„A gyerekkel a munka együtt tud nőni” – Interjú Vida Ágnessel

Szerző: | 2016. 02. 10. | Munka&Motiváció | Olvasási idő: 16 perc

2015 végén elég sok szélsőséges vélemény áramlott a közbeszédbe arról, hogy mi a nők dolga. Ákos kiszólása, Kövér László mondatai sokaknál nem véletlenül verték ki a biztosítékot, ugyanakkor elterelték a figyelmet azoknak a nőknek a csendes többségéről, akik nem választani szeretnének anyaság és munka között, hanem „egyszerűen” csak az egyensúlyt keresik.

De hol kell ezt kezdeni? Lehetséges-e egyáltalán? Mi a gyakorlat külföldön, és hogy állunk itthon? Minderről Vida Ágnes gyermekpszichológust kérdeztük, aki nem mellesleg az anyákat saját vállalkozásuk elindításában évek óta támogató, az Európai Vállalkozásösztönzési Nagydíjat is elnyert Gazdagmami brand tulajdonosa.

Vida Ágnes

Úgy sejtjük, nálad jobban nem sokan ismerik az önmagukat megvalósítani igyekvő anyák egzisztenciális, lelki és egyéb nehézségeit: eddig több mint 8000 kismamát, anyukát segítettél saját vállalkozásuk elindításában. Őket, és az ő problémáikat látva, mit gondolsz az előző hónapokban nagy port vert megnyilatkozásokról és mi az, ami szerinted fájóan hiányzott ebből a „párbeszédből”?

Az alapvéleményem az, amit szerintem sokan osztanak velem, hogy alapvetően mindenki azt csinál a saját életében, amit jónak lát. Mindenkinek joga van eldönteni, hogy ki-ki a saját családjában, a saját életében mit tart ideálisnak. Ne próbáljuk már megmondani mások helyett, hogy mi a jó döntés! Nagyon sok egyéni élethelyzet, egyéni sors és választás van, de ezekről az idézett véleményeket formáló közszereplők mintha megfeledkeztek volna.

Korábban is előfordult már, hogy egy művész vagy politikus meredek dolgokat állított, de ezek a nyilatkozatok az átlagosnál sokkal nagyobb hullámokat vertek. Miért?

A mediterrán országokban alapelvárás a nők felé, hogy elsősorban anyák legyenek. Magyarországon jellemzően ezt a mediterrán mintát követjük. Ez a beállítódás jellemző az olaszokra, de nemrég jártam például Portugáliában, ahol ugyancsak hasonló a helyzet, dacára annak, hogy ott az állam önkormányzatoknál működő belső alapítványokon keresztül próbálja támogatni kifejezetten a nőket és az anyákat saját vállalkozásuk elindításában.

A program, és a magyarországihoz képest szűkmarkúbb támogatási rendszerük ellenére a többség nem megy vissza dolgozni, hanem inkább azt választja, hogy otthon marad munka és ellátás vagy folyósított támogatás nélkül – a gyermek féléves kora után ugyanis Portugáliában ilyen nem jár. Ott is, és nálunk is valahogy ez az elvárás a társadalom részéről.

A kismamák, anyukák gyakran találkoznak olyan mondatokkal, vagy arra utaló megjegyzésekkel, amelyek szerint „akkor vagy jó anya, ha otthon maradsz három évig”, „akkor vagy jó anya, ha nem adod bölcsödébe”, „ne legyen fontosabb a munkád” és így tovább.

Milyen alternatíva áll a mediterrán minta mellett, vagy azzal szemben? Egyáltalán, mi a baj a mediterrán mintával?

Franciaországban például nagyon hamar visszatérnek a nők a munka világába, és egészen másfajta nyomás nehezedik rájuk. Ott az elvárások inkább arra irányulnak, hogy a nők maradjanak nők, ne szigetelődjenek el. A témában végzett kutatások eredményei valahol őket igazolják, ugyanis azok alapján elég nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy semmi baja nem lesz a három éves kor előtt beszoktatott gyerekeknek sem: nem lesznek belőlük nagyobb arányban bűnözők, vagy deviánsok, ugyanolyan normális felnőtté válnak, mint azok, akikkel tovább otthon maradtak.

