„A terápián a létezésünk szempontjából lényeges dolgokkal érdemes foglalkozni” – Interjú Limpár Imrével

Az önmagunk felé vezető térkép egyik kiemelt jelentőségű helyszíne a pszichológus vagy terapeuta rendelője. Van, aki messziről elkerüli ezt a „desztinációt”, vannak, akik csak betérnek egy kis időre, de sokan vannak, akik hosszabban elidőznek azon a bizonyos kanapén (ami a valóságban többnyire egy fotel). Honnan lehet tudni, hogy egyáltalán merre van dolgunk, kit és mit keresünk? Melyek azok a körülmények, amelyek eltéríthetnek a helyes útról? Miért van az, hogy sokszor csalódunk? Milyen tájékozódási pontok segíthetnek abban, hogy biztosan jó helyre érkezzünk? Limpár Imre tanácsadó szakpszichológussal, A lélek igazságai című könyve kapcsán a terápiás és önismereti út legnagyobb buktatóiról beszélgettünk. És hogy mi köze van Dr. Bubónak a szenvedésnyomáshoz? Kiderül az interjúból.

A könyvedben nagyon érzékletesen írsz arról a pillanatról, amikor egy kliens először megy pszichológushoz – izzadó tenyérrel, remegve nyomjuk meg a csengőt, és legszívesebben elfutnánk jó messzire. Mégis maradunk, és megtesszük mind közül a legnehezebb lépést: bemegyünk. Miért? Mit tapasztalsz? Mi viszi az embereket legtöbbször pszichológushoz?

Azt hiszem, a leggyakrabban azok a pillanatok terelnek ebbe az irányba, amikor valahogy megérint minket a lényeg. Sejtjük, érezzük, hogy már megint A-ból A-ba jutott az életünk, és újra az ürességbe markoltunk. Megint megtörtént. Ezek jellemzően olyan pillanatok, amikor közvetett vagy közvetlen módon szembesülünk a múlandósággal. A XXI. század embere a veszteséggel, a kudarccal nem tud mit kezdeni, és csak néz kopogó szemmel, hogy jöjjön már valahonnan a megoldás. De ez a galád, fránya megoldás csak nem akar önmagától az ölünkbe pottyanni. Ekkor érdemes kopogtatni egy segítő szakember ajtaján.

A terápián a létezésünk szempontjából lényeges dolgokkal érdemes foglalkozni – ezek felé pedig nem ritkán valamilyen krízis „élmény” hatására fordulunk oda. Onnantól valahogy másképp látjuk a világot, sok minden átértékelődik bennünk, érezzük, a guillotine lecsapott, és már semmi nem lesz eztán úgy, mint előtte, de még kevés a kapaszkodónk. Ez mindenképpen egy belépési pont lehet.

Ahogy a szenvedésnyomás is…

Igen, Dr. Bubó egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy „Ha nem változtat, az azt jelenti, hogy még nem fáj eléggé.”

Sajnos, ahhoz, hogy kellően motiváltak legyünk ebben a belső munkában, muszáj, hogy egy kicsit (vagy nagyon) fájjon. Amikor azt tapasztalom, hogy az életemet feszítő kérdésekre ugyanazokat a válaszokat adom, és közben nem történik változás, az egy idő után szétfeszítheti az életemet. A pszichológussal vagy terapeutával közös munka tud ilyenkor új látószöget, új fénytörést, új inspirációt adni. Ezen a ponton mondanék egy talán meglepőt: első körben ne jöjjenek hozzánk, pszichológusokhoz, ahogy kis hasfájással se szaladjunk rögtön belgyógyászhoz. Azonban válasszon ki-ki olyan forrást, amely új kérdésekkel kínálja meg. Ez a jól irányzott kérdés, ami segít meglátni egy fontos összefüggést, eredhet egy önsegítő könyvből, vagy akár egy podcast-csatornából is. És ha majd minden húr szakad, még mindig elmehetünk szakemberhez

A saját önismereti és terápiás utamon azt tapasztaltam, hogy a motiváció fenntartásában – a szenvedésnyomás mellett – szükség van arra az erőre is, amivel a „saját hajunknál fogva” kirángatjuk magunkat a gödörből. Vagyis azt a bizonyos első lépést nekünk kell megtennünk, mert hosszú távon nem vezet eredményre, ha „úgy lökdösnek oda”.

