Tavaly novemberben jött ki a Terápia című sorozat harmadik, egyben befejező évada. A pszichoterapeuta Dargay András, és pácienseinek történetei a segítő szakemberek „emberarca” mellett azt is megmutatták, hogy ha két ember leül egymással szemben, és semmi mást nem csinál, „csak” igazán a másikra figyel, az tud olyan izgalmas lenni, mint az ingerküszöbünk határait keresgélő akciófilmek. Ehhez persze olyan alkotók kellettek, akik a valóságnak, és ezzel együtt a pszichoterápiás folyamatnak nemcsak a színét és a fonákját, hanem az árnyalatokat is képesek voltak megmutatni. Mi is erre törekedetünk a sorozat ajánlójának megírásakor.

A harmadik évaddal záruló történet lényege ugyanis nagyjából ez: egy pszichológus és a páciense egymással szemben ülve beszélget. Eközben a néző visszafojtott lélegzettel várja, hogy a másik befejezze a mondatot. Pedig nem történik semmi „extra”. Válófélben lévő párok, rosszul alvó felsővezetők, pánikbeteg politikusok, társas magányban élő nők, agyonhajszolt élsportolók válaszolnak a velük szemben ülő segítő szakember kérdéseire.

Semmi extra. Csak a valóság

Persze, tudjuk mi is, hogy a sorozat cselekményét és a párbeszédeket éppúgy forgatókönyvírók készítették elő, mint a monumentális hollywoodi kasszasikereket. Ugyanakkor élnénk a gyanúperrel, hogy a Terápia készítői azért jóval nagyobb kanállal merítettek a valóságból… A valóságból, amit mi sokszor olyan szürkének és unalmasnak érzékelünk, hogy inkább a virtuális világba, vagy fikciókba menekülünk előle.

Hogyan lehetséges, hogy ezeket a nagyon is hétköznapi történeteket (ráadásul) minimalista eszközökkel feldolgozó Terápia mégis ennyire jól működik? Úgy, hogy a valóságnál nincs semmi, ami izgalmasabb.

Az árnyalatokat is megmutatja

Persze ahhoz, hogy ezeknek a nagyon is életszerű történeteknek a feszültsége a képernyőn keresztül is átjöjjön, olyan alkotók és színészek kellenek, akik ezeknek a helyzeteknek nemcsak a színét és a fonákját, hanem az árnyalatokat is képesek megmutatni. A stábból e tekintetben nem lehet nem kiemelni Mácsai Pált, aki a sorozat főszereplőjét, a pszichoterapeuta Dargay Andrást alakította.

„Mácsai Pál egyfajta melegséget ad a figurának, a képességei lehetővé teszik, hogy elhidd, valóban egy terapeuta, és bízz benne. Ezt a vonását magával viszi a szerepbe, ahelyett, hogy eljátszaná” – fogalmaz Wayne Henry, a sorozat kreatív producere ebben a videóban.

Ez a metszéspont, vagyis Dargay András és Mácsai Pál közös vonásai (vagy, ahogy Mácsai Pál fogalmazott egy interjúban, „alkati egyezésük”) alapozzák meg a néző bizalmát, aki – talán éppen emiatt – egy pillanatig sem azt érzi, hogy bekukucskál egy helyre, ahol nem szabadna ott lennie.

Sokkal inkább együtt tanul, fejlődik, szorong, szomorkodik és örül, végső soron együtt érez a Dargay Andrással szemben ülő karakterekkel, és magával Dargay Andrással is.

A Terápia ugyanis azt is megmutatja, hogy a pszichológus is ember, hogy a terapeutának van élete, és abban éppolyan gyarló és védtelen, mint bárki más.

Valóság(show) VS valóság

Ennek az esendőségnek a megmutatása szerintem azért (is) fontos, mert még mindig nagyon sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a pszichológus az a valaki, aki egy fotelben szétfolyva osztja az észt, 30 perc alatt megoldja az életed és az arcodba üvöltve azt kérdezi tőled, hogy „bevállalod?!” Közben minden gesztusával azt sugározza, hogy fölötted áll, több, jobb és okosabb nálad. Te pedig kevés vagy.

Bátran ki merem jelenteni, hogy ennek semmi köze a valósághoz (sokkal inkább a valóságshow-hoz). Hogy mégis honnan veszem ehhez a bátorságot annak ellenére, hogy nem vagyok pszichológus? Onnan, hogy én nem abban a fotelben ültem éveken keresztül, amelyikben a Dargay Andrást alakító Mácsai Pál. Hanem vele szemben, a másikban.