A különbség a két modell között inkább az anyák állapotában keresendő: a munka világába időben és tervezetten visszatérő nők jellemzően kiegyensúlyozottabbak, általánosságban jobb lelki állapotban vannak.

A mediterrán minta milyen hatással van az azt követő anyákra és az ő gyermekeire?

A gyerek alapvetően akkor érzi jól magát, ha a szülei jól érzik magukat. Az elsődleges minta ebből a szempontból általában az anya, mert ugye az első két évben hozzá kötődnek jobban érzelmileg a kicsik. Nálunk az anyák gyakran frusztráltak amiatt, hogy adott esetben két diplomával és több szakmával a zsebükben, hosszú, tanulással eltöltött évekkel a hátuk mögött szeretnének ugyan, de néha 5-6 évig sem tudnak visszamenni dolgozni. A környezetük azt sugalmazza, hogy ezzel nem tennének jót a gyereknek.

Gyakran írnak nekem kétségbeesett anyukák miután visszamentek dolgozni, hogy lelkiismeret-furdalásuk van, mert a gyerek – bizonyára miattuk – visszaesett a szobatisztaságban, nem olyan jó neki a bölcsi, és így tovább.

Ilyenkor ezek az anyukák nagyon rosszul érzik magukat, bűntudatuk van és szenvednek. Egy francia nőben ez nem merül föl, hanem úgy van vele, hogy ez a dolgok velejárója, ez a beszoktatás egy ilyen műfaj, az elején egy kicsit nehezebben megy.

Mintha ebben a vitában elterelődött volna a figyelem az arany középútról…

Igen, az emberek ebben a kérdésben hajalmosak csak feketén meg fehéren látni a dolgokat: vagy olyan anyákat képzelnek maguk elé, akik otthon maradnának egész életükben, vagy olyanokat, akik hallani sem akarnak a gyerekvállalásról, karrieristák és csak a munkájuknak élnek. Léteznek középutas megoldások. Nagyon sok olyan anya van, aki megtalálta az egyensúlyt, és meg tudta oldani, hogy annyi időt töltsön munkával, amennyi neki jó, ugyanakkor a gyerekkel is harmonikus maradt a kapcsolata.

Nekem az a megfigyelésem és a tapasztalatom, hogy ez nem egy statikus dolog: a gyerekkel a munka együtt tud nőni. Egészen más például egy kétéves gyerek mellől részmunkaidőben vagy távmunkában dolgozni. Sajnos ezekre a megoldásokra sokan még csak gondolni sem mernek, pedig ha keresnék a lehetőségét, akkor én úgy látom, azért lehetne találni.

Milyen lehetőségekre gondolsz?

A távmunka például tipikusan ilyen. A baj csak az, hogy sokan rosszul közelítenek felé. Úgy képzelik, hogy majd találnak egy apróhirdetést, ahol ilyen lehetőséget kínálnak. Ez nem így működik. Kevesen merik felvállalni, hogy a munkahelyükön ők kezdeményezzenek az atipikus munkarendről párbeszédet a munkaadóval, pedig – én úgy látom – az ő részükről is lenne nyitottság.

Nem egy olyan anyukát ismerek, aki egész egyszerűen megbeszélte a munkaadójával, hogy otthonról, távmunkában látja el a feladatait. Hallottam olyan példáról is, hogy a reklámügynökségnél dogozó anyuka eleinte heti fél-fél napot töltött bent az irodában – egyébként nem egyszer a gyerekkel együtt – és a gyermek óvodás koráig fokozatosan növelte az intervallumot. Ez a munkaadónak is jó, hiszen nem kell egy új embert keresni, betanítani.

Tehát a megoldás adott, csak félünk kérdezni?