Nálam például szabály, hogy egyrészt terápiát nem tartok, csak rövid konzultációs folyamatokat – a terápia leginkább a klinikai szakpszichológusok dolga – és csak az jöhet, akivel közvetlenül és előzetesen beszéltem vagy üzenetet váltottam. Olyan nincs, hogy X-Y anyukája vagy házastársa felhív, hogy ebben és ebben kellene segíteni főhősünknek. Ez nem így megy. Mindenki a maga életéért és változásáért kell, kiálljon elsősorban. Vagyis papíron felnőtt emberekkel, azaz 18 évnél idősebb kliensekkel dolgozom. Azért fogalmazok így, mert sokan tényleg csak papíron felnőttek. Ezen a ponton idézném Ancsel Éva definícióját, ami szerintem a legjobb mind közül. Ő azt mondja, hogy

„Felnőtt az, aki nem kér kegyelmet” – vagyis az életemért elsősorban, de nem kizárólagosan önmagamat tartom felelősnek. Tehát tisztában vagyok azzal, hogy a változás kulcsa nálam is van.

Milyen szempontok alapján érdemes pszichológust választani?

Szerintem olyan pszichológust érdemes választani, aki elég jó kérdéseket tesz fel az elakadásunk mélyebb összefüggései kapcsán, mert így lehet eljutni az elég jó válaszokhoz. Ugyanakkor az sem mindegy, hogy milyen problémával kapcsolatban van szükségem segítségre.

Azért megyek, mert – van egy tünetem, például – nem tudok aludni, vagy épp függő vagyok, ami napi szinten deficitet okoz az életemben? Vagy úgy általában azt érzem, hogy valahogy nem jók a makrofolyamatok, és nem jutok egyről a kettőre, nem vagyok a helyemen és általános változási igényem van? A lényeg, hogy tudjam, miért megyek, és hogy kihez megyek! Egy-egy módszerről lehet és érdemes is előzetesen tájékozódni.

Ahogy egy hólyagtükrözésen sem a vizsgálaton csodálkozunk rá arra, hogy mi történik, úgy a különböző pszichológiai módszereket is érdemes megismerni természetesen laikus szinten érdeklődve. Ezzel a félreértéseket is elkerüljük és a belső bizonytalanságot is csökkenthetjük.

Ha már ez szóba került! A könyved egyik legkarakánabb állítása, hogy rengeteg olyan „álsegítő” van, aki nemcsak a pszichológus szakma reputációja szempontjából okoz komoly károkat: a tőlük segítséget remélő emberek is gyakran csalódnak és kiábrándulnak. Honnan lehet felismerni az álsegítőket?

Szerintem mindig gyanús, ha valaki gyors változást ígér, és olyan módszert ajánl, ami kicsit arra emlékeztet, mint amikor szerelőhöz visszük az autót: jövök és megszerellek! Itt kicsit megcsavarozlak, amoda kenünk egy kis olajat és már kész is. De sajnos a lelki folyamataink ennél bonyolultabbak! Fiataloknak tartott pszichoedukációs előadások során szoktam hangsúlyozni: a boldogság lassú, a siker lassú, és a múltunkból hozott érzelmi mintázataink átírása – ha egyáltalán lehetséges – különösen lassú! Nem népszerű állítás ez, de a marketing miatt ne áldozzuk fel az igazságot. Nincs hirtelen növő mamutfenyő, ez nem így működik. Sokakban mégis van egy sürgetettség, ami akadályozza, hogy ezt elfogadják.

Mi segíthet ebben a sürgetettségben elfogadni, hogy ez egy lassú folyamat?

Annak a hite, hogy az érésemen dolgozom, nem pedig a fejlődésemen. A fejlődés információ-alapú, az érés az más. Az éréshez „egy-két tantusznak a bal pitvarról is le kell esnie”. Ez alatt értem azt, – amiről korábban már volt szó – hogy a terápia elsődleges célja az érzelmi mintázatainkkal való találkozás. Ezt nem lehet megúszni, és ezért is fontos, hogy ez a bizonyos tantusz nekem essen le – más nem tud helyettem érezni.

Alice Miller fogalmazott úgy, hogy a terápia célja nem feltétlenül az, hogy legyen egy korrekciós élményem. Lehet, hogy csak találkoznom kell a történetemmel, amin keresztül tudok empatizálni a saját sebzettségemmel.

Nagyon sok olyan történetet hallok, amikor valaki csalódik a pszichológussal közös munkában, és azt mondja, „ez nem nekem való”. Milyen okok húzódhatnak e mögött a csalódottság-érzés mögött?

Amit talán ennek kapcsán fontos hangsúlyozni az az, hogy pszichológushoz nem azért megyünk, hogy ott jól legyünk, hanem hogy majd jól legyünk. Ha valaki néha nem úgy jön ki a terápiáról, hogy a nap hátralevő részében intellektuálisan használhatatlan állapotban, „zombi üzemmódban” van, az nem jó helyen van. Ahogy az sem oké, ha valaki sose érzi azt, hogy a terápia feltöltötte és megkönnyebbült tőle. Elnézést a szarkasztikus poénért, de jobb sírni egy pszichológusnál, mint később röhögni a pszichiátrián.

