ha jobban a „mélyükre” nézünk, a válaszok már nem biztos, hogy evidensek. Ha időt és energiát szánunk arra, hogy ezeken a kérdéseken komolyabban elgondolkodjunk, akkor a válaszok (akárcsak az útvonaltervező alkalmazásban kirajzolódó vonal) automatikusan kijelölik a térképünkön a mi saját, önazonos útvonalunkat, amelyen ebből következően önazonos lépésekkel fogunk haladni a saját, önazonos utunkon – függetlenül attól, hogy ez az út a szabadúszás, a vállalkozói vagy a munkavállalói létmód felé vezet.

A saját bőrömön azt tapasztaltam, hogy ez az út attól függetlenül, vagy éppen amiatt, hogy a sajátunk, nem mentes a küzdelmektől és a nehézségektől, sőt. Amikor az ember elkezdi megismerni magát, és ezzel együtt elkezdi egyre határozottabban kijelölni a határait, képviselni az érdekeit, „ne adj isten” elkezd konfrontálódni, nemeket mondani, az nem mindig arat egyöntetű sikert.

Amikor elkezded magadat, és ezzel együtt a vágyaidat, az igényeidet egyre tisztábban látni, akkor ennek a következményeit – például azt, hogy a tudásodat a saját céljaid szolgálatába szeretnéd állítani – nem mindenki fogja lelkesen fogadni.

Az ember, aki ismeri magát, jó eséllyel könnyebben viseli ezeket a konfrontációkat és az azokkal járó veszteségeket, vagyis a harcot, amelyet a szabadságért kell vívnia.

Mert messziről nézve, tűnjön bármilyen vonzónak és romantikusnak a gondolat, hogy a saját utunkat járjuk, ez az út, annak minden gyönyörűségével együtt küzdelmekkel is jár. És ebben a saját szabadságunkért vívott harcban akkor nem fogunk elvérezni, ha az erősségeink mellett a gyengeségeinkkel is, egyáltalán saját magunkkal tisztában vagyunk…

„Ami nem öl meg, az megerősít”

„Ami nem öl meg, az megerősít” – mondta Nietzsche, akivel (legyen ez bármennyire is rebellis dolog) csak részben értek egyet. A saját út járása közben minket ért kudarcok, a bukások, az elutasítások (amiben saját tapasztalatból mondom, bőven van része egy „járni tanuló” freelancernek/vállalkozónak) csak akkor nem küldenek végleg padlóra, ha lelkileg is ellenállók vagyunk. A lelki ellenálló-képesség, vagyis a reziliencia tanulható, és ennek a tanulásnak alapvető része az önismeret, vagy amennyiben szükséges, a terápiás munka.

Ha ugyanis én olyan transzgenerációs téglákkal a zsebemben vágok neki a saját utamnak, amelyekre az van írva, hogy „Az élet nem habos torta” vagy hogy „Becsületes ember nem lehet gazdag”, akkor ezek a súlyok folyamatosan visszahúznak a start-vonalra, ahol aztán tanácstalanul vakargatom a fejem, hogy „Nekem ez miért nem akar sikerülni?”

Amíg egy önismereti vagy terápiás munka során nem tudatosítjuk és írjuk felül ezeket a korlátozó hiedelmeket, addig nincs azon mit csodálkozni, ha nem tudom önfeledten élvezni annak a szabadságát, hogy a magam ura vagyok, és/vagy sehogy sem tudom szinten tartani az egzisztenciámat.

Megbéklyózó félelmek

Addig, amíg az én lelkemen halálos sebet ejt minden olyan helyzet, ami azt az üzenetet hordozza magában, hogy „Nem vagyok elég jó” vagy „Kevés vagyok”, nyilván rettegni fogok azoktól a szituációktól, amelyekben az a veszély fenyeget, hogy valaki ezt állítja rólam.

Márpedig a szabadúszó létforma, vagy egy egyéni vállalkozás elindítása tele van ilyen helyzetekkel, az ugyanis nem más, mint folyamatos fejlődés és tanulás, gyakran pedig ismerkedés olyan területekkel, amelyekről halvány segéd fogalmunk sincs.

Addig, amíg nem tudom magamról lefejteni a perfekcionizmus béklyóját, addig minden egyes alkalommal bele fogok egy kicsit halni abba, amikor valami nem sikerül tökéletesen… Amíg nem vagyok elég stabil és magabiztos ahhoz, hogy mások dicsérete és megerősítése nélkül is tudjak működni, addig jó eséllyel elbukom azokban a helyzetekben, amikor egyedül maradok és nincs kibe kapaszkodni.

Addig, amíg nem vagyok elég önreflektív ahhoz, hogy a kudarcaimban a körülmények hibáztatása helyett a saját felelősségemre és arra helyezzem a fókuszt, hogy miben és hogyan tudnék fejlődni annak érdekében, hogy azt a problémát megoldjam, vagy legközelebb sikerüljön megoldanom, addig nem fogok haladni – mert az utam helyett mások ekézésével és az önsajnálatommal leszek elfoglalva.

