“Bár hatással vagyok rád és te hatással vagy rám, a saját életemet nekem kell élnem” – A Szupernóva című filmet ajánljuk

Szerző: | 2022. 03. 19. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 8 perc

Ott ültem a két férfi mögött a hátsó ülésen, és nézhettem, hogyan létezik a szeretet. Ilyen érzés volt látni a Szupernóva első jelenetét, ahogyan a zongorista Sam (Colin Firth) és az író Tusker (Stanley Tucci) nekiindulnak egy lakóautóval Angliának. Az első pillanattól kezdve lehet érezni a levegő nehézségét, és egyidejűleg a minden történést átitató összetartozást. A Szupernóva a szeretet filmje, a társkapcsolaté és az életé.

Pedig a történet korántsem felemelő, a hatvanas éveiben járó párral ugyanis életük vélhetően legnehezebb időszakában találkozunk: Tusker súlyos beteg, még őrzi személyiségét, de egyre inkább elhatalmasodik rajta az Alzheimer-kór. Sam támogatja őt, és mindketten igyekeznek fenntartani eddigi életüket, miközben mindent beleng a szomorúság, a gyász, és annak hárítása is.

A Szupernóva mégsem a nehézségekben tocsogó, a helyzet őrjítő tehetetlenségét bemutató, szenvedős film. Bár természetesen mindezek az érzések megjelennek a két férfi között, mégsem határozza meg a kapcsolatukat. Mert amire képesek, az olyan érték, amire mindannyian vágyunk: a nehézségekben is összekapcsolódni, megérteni, elfogadni a partnerünket, a legmegrázóbb helyzetekben is megélni az összetartozást.

Az intimitás, és minden, amit ad

Ülni az autóban és nem szólni egymáshoz, elmondani a másiknak, ha tapintatlan volt, meglepetésbulit szervezni egymásnak, megérinteni a másikat, tudni, hogyan és min dolgozik, biztatni, inspirálni, tudni, hogyan és mit szeret enni, miről tud, miről akar, és miről nem tud és nem akar beszélni. Mindezek jellemzik két ember összekapcsolódását – az intimitást, az egymáshoz való kötődést -, és mi ezek közül mindegyikkel találkozunk Tusker és Sam kapcsolatában.

Ami igazán mélységet ad ezeknek a gesztusoknak, hogy nem a legnagyobb boldogságban, az élet és a szerelem felívelő vagy tetőző szakaszában látjuk megjelenni ezeket az intim pillanatokat, hanem Tusker betegségének árnyékában. Ez az árnyék ugyanis felerősíti a fényt, amit a kapcsolat jelent.

A leépülés és a halál által felértékelődnek az egyébként is elképesztően fontos értékek, és megmutatja magát a valódi élet. Egyszerre kerülünk beszűkült állapotba, amiben minden mozdulat a betegségről szól, és egyszerre tágul ki a látóterünk és vesszük észre, hogy ennek a két férfinak megvan a legfontosabb: az őszinte intimitáson alapuló kapcsolódás képessége.

Az egész film alatt az volt az érzésem, hogy bár soha nem szeretnék a helyükben lenni, mégis irigylem ezt a két embert, hiszen az összetartozásukban benne van az élet. Egy Bartis Attila idézet kúszott be ennek hatására oldalról a tudatomba: “Az, hogy kibe szeretünk bele, soha nem döntés kérdése. Az, hogy kit szeretünk egy életen át, mindig döntés kérdése.” Tusker és Sam összetartozásában szeretet van és megkérdőjelezhetetlenség, egyértelmű és mindkét fél részéről egyenlő módon megszületett döntés: melletted vagyok és te mellettem vagy.

A betegség, mint identitás

Bár a gyász szervesen is a történet része, hiszen tudjuk, hogy Tusker gyógyíthatatlan betegséggel küzd, azért találkozunk a veszteség egy másik, mélyebb rétegével is, amiről kevesebb szó esik. Ebben a cikkünkben írtunk már arról, hogy nemcsak egy szerettünk elvesztése hívhat elő belőlünk gyászreakciót, hanem egészen megfoghatatlan részeink elvesztése is. Betegnek lenni pedig pont egy ilyen megfoghatatlan rész.

Ha ugyanis betegek vagyunk, főleg, ha gyógyíthatatlan betegséggel állunk szemben, az azt jelenti, hogy innentől fogva nem gondolhatunk magunkra teljesen egészséges, erős, mindig cselekvőképes emberként, ahogyan az pedig az identitásunkat évtizedeken keresztül meghatározta. Egy írónak, aki felejteni kezd, ezért még az íróságát is elveszíti, nemcsak a fizikai tünetekkel kell megküzdenie.