Velem szemben pedig olyan szakemberek ültek, akik képesek voltak megteremteni egy végtelenül elfogadó, biztonságot jelentő, védett és ítélkezéstől mentes közeget, ahol nem volt helye a karcos iróniának, vagy gunyoros megjegyzéseknek – ordibálásnak meg pláne.

A velem szemben ülő emberektől én azt tanultam, hogy a terapeuta nem valaki, aki különb nálad, hanem ő tulajdonképpen egy hely, ahol összetörhetsz, ahol lehetsz gyenge, gyarló, őszinte, félhetsz, összességében csupa olyan dolgot csinálhatsz, ami azzá tesz, ami vagy: emberré.

Kevés olyan szeglete van a világnak, ahol ezt megtehetjük- közhely, de a nagy rohanásban éppen csak az érzéseinkre nem marad idő, arra meg pláne nem, hogy azokkal dolgozzunk. Pedig szinte alig akad olyan ember, akinek az életében, a múltjában gyökerező jelenében ne lenne valami dolga…

Ahogy azt a Terápia című sorozat szintén megmutatja – egy terápiás munka, vagy önismereti utazás rengeteget segíthet abban, hogy átlássuk, mennyire bonyolult és összetett mechanizmusok, ok-okozati összefüggések vezérelnek minket az életünk során; hogy a jelenünk milyen szoros kapcsolatban van a múltunkkal; hogy azok, akik leszünk, vagy amivé válunk, végső soron következmény.

Ami viszont az érem másik oldalát illeti…

Bármennyire is nagy rajongással követtem a sorozatot, és az abban brillírozó színészek alakítását, a tényleg nagyon igényes produkció kapcsán sajnos nem lehet szó nélkül elmenni fontos szakmai malőrök mellett (és most nagyon finoman fogalmaztam.)

A sorozat főhőse egy kiégett, és sok szempontból instabil karakter, aki nem egyszer a szabályokat áthágva, a hivatásához méltatlanul viselkedik – önmagával és a pácienseivel is. Ez egyébként többször is kimondódik a sorozatban, de mindenképpen fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ideális esetben ezek a dolgok nem fordulhatnak, nem fordulhatnának elő.

Ami pedig a módszereit illeti: számomra néha túlságosan megmondósra és belemagyarázósra sikeredtek az értelmezések – nekem nem ennyire direkt, hanem sokkal szelídebben irányt mutató terapeutákkal volt dolgom.

A pszichológus nem egy humanoid robot

Ami a fent említett hibákat illeti: szerintem nem olyan nagy baj, hogy a terapeuta, Dargay András karaktere ennyire plasztikus. Nemcsak a cselekményt bonyolító, és így feszültséget generáló fordulatok miatt gondolom így, hanem azért is, mert ez által a sorozat segít eloszlatni azt az tévhitet, hogy a pszichológusok tökéletesen működő humanoid robotok, akik beléd látnak, olvasnak a gondolataidban és összességében mindent tudnak.

Márpedig ez nem igaz. És ezt a jó terapeuták tudják magukról. A pszichológusok ugyanis éppúgy emberek, mint te vagy én, vagy bárki más. Ahogy egy festő, egy orvos, egy pedagógus, vagy éppen egy marketinges, ők is ilyen vagy olyan színvonalon végzik a munkájukat, megvannak a módszereik, a technikáik, és persze a tapasztalatuk ahhoz, hogy segítsenek megoldani olyan problémákat, amelyhez nekünk nincs megfelelő tudásunk, vagy eszköztárunk.

És a legjobbak éppen azért tudnak gyógyítani, mert pontosan tudják, hogy a velük szemben ülők hol vannak. Hogy honnan tudják? Onnan, hogy ők is jártak ott.

És ez pont, hogy nem hátráltatja őket abban, hogy segítsenek, hanem épp ellenkezőleg: ez a tudás teszi lehetővé, hogy segítsenek.

A felszín alatt megbújó valóság

Dargay András esetében is ez a helyzet, és annak ellenére, hogy mind etikai értelemben, mind felelősségvállalás szempontjából rendszeresen átlép bizonyos szakmai határokat, nem lehet elvitatni, hogy ebben kivétel nélkül a páciensei iránt érzett felelősség, és igen, a szeretet is vezérli.