Visszhangtalan lépések

Ismeritek a filozofikus dilemmát, hogy, „ha egy fa kidől az erdőben, de senki nincs ott, hogy hallja, vajon attól még hangosan teszi azt?” Nos, én azt gondolom, hogy a saját útjára lépő ember kezdeti lépései kicsit olyanok, mint az ember nem járta erdő mélyén földre huppanó fa hangja: tökéletesen visszhangtalanok.

Az első lépéseknél, amikor már megvan az elhatározás, elindultunk, de még nincsenek eredmények; már nincs ott körülöttünk senki, aki visszajelzést adna arra vonatkozóan, hogy jó úton járunk, vagy mire vigyázzunk, merre menjünk – a közeg pedig, amely sikerré alakítja a teljesítményt, még nem érkezett meg.

Ezekben a pillanatokban, ebben a légüres térben több dolog is lehetséges: előfordulhat, hogy ez a dermedt csend, a válaszreakció hiánya megrémít minket és gyorsan visszatérünk inkább a jól ismert ösvény biztonságához, ahol aztán már együtt lehetünk (magányosak) azokkal, akiket már a hátunk közepére sem kívánunk.

De az is opció, hogy ezt a nagy csöndet arra használjuk, hogy jobban halljuk azt a belső hangot, ami mindig is ott duruzsolt a lelkünkben, csak a sok teendő közepette, az időben, amit arra használtunk, hogy mások álmát építsük, elnyomtunk. Az, hogy a szívünkből szóló hang, vagy a félelmeink kerekednek felül, megint csak önismeret kérdése.

Az újrakezdés, a saját vállalkozás építése innen nézve egy (roppant tanulságos) önismereti utazásként is értelmezhető, ami közben rengeteget tanulhatunk magunkról, ezer meg egy lehetőségünk van arra, hogy fejlődjünk és jobbak legyünk. De annak, hogy ezen az úton végig is érjünk (a kudarcálló és stabil személyiség mellett), van még egy nagyon fontos előfeltétele.

„Szeresd azt, amit csinálsz, csináld azt, amit szeretsz”

Ez a mondat egy ajándékszatyor formájában talált meg engem, valamivel több, mint két évvel ezelőtt, amikor még kötött munkaidőben, „klasszikus” értelemben vett munkavállalóként dolgoztam. Egy ártalmatlan szülinapi ajándékot rejtett a csomagolás (bevallom, már nem is emlékszem, mi volt benne), de a szatyrot azóta is őrizgetem, és napi szinten használom (igazság szerint használjuk, mert Katával ebben tartjuk azokat a matricákat, amelyeken ott virít a Szívvel. Lélekkel. Neked. szlogenünk.)

Azt hiszem, hogy ez a mondat („Szeresd azt, amit csinálsz, csináld azt, amit szeretsz”) tökéletesen visszaadja annak a mechanizmusát és azt a körforgást, ahogy egy (szerintem) sikeres vállalkozás, vagy a saját útját járó ember működik. Az önismereti munka ugyanis csak egy része az egésznek: a határaink, a félelmeink, erényeink és gyengeségeink tudatosítása és ismerete is fontos lépés, de csak egy lépés azok közül, amelyek közelebb visznek a valódi célhoz, vagy ha úgy tetszik, hozzáférhetővé teszik azt.

Az önazonos és kötöttségektől mentes munka, vagyis a szabadúszás lényege végtére is az, hogy azt csináljuk, amit szeretünk.

Addig, amíg a hiányaink, a félelemeink tolnak minket bele ebbe az életmódba, soha nem fogjuk megtalálni az örömöt a munkánkban; akkor az nem egy áramló tevékenység lesz, hanem egy szélmalomharc.

A „Mindegy, csak ezt ne!”, a „Majd én megmutatom nekik!”, a „Végre pénzt akarok keresni!” típusú mentalitással csak olyan hullámokat szabadítunk magunkra, amelyek percek alatt maguk alá gyűrhetnek. Az nem szárnyalás, hanem menekülés. Ezért gondolom, hogy a kiteljesedés egyik legfontosabb feltétele, hogy szeressük, amit csinálunk, mert ettől leszünk motiváltak, hogy azzal a valamivel minél több időt tölthessünk. Ez által a munkánk cél lesz, a pénz, amit keresünk vele, pedig csak eszköz – egy eszköz ahhoz, hogy azt csinálhassuk, amit szeretünk.

Szerintem ez, a szívvel-lélekkel végzett munka adja a soha ki nem fogyó benzint a boldog szabadúszóknak és a sikeres vállalkozóknak, és ezért van hatalmas jelentősége annak, hogy kinyomozzuk, mi az a valami, amit szeretünk. Erre a kérdésre pedig csak az az ember tudja jobb eséllyel megtalálni a választ, aki ismeri magát.

A belső munka közelebb vihet ahhoz, hogy megtaláld az életedben azt, ami önazonos, és önmagában, vagy önmagáért örömet okoz számodra, és éppen attól tehet teljessé, hogy a többi ember életében betöltesz egy űrt – amivel másokat is gazdaggá teszel, és ez által te magad is gazdagabb leszel.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This