Meg azért azt is vegyük észre, hogy ez alapvetően egy rendkívül kényelmetlen, kiszolgáltatott helyzet. Ahogy nem szívesen töltünk az indokoltnál hosszabb időt ruha nélkül egy orvosi vizsgálaton, 4-5 egészségügyis szakember gyűrűjében, úgy itt sem könnyű alkalomról alkalomra lemeztelenedni és szembesülni a sérülékenységemmel. Mindkét helyre azért megyünk, hogy jobban legyünk, de ahogy a fizikai állapotunk sem egyik pillanatról a másikra jön helyre, a pszichológusnál sem azonnal érezhető a hatás. Szoktam mondani, hogy a csodák, mármint a változás, nem az üléseken, hanem azok között történnek.

Még nehezebb az ügy, ha vannak olyan – az általad használt kifejezéssel élve – „transzgenerációs tégláink”, amelyek pont a pszichológussal közös munka lehetőségét kérdőjelezik meg, vagy utasítják el.

A „velem baj van” állapotot eleve nehéz felvállalni, de ha ez még olyan otthonról hozott parancsokkal terhelődik, hogy „Nem lehetsz gyenge!”, „Ne bízz senkiben!”, „Ne add ki a családi titkokat!”, az akadályozhatja az érésemet. Márpedig érni csak úgy lehet, ha – önreflektív módon – beszélek ezekről a dolgokról. Sokak számára ez – vagyis az érzelmekről való kommunikáció – sem magától értődő: ha ez nem volt a családi kapcsolatok része, az szintén akadálya lehet a közös munkának.

Ugyanígy kényelmetlen lehet, amikor valaki hosszú idő után azt éli meg, hogy valaki csak rá figyel. Márpedig a pszichológusnál ez történik: a segítő szakma arról is szól, hogy mindketten rád figyelünk – te magadra, és én is 100%-ban csak rád. Ezt más emberi kapcsolat nem bírja ki.

Ha valaki egész életében csak olyan helyzetekben volt jelen, amikor háttérbe szorultak az igényei és a szükségletei, akkor elég nyomasztóan tud hatni ez a koncentrált figyelem. Gyakran előfordul, hogy valaki ezt egész egyszerűen nem bírja el.

Vagy – ilyen is történik – van, aki ráveszi magát, eljön az első alkalomra,  csak úgy árad belőle a szó, aztán később azt érzi, hogy túl sokat mondott el, ettől megijed, és nem jön többé.

Illetve a terápiás helyzetben is van egy olyan légkör, ami egyfajta alá-fölérendeltségi viszonyt feltételez, ami szintén sokakat elriaszthat, mert a felnövéstörténetükből következően félelmet és bizonytalanságot kelt a helyzet. „Majd biztosan megmondja, hogy mit kell csinálnom.”  Holott ez tulajdonképpen egy szolgáltatás, ahol nekünk is lehetnek igényeink, kérdéseink, észrevételeink…

Igen, kétségtelen, hogy van egyfajta aszimmetria a kliens–terapeuta kapcsolatban, ami miatt sokan nem mernek vagy tudnak feltenni fontos kérdéseket… Vagy egyszerűen nem merik jelezni, hogy valami nem komfortos. Ha a terapeutám például szűkszavú, úgy érzékelem, hogy nem mond semmi érdemlegeset, csak hümmög (egy analitikus szemléletben dolgozó kollégánál ez könnyen előfordulhat), és engem ez zavar, akkor nyugodtan jelezhetem, hogy nekem ez így nem jó.

A kliens és a terapeuta/segítő szakember kapcsolat egy szerződéses viszony, aminek a feltételeit a közös munka elején fontos tisztázni, és ha valami nem egyértelmű, akkor ezekre a keretekre újból és újból rá lehet kérdezni. Kevesen tudják például, hogy a terápiás térben zajló folyamatokkal is nagyon szépen lehet dolgozni: nemcsak az lehet egy ülés témája, amit odaviszek, hanem az is, ami ott történik bennem.

Ebből a szempontból is kiemelt jelentősége van annak, hogy találok-e olyan szakembert, akivel jól tudok működni. Sokak számára ez okozza a legnagyobb fejtörést. A szakemberhiány mellett talán a viszonyítási pontok hiánya is nehezítheti a helyzetet. Milyen szempontok szerint érdemes választani? Honnan tudhatom, hogy jó helyen vagyok?