Ez egy működő modell, aminek munkaadói oldalról is sok előnye van. Igen, a kismamáknak érdemes lenne bátrabban kezdeményezniük, mert nagyon sok lehetőség kínálkozna a megoldásra. Létezik olyan például, amikor két anyuka egy munkakörön osztozik: amíg az egyik dolgozik, a másik gyermekekre vigyáz és viszont. Sok részmunkaidős lehetőség van, csak meg kell teremteni a feltételeit. Én azt látom, hogy azok, akik úgy látják, hogy az ő munkakörükben ez megoldható és előállnak egy tervvel, azt leülnek és átbeszélik a munkaadóval, ott általában működni szokott. A probléma az, hogy legtöbben nem is jutnak el oda, hogy egy ilyen párbeszédet kezdeményezzenek.

Nincs túlságosan a nőkre, kismamákra a tolva ez a probléma? Neveljen gyereket, ha akar dolgozni, akkor kezdeményezzen, keresse az egyensúlyt. Mintha hiányozna a képből egy fontos szereplő…

Nálunk a kiindulási pont az, hogy apa pénzt keres, anya és a gyerek otthon marad. Pedig, némi odafigyeléssel és tudatossággal ezen a téren is lehetne törekedni valamiféle egyensúlyra, ami nem mellesleg az apukák, kispapák válláról is sok terhet levenne. Jelen állás szerint, jellemzően rájuk nehezedik a családfenntartás összes terhe a gyermek születését követő három évben.

Pedig vannak olyan megoldások is, amikor az apa és anya közösen, összefogva alakítja úgy a munkarendjét, hogy mindig legyen otthon valaki, aki vigyáz a gyerekre. Ismerek olyan párt, ahol a marketing-ügyintéző anyuka és a taxis apuka úgy osztotta be a munkarendjét, hogy valaki mindig otthon maradhasson a gyerekkel.

Külföldön egyébként – a méregdrága napközbeni ellátás miatt – jellemzően ezt a stratégiát követik a szülők, azaz igyekeznek a családtagokkal összefogva megoldani a gyerekfelügyeletet. Ez a modell egyébként gyermekpszichológus szemmel nézve is előnyös, mert így mindkét szülő kiveszi a részét a gyereknevelésből, nemcsak anyuka tudja elaltatni, megetetni, tisztába tenni a gyereket. Ez a kötődés szempontjából fontos.

Egy korábbi, témába vágó előadásodban arról beszéltél, hogy a GYES intézménye és az ahhoz csatolt üzenet, amely szerint az anyának három évig otthon kell maradnia a gyerekkel, valójában egy rendszerváltozás előtti propagandaüzenetre vezethető vissza, és nem sok tudományos alapja van.

A ’70-es, ’80-as években pszichológiai szaklapokban is jelentek meg olyan cikkek, amelyek azt állították, hogy azoknál a kicsiknél, akiket túl korán – vagyis még hároméves koruk előtt beszoktattak – egyebek mellett viselkedési problémáik és később tanulási nehézségeik voltak.

A baj csak az volt ezekkel az állításokkal, hogy a hivatkozott kutatásokat nagyon kis mintán, maximum 100 alany bevonásával végezték. A konzekvenciákat tehát egy nem annyira hiteles vizsgálatára alapozták, aminek a következtében a közvélekedésben az maradt meg, hogy a bölcsödétől baja lesz a gyereknek.

Ezek szerint ez az állítás ebben a formában nem fedi a valóságot?

Nemrég volt egy 17 ezer gyereket több éven át követő vizsgálat, amelyben kimutatták, hogy a kislányok esetén már egyéves kor alatt sem okoz gondot, kisfiúknál pedig egyéves kor után teljesen zökkenőmentes tud lenni a beszoktatás. Nagyon fontos azonban hangsúlyozni, hogy a hivatkozott kutatás szerint ez a tendencia csak akkor mutatkozott, ha az anyának volt kedve visszamenni dolgozni. Ha viszont nem szívesen tette ezt, akkor jó eséllyel jelentett problémát a beszoktatás.

A vizsgálat arra az összefüggésre is rámutatott, hogy azok a gyerekek, akiknek az anyukája nem nagyon szeretett volna visszamenni a munkahelyére, gyakrabban betegedtek meg. Tehát ha az anyának van erre igénye, és az ő lelki egészségéhez hozzá tud tenni, hogy ő a munka világában is kiteljesedhet, és ott jól érzi magát, akkor az a kicsinek is jó, és viszont.