De ne feledkezzünk meg a beteg ember környezetében élők identitásválságáról sem. Sam stabil pontként, mindenre elszántan áll a párja mellett, holott ő is krízisben van: éppen elveszíti identitásának fontos részét, a tehetséges, okos, vonzó szerelmét, a stabil és egészséges társkapcsolatát.

A film egy pontján Sam el is mondja Tuskernek, hogy felkészült a betegséggel járó dolgokra, végig akarja csinálni vele azt, ami rájuk vár, mert mindennél fontosabb számára a Tuskerrel való kapcsolata.

Jó, hogy a filmben ez a szemszög is legalább ugyanannyira hangsúlyos, mint a beteg szemszöge, hiszen egy ilyen válság soha nem csak magát a beteget érinti, hanem minden környezetében élőt is. És ha így van, az ő identitáskríziseikre éppen annyira fontos odafigyelni, hiszen csak így tartható fenn az a közelség és intimitás, ami az egész filmet leginkább átható érzés.

Meddig a te életed és honnan az enyém is?

Határaink meghúzása és azok megtartása az intim kapcsolatainkban folyamatos munkát igényel. Figyelembe kell vennünk a saját igényeinket, a másik igényeit, és ha az életünk annyira összeolvad, mint a Szupernóva szereplőinek élete, akkor néhol már szétválaszthatatlan lesz a TE meg az ÉN, mert lesznek események, amelyek mindenképpen a MI-t fogják érinteni.

Bár Tusker a beteg, az ő szervezetét, az ő mentális képességeit és testét érinti a kór, Samre ugyanúgy hatással vannak a vele történő események, mivel hosszú évek lelki és fizikai közössége köti össze őket. Felmerül tehát a kérdés, hogy Tusker hozhat-e csak és kizárólag egyedül döntéseket a saját betegségével kapcsolatban. Illetve hogy Sam beleszólhat-e egyáltalán abba, hogy Tusker miként kezelteti vagy nem kezelteti magát? Hol húzódik az önrendelkezés jogának határa? És meddig vagyunk felelősek azért, akit megszelidítettünk, akivel az életünk végérvényesen összeforrt? Van-e jó döntés egyáltalán?

A határainkat képviselni a legtöbb esetben konfliktusos helyzetet eredményez, hiszen határt húzni akkor szükséges, amikor valaki más mást szeretne tőlünk, mint amit mi adni szeretnénk vagy adni tudunk. A határok meghúzásáról a legtöbb esetben olyankor szoktunk beszélni, amikor valaki bánt bennünket vagy túl sokat akar tőlünk.

A Szupernóva párja viszont a határhúzás egy másik aspektusára világít rá. Sam és Tusker esetében nem valamiféle védőfalat kell felhúzni, amiben az egyik nem tudja tovább bántani a másikat, mert ilyesmiről szó sincs. Itt az önrendelkezés határairól van szó, az összetartozásban az én és a te különválasztásáról. Arról, hogy bár hatással vagyok rád és te hatással vagy rám, a saját életemet nekem kell élnem.

És ahhoz, hogy ezt a döntést meg tudjam hozni, meg kell húznom a határt közted és köztem. A szeretet határhúzása sokszor ugyanolyan, ha nem keményebb feladat, mint a bántásé.

Két ember és az élet

A Szupernóvában bár két férfi alkot egy párt, a film szerencsére egy percig sem tematizálja a homoszexualitás kérdését. Valódi kapcsolatot látunk, átélhető dinamikákat, meghitt és nehéz pillanatokat a legnagyobb természetességgel. Lakókocsi, párkapcsolat, művészet, család, barátok, kutya. A Szupernóvában azt követjük végig, ahogyan két emberrel megtörténik az élet.

A filmet a Cinego kínálatában erre a linkre kattintva lehet megnézni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bokor Ági
Szövegíró, improvizációs tréner, imprószínész és drámapedagógus. Szerinte a komolyan vett játék tulajdonképpen maga az élet. Szövegíróként és improvizációs tréneri munkája során is azt szeretné elérni, hogy minél többekhez és minél egyszerűbben jusson el az a tudás, amitől egyszerűen kicsit jobb az élet. Szeret bringázni, szereti a nyarat, és a kutyáját, Bobeket.

Pin It on Pinterest

Share This