Feltételezem, ezekre a szakmai kudarcokkal tarkított fordulatokra azért is szükség volt, hogy a sorozat sorozatként is „működjön” és hétről hétre, egyik részről a másikra a képernyő elé szegezze a nézőket. Engem mégsem ezek a fordulatok hoztak lázba: sokkal jobban magukkal ragadtak a lemeztelenített és őszinte párbeszédek, az emberi sorsok drámai feszültsége, az, ahogy a felszín alá érve szépen lassan feltárult az ott megbújó igazság, és azzal együtt annak az embernek a legmélyebb önvalója, aki a terapeutával szemben ült.

A Terápia egyik részről a másikra, szériáról szériára bontja ki a karaktereket és az érzéseiket, a múltjukat és a jelenüket összegubancoló szálakat – és velük együtt egy picit minket, nézőket is.

A sorozat finoman megmunkált képei és dialógusai – akárcsak egy jó terapeuta – lassan és óvatosan vezetnek rá arra, hogy a börtönben bűnhődő apagyilkos egyben áldozat; hogy a nárcisztikus színésznő valójában az édesanyja figyelmére áhítozó kislány, a zsörtölődő vénember egy évtizedes titok terhét cipelő megtört lélek.

#SAJÁTÉLMÉNY

Az én terápiás és önismereti utam egyik sorsfordító tanulsága az volt, hogy a saját életem mellett másokéban is sokkal tisztábban látom az árnyalatokat, a cselekedeteinket és a viselkedésünket vezérlő mechanizmusokat. Azt hiszem, ez sokat segít nekem abban, hogy a buszsofőr mogorvaságában ne csak a durvaságot, a szomszéd gőgjében ne csak a nagyképűséget, a szuperszexi kolléganő lefitymáló megjegyzésében ne csak a tapintatlanságot, hanem az elnyomottságot, a fájdalmat, a szeretet iránti vágyat (is) meglássam.

Annak ellenére, hogy terápia kérdésében meglehetősen „rutinos felhasználónak” számítok, sok aha-élménnyel és fontos meglátással, újabb és újabb nézőponttal, ha úgy tetszik árnyalattal gazdagodtam a Terápia által – magamról és másokról is sokat tanultam belőle.

A gondosan megmunkált forgatókönyveket és a rendezői munkát dicséret illeti azért is, hogy megmutatták a terápiás vagy önismereti munka legfontosabb tanulságát, vagyis azt, hogy a saját forgatókönyvünket megfoghatjuk és átírhatjuk. Csak ehhez először meg kell ismernünk a tartalmát.

És legyen a történet bármilyen szomorú, az újrakezdés lehetősége mindig adott, és elég jók az esélyeink arra, hogy az út magasabbra visz minket, ahhoz képest amilyen mélyen az elején voltunk. Ott, ahol „semmi sincs, csak fénytelen éj/Csak szótlan bánat, hiú remény/” ahol, „nincsen hűség, nincs szerelem/Nincs simító kéz nekem” – (Fogalmazza meg az eredetileg Friderika által énekelt, Kinek mondjam el vétkeimet? című dal kifejezetten a Terápia befejező évadához készült feldolgozásában Zorán.)

Csakhogy ebből a „hideg csendből” kifelé vezető úton nagyon sokszor ott kell, hogy legyen mellettünk valaki, aki elkísér minket.

Valaki, aki egyszerűen csak ott van, számíthatunk rá, stabilan áll, akkor is, amikor rázúdítjuk minden addig felgyülemlett haragunkat és fájdalmunkat, valaki, akivel – legyen a helyzet bármilyen kilátástalan és elkeserítő – bátran megoszthatjuk a félelmeinket, a gyötrő kérdéseinket és igen, a vétkeinket is.

Erről a végtelen nagy nyugalomról, biztonságról, és a szeretetről is szól egy terápia, és „A” Terápia is. A sorozat készítőinek hatalmas érdeme, hogy ezt meg tudták mutatni. Az HBO saját gyártású drámasorozata egy okos, átgondolt, igényes alkotás, amin érződik, hogy nagyon sok ember nagyon sokat dolgozott rajta – és az abban megismert történetek dolgoznak a nézőben is. Aminél többet egy sorozattól nemigen lehet elvárni.

A sorozatot az HBO GO-n is nézheted.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: HBO Magyarország

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest