„Gyógyulni fogsz, ha hagyod magad gyógyulni” – Egy felemelő történet gyászról és változásról

„A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy volt merszünk szeretni” – ez a gondolat Irvin D. Yalom és felesége, Marilyn Yalom közös, Életről és halálról című könyvében olvasható.

Kicsit az volt az érzésem, mintha ebből a mondatból bomlott volna ki a SkyShowtime-on elérhető The Madison című sorozat, amely nemcsak a gyász valódi természetét mutatja meg, hanem azt is, hogy miért fontos szembenéznünk a veszteségeinkkel.

Élet a halál előtt

A cselekmény szerint a Clyburn-házaspár, Stacy és Preston (Kurt Russell és Michelle Pfeiffer) olyan életet él, amiről sokan csak álmodoznak: hosszú évtizedek óta élnek harmonikus és kiegyensúlyozott házasságban. A gyerekeik már felnőttek, unokáik is vannak.

Preston a New York-i otthonuk és a montanai birtokuk között ingázva tölti nyugdíjas éveit. A Kurt Russell által alakított családfő szívében különösen fontos helyet foglal el ez a Madison-folyó völgyében terpeszkedő birtok.

Az idejét legszívesebben itt, ezen a természeti kincsekben gazdag területen, kedvenc hobbijával, a horgászással vagy a birtokra néző verandán található karosszékében tölti.

Egészen addig a napig, amikor egy testvérével közös utazás során kisrepülőjével a hegynek csapódik és azonnal meghal.

Őszinte és sallangmentes

Ez az a pont, ahol a sorozat egy szépen megkomponált, a veszteségfeldolgozást támogató, érzékenyen ábrázolt, ugyanakkor felemelő történetté válik. Egy olyan alkotássá, amely sallangmentesen mutatja meg, milyen zavarodottá, tehetetlenné, eszköztelenné tehet egy szeretett személy elvesztése.

De szerencsére az alkotók nem álltak meg a veszteségélménnyel együttjáró fájdalom és szenvedés ábrázolásánál: a Clyborn-család története azt is megmutatja, hogyan hozhat közelebb egymáshoz és a valódi kapcsolódáshoz a veszteségből fakadó fájdalom – feltéve, hogy szembenézünk vele.

Ennek a szembenézésnek a nehézségeiről mesél a széria első néhány része, és arról, hogy, bár a fájdalom gyökere közös, a gyász annyiféle, ahányan vagyunk.

Valami, ami tökéletesen felfoghatatlan, „átérezhetetlen” annak, aki még nem tapasztalta meg, amit szinte lehetetlen szavakkal kifejezni. Valami, amivel mindannyiunknak van, volt vagy lesz dolga az életében.

Ebben a cikkben három olyan gondolatot emeltünk ki a The Madison című sorozatból, amelyen keresztül láthatóvá válik a gyász valódi arca – és az út, ami a valódi veszteségfeldolgozás, a gyógyulás felé vezet.

„Fájdalmat érzek, és szeretnék segítséget kapni”

„A középpontom, a lelkem eltűnt. Fájdalmat érzek, és szeretnék segítséget kapni” – üvölti magából kikelve a hirtelen megözvegyült Stacy a terapeutájának.

Azt hiszem, ebben a jelenetben a főszereplőt alakító Michelle Pfeiffer nagyon sok gyászoló elfojtott és artikulálatlan fájdalmát hangosítja ki. A fájdalmat, amivel a környezet sokszor nem tud mit kezdeni, ami sajnos gyakorta akadálya a gyászfeldolgozásnak. Mert, ahogy arra a terapeuta is rámutat, éppen ez, az érzelmek kimutatása lenne a gyógyulás egyik legfontosabb stádiuma.

„Ez – a kiabálás, a sírás és a töprengés – pontosan az, amit tenned kell. Ez a gyász. Amikor elfogadod életed mérhetetlen veszteségét, és próbálod megtalálni a módját, hogy túléld. És túl fogod élni.”

„A gyász nem így működik”

„A gyász nem így működik” – mondja az egyik jelenetben Stacy barátnője, utalva arra, hogy a veszteségfeldolgozás egy sokkal komplexebb folyamat. Valami, aminek nem sorrendje van, hanem létjogosultsága.

A mai napig tartja magát az a tévhit, hogy a gyász szakaszai – a tagadás, a düh, az alkudozás, a bánat és az elfogadás – lineáris sorrendben követik egymást. Pedig ez még a gyászt szakaszokra felosztó elmélet kidolgozója, Elisabeth Kübler-Ross szerint is félreértés.

Ezeken a szakaszokon nem mindenki megy keresztül vagy nem ugyanabban a leírt sorrendben.

A The Madison című sorozatban is valami nagyon hasonló történik: a családtagok teljesen eltérő módon és sorrendben reagálnak a szeretett személy elvesztésére – és ami a legfontosabb, hogy ezt önmaguknak és egymásnak is megengedik.

Ez a valóságban sajnos sokszor egyáltalán nem jellemző: a környezet inkább elvár dolgokat a gyászolótól: „legyen szomorú”, „legyen jobban”, „szedje össze magát”, „lépjem már tovább” – ahelyett, hogy helyet és teret adnának ennek a szétesettségnek, a rosszullétnek, a fájdalom megélésének.

„Nem az idő segít”

A tragédiák legtöbbször önhibánkon kívül történnek meg velünk. (Ahogy az ebben a sorozatban is megtörtént a Clyburn-családdal.) Viszont a gyógyulásunkhoz, a fájdalmas veszteségeink feldolgozásához már van és lehet közünk.  Ahogy az egyik jelenetben is elhangzik:

„Gyógyulni fogsz, ha hagyod magad gyógyulni. Annyira lesz teljes az életed, amennyire hagyjod.”

Azt hiszem, ez a sorozat egyik legnagyobb érdeme: megmutatja, hogy nem az idő segít, hanem a szembenézés, és ha megengedjük magunknak, hogy ebben a nehézben önmagunk legyünk.

És ki merjünk mondani például olyan mondatokat, hogy „nem tudom, mit kellene mondanom”, vagy merjünk egy nappal a temetés előtt önfeledten nevetni, merjük vállalni a szétesettséget, a haragot, az örömöt, a fájdalmat, a szerelmet – vagy azt, ha segítségre van szükségünk.

Valójában nem az idő, hanem ezek a dolgok vihetnek közelebb a gyógyuláshoz – és azokhoz a kincsekhez, amelyekre ezekben a soha nem látott mélységekben, egymással összekapaszkodva lehet csak rátalálni

Ezt a folyamatot ábrázolja helyenként lírai képekkel ez a sorozat. Jó szívvel ajánlom.

A The Madison elérhető a SkyShowtime felületén.