Tapasztalataid és a kutatások alapján hogy látod, mi akadályozza a nőket abban, hogy anyává váljanak, és mi akadályozza őket abban, hogy anyaként visszatérjenek a munka világába?

Létbizonytalanság van. Sokakra nehezedik egy nyomás amiatt, hogy úgy érzik minden feltételt meg kell teremteniük ahhoz, hogy megszülessen a baba. Már eleve a párkapcsolatokkal is probléma van, sokan vállalnának gyereket, csak éppen nem találták meg a megfelelő partnert. Ennek egyik oka, hogy a mostani 30-40-esek szülei a „hippikorszakban” voltak fiatalok – akkor már nagyon sok válás volt. Már a hozott családi mintában is van bizonytalanság, ami begyűrűzik a párkapcsolatokba.

Ha nem működik a kapcsolat, akkor ki lehet dobni, lecserélni és keresni másikat. Ez a generáció már kevésbé tanulta meg azt, hogy hogyan kell konfliktusokat kezelni.

A most családalapítás előtt álló generáció egy rossz, vagy nem működő párkapcsolati mintával a zsebében kellene, hogy rálépjen erre az útra, de van bennük egy jó adag bizonytalanság.

Mindez tetézve azzal, hogy eközben a választási lehetőségeik száma szinte végtelen, érthető, hogy visszaveti a gyerekvállalási kedvet.

Mit értesz ez alatt pontosan?

Választani mindig nehezebb, mint mintát követni. A rendszerváltás környékén megborult az emberek élete, kivesztek a régi családmodellek, és nincs helyette más, nincs igazodási pont. Régen volt egy összetartó család, ahol a családon belül azért megvoltak az elvárások, amelyek lehetett követni. Ezzel szemben mára nagyon változatos életstílusok alakultak ki, nincs fix munkahely, nincs fix otthon, nincs semmi bebetonozva.

A sok bizonytalan tényező miatt a párok próbálnak biztonságot teremteni, a nők is képzik magukat, több szakmát tanulnak, de mire eljutnak a gyerekvállalás gondolatáig, már túl vannak a harmincon. Mire felmerül a második gyerek gondolata, addigra sokan már 40 körül vannak és nem biztos, hogy akarnak még szülni. Mindezek a tényezők az egzisztenciális problémákkal kiegészülve, már egy nagyon erős, a bizonytalanságot erősítő kombinációt alkotnak.

A döntéshozók eközben azon vannak, hogy ezt a tendenciát megállítsák. Szerinted megfelelő eszközöket használnak? Mit lehetne e tekintetben jobban és jól csinálni?

Én nem akarnék beavatkozni a családok életébe. Mindenkinek joga van eldönteni, hogy mennyit bír és akar vállalni. Biztos, hogy nem izomból kell megoldani. Szakmailag jónak tűnik, ha valaki viszonylag fiatalon vállal gyereket. Az orvosok szerint is nagyon ideális 21-27 év között szülni, ugyanakkor mi ezt nem tudjuk meghatározni.

Én azt látom, hogy a legnagyobb probléma a gyerekvállalás terén – a gyerekvállalás időpontja és a gyerekek száma szempontjából egyaránt – az hogy bizonytalanságban élünk.  Mindig adódik valamilyen probléma, amit meg kell oldani, és nem feltétlenül csak anyagi eredetű nehézségekre gondolok.

Hosszú ideje támogatsz kismamákat, anyákat, nőket abban, hogy beindítsák a saját vállalkozásukat és ezzel a saját lábukra álljanak. Ez a fajta önállóság lehet a kulcsa annak, hogy leküzdjék a családok ezt a bizonytalanságot?

Az csak az egyik út, amit én mutatok, de nem az egyetlen. Az is biztos, hogy pont azért, mert kevés a jó minta, nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy megmutassam ezeket a mintákat. Készítek interjúkat olyanokkal, akik most kezdték el a vállalkozásukat. Ezek az interjúalanyok elