Gyengének lenni, hálát adni, bocsánatot kérni nem meghunyászkodás, hanem valódi erő

Szerző: | 2021. 12. 23. |

„Bocsánat és köszönöm” – két egyszerű kifejezés, amelyeket sokszor éppen a legnehezebb érzelmi helyzetekben használunk, akkor, amikor bűntudatunkat vagy hálánkat közvetítjük mások felé.

Megbánást vagy hálát tanúsítani nem könnyű, és gyakori jelenség, hogy azok, akik könnyedén dobálóznak ezekkel a kifejezésekkel jelentéktelen hétköznapi helyzetekben nehezen mondják ki őket akkor, amikor valóban szerepük volna.

Elpazarolt gesztusaink háttere

Az okokat egyfelől ott érdemes keresgélni, hogy nagyon különböző helyzetekben használjuk ezeket a szavakat.

Bárcsak lenne külön kifejezés arra, amikor a pékségben, fizetés után „megköszönjük” a kiszolgálást, és arra, amikor őszinte és mély hálát fejezünk ki valaki felé, akinek meg akarjuk köszönni, hogy egy nehéz helyzetben számíthattunk rá.

Ugyanígy jó lenne különbséget tenni bocsánatkérés és bocsánatkérés között is. Lehetne más szavunk az apró tévesztésekre, például azokra a helyzetekre, amikor egy jelentéktelen dologban hibázunk, mondjuk, rosszul emlékszünk egy film címére, és az érzelmileg mélyebben érintett helyzetekre. Például amikor akaratlanul megbántunk valakit, akit szeretünk. Így viszont gyakran elvész a pillanat, a szó mélysége és jelentősége, amiről az egymás mellé illesztett betűk összessége mesél egy érzelmileg megérintő helyzetben.

Amikor kimondjuk ezeket a szavakat, akkor is gyakran kutyafuttában tesszük. Azt mondom; „bocsánat, rosszul mondtam” – és már el is söpörjük a pillanatot, gyorsan lapozunk tovább.

Ilyenkor valójában a gyengeségünket takargatjuk, félünk felvállalni azt, hogy hibáztunk, vagy lekötelezettjeivé váltunk a másiknak.

„Nekem is van büszkeségem!”

A mai negyvenes-ötvenes, vagy ennél idősebb korosztálytól gyakran lehet hallani, hogy a szülői házban a legritkább esetben fordult elő az érzelemkinyilvánítás olyan formája, mint a megbánás. Az alá-fölérendeltségi viszony, és a szülő-gyerek kasztrendszer akkori üzenetei szerint mindenkori kősziklaként kell kezelni és viselni azokat a helyzeteket, ahol az emberi esendőség pillanati felvillanhatnak.

Ilyen lehet a hibázás, mint mondjuk a másik megbántása, vagy a segítségkérés, és annak kinyilvánítása, hogy gyengék vagyunk. Helyette marad a pattogtatás, elvárás, „kötelezően ajánlott” felhanggal”, miközben az őszinte hála gesztusai a legritkábban kapnak helyet.

Míg a gyerekekre rászóltak, hogy „kérj bocsánatot”, vagy „köszönd meg”, addig saját maguk kevésbé mutattak ebben mintát – persze tisztelet a kivételnek. Gyakoribb, hogy amikor olyan helyzetbe kerülnek, ahol nekik illene őszintén bocsánatot kérni, inkább úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna.

Talán benne lehet ebben, hogy a századelőn követelmény volt a szülők, tanárok tisztelete. A róluk alkotott istenszerű és tökéletes képbe nem fért bele, ha ők bántóan viselkedtek. Nem volt jellemző, hogy egy ilyen eset után utólag megkövessék a gyerekeket.

Az már számukra a tekintély megingásával, az alárendelődéssel és a meghunyászkodással lett volna egyenlő. Márpedig „nem a nyúl viszi a puskát” hangzott el gyakran, hogy a már klasszikusnak számító: „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad Kisökörnek” mondást ne is említsem.

A paradox csavar mindezekben az, hogy a valódi erő nem abban rejlik, ha valaki a végtelenségig rejti és leplezi emberi lénye sérülékeny, hibázni tudó és hálára képes oldalát; hanem éppen ennek az ellenkezőjében.

Látszat és valóság az istenkép mögött

„Apám tanáremberként otthon is szigort és fegyelmet tartott. Remegtünk a közelében, mint a nyárfalevél. Egyik legélesebb emlékem, hogy a vasárnapi ebédnél még a kanalunk koppanására is figyeltünk a tányér fenekén, mert egy apró nesz feszült fegyelmezésre ösztönözte a közelünkben. Sosem mutatott érzéseket felénk, a dühön kívül. Amikor hibázott, csúnyán beszélt anyánkkal, vagy tönkretette a családi nyaralás reggelén a hangulatot, soha nem kért bocsánatot. Sőt, kikérte magának, ha ezt jelezték felé. Még büszke is volt rá, hogy ő aztán nem fog meghunyászkodni!

A köszönetmondással sem volt ez másképp, vagy elmorgott valamit az orra alatt, vagy egyenesen kitért azok elől a helyzetek elől, ahol a hála érzését kellett volna mutatnia.
Haragudtam rá és igazságtalannak tartottam a helyzetet, de gyerekként nem volt szavam ezekben, megszoktam, hogy „csak neki lehet igaza”. Egyedül az apai nagyapám temetésén láttam ebből a szerepből kizökkenni. Nagy cseppekben folytak végig arcán a könnyei, s mégis, soha olyan erősnek nem láttam, mint akkor egyszer. Számomra ezzel felvállalta, megmutatta, hogy neki is van egy emberi oldala, aki érzékeny, ott él benne valahol a szüleihez ragaszkodó gyerek, és vannak érzései.

Ez a pillanat megpecsételte azt, ahogyan ezután róla gondolkodtam. Képes lettem már nem csak haraggal nézni rá, hanem együttérzéssel is. Jól esett látni, hogy ezt félreismertem benne, és mégiscsak van egy nagyon emberi oldala, amihez tudok kapcsolódni. Sajnálom, hogy nem mutatta meg többször, de ez az egy alkalom sokat segített, hogy elfogadóbb legyek felé, és javuljon a kapcsolatunk.”

A valódi erőnk

Szó szerint idéztem a fenti történetet, mert nagyon őszinte és igaz. Jól mutatja, hogy micsoda tévúton jár egy olyan kapcsolat, amely távolságot tart ezektől a nagyon fontos és nagyon emberi gesztusoktól, miközben megragad a tökéletességet mutató látszat szintjén, de ezzel együtt őszintétlen marad.

A valódi erő jele nem az, ha kősziklák vagyunk, mert sohasem sírunk, nem látjuk be, ha hibáztunk; ha nem köszönjük meg, amikor szükségünk volt egy segítő gesztusra, vagy egyszerűen csak sokat jelentett, amit értünk tettek; ha elérzékenyülünk, és jól esik, hogy valaki gondolt ránk, vagy ha hibáztunk és belátjuk korlátainkat. Valójában éppen az istenszerű tökéletes látszat rugalmatlansága, a legalapvetőbb emberi gesztusok és érzések kimutatásának elrejtése a gyengeség legárulkodóbb jele.

Az erő nem abban rejlik, hogy megtanuljuk szépen leplezni és kikozmetikázni a tökéletlenségeket és nehézségeket. Sokkal inkább azt lehet erőnek nevezni, amikor elbírjuk és felvállaljuk gyengeségeinket, s ha hibáztunk, kifejezzük jóvátételi szándékunkat – ha valamit kapunk, és ebben örömünket leljük, akkor pedig a hálánkat. Nem ettől leszünk gyengék vagy kevesek, épp ellenkezőleg. Ezzel jó példát mutatunk.

Talán érdemes ezt is átgondolni, nemcsak az ünnep, de az év többi napján is. Akkor, amikor együtt vagyunk, és azokban a helyzetekben, amikor sértetten visszavonulnánk, ha hibáztunk, vagy csendben maradnánk, amikor a hálánkat kellene kifejezni.

Ha az érzelmeink takargatása helyett megpróbálunk ezekkel a gesztusokkal és a gyengeségeinkkel együtt jelen lenni a kapcsolatainkban, azzal bármilyen értékű ajándéknál többet adhatunk a számunkra fontos embereknek – és önmagunknak is.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This