A pszichológus diplomától nem leszel automatikusan jó ember, éppen ezért nehéz konkrét választ adni arra a kérdésre, hogy mitől lesz valaki hiteles szakember. Ugyanúgy, ahogy a belgyógyásznál sem tudod pontosan megfogalmazni, hogy miért feltételezed róla, hogy jó szakember, egyszerűen kialakul egy benyomásod, ami alapján nyugodt szívvel támaszkodsz a tudására, megbízol benne – valami hasonlót érdemes keresni a pszichológusnál is. A hitelesség nem egy tulajdonság, hanem egy érzet.

De fontos az is, hogy ne féljünk keresgélni, és a számunkra fontos szempontok, vagy akár a megérzéseink, szubjektív értékrendünk szerint választani. Ha viszont már elköteleződünk, akkor maradjunk benne a folyamatban, és ha menet közben rossz érzések jelentkeznek akkor, vigyük inkább be az ellenállásunkat, mert ilyenkor sokszor kiderül, hogy ezek az érzések már a terápiás folyamat részeként jelentkeznek. Profán példa és analógia: ahogy néha évekig keresünk egy jó fodrászt, úgy segítő szakembert sem találunk azonnal.

Létezik olyan, hogy valaki egyszerűen nem alkalmas a lelki munkára?

Sokan meglepődnek, amikor azt mondom, hogy nem vállalom őket. Ez akkor szokott előfordulni, amikor mondjuk valaki azzal keres fel, hogy szeretne dolgozni az önbizalmán. Ilyenkor mindig megkérdezem, hogy hány százalékon állnak az elemei, és ha 25% alatti számot mond, akkor kerek-perec megmondom, hogy kockázatos belevágnia. Lemerült elemekkel ugyanis szerintem nem lehet az önbizalmon dolgozni. Ha ilyen állapotban elkezdem őt bombázni önbizalom irányú kérdésekkel, akkor ő össze fog omlani. Ebben az esetben az első pár alkalmat arra kell szánni, hogy feltöltsük ezeket a bizonyos elemeket, és elérjük azt az energiaszintet, amire biztonsággal lehet támaszkodni.

Szerinted miért éri meg terápiára járni?

Nem biztos, hogy megéri. Ezt majd ki-ki eldönti. Az a jó a felnőttségben, hogy lehet választani. A lelki folyamatokat nem lehet csak úgy beárazni. Ha valaki lámpalázas, ér vajon az néhány millió forintot, hogy ne szorongjon egy meetingen, tárgyaláson, megbeszélésen? Attól függ. Van, aki erre zokszó nélkül igennel válaszol, már pedig somolyog és a lámpalázát ugyan nem győzi le, de egy lakás önrészére bizony félretesz.

A terápián vagy pszichológusnál szerzett felismerésekkel az a baj, hogy mindig csak utólag derül ki, hogy milyen hihetetlen erővel hatottak az életünkre, és milyen fontos változásokat generáltak. Azt az összeget, amit ezekre a felismerésekre költünk nem sokan fizetnék ki előre, de utólag a legtöbb ember egyértelműen úgy értékeli, hogy megérte.

Ha pszichológushoz megyünk, akkor ezekbe a felismerésekbe fektetünk be – ami egy megelőlegezett bizalom. Ezért is fontos körültekintően választani, és nem engedni a csábításnak, hogy a gyors változást ígérő álsegítők tévutakra vigyenek minket.

Egy mondat erejéig hadd legyek durván demagóg: mindenki tegye fel a kérdést: ér-e annyit a lelki békém és életem egyensúlya, mint például férfiként a kocsimra szánt éves karbantartási és tisztítási költség összege, vagy nőként az anti-aging krémeink summája? Erre mindig mindenki igennel válaszol, a gyakorlatban azonban a legtöbben ezen összeg töredékét is sajnáljuk a lélek dolgaitól.

Tudható rólad, hogy szereted az idézeteket, a könyveidben is sok megsüvegelendő és magvas gondolatot találni. Van olyan, amelyik ebben a hezitálós, „menjek vagy ne menjek” (pszichológushoz) helyzetben segíthet jól dönteni, erőt és bátorságot adhat ahhoz, hogy – akár a sokadik csalódás után is újrapróbálkozzunk?

Az utóbbi időben többször is megtalált Konfuciusz örök gondolata: „Két életünk van, a második akkor kezdődik, amikor rájövünk, hogy egy van.” Véges az a szám, amit élünk, éppen ezért érdemes nyitottnak lenni minden olyan lehetőségekre, ami közelebb vihet az önazonos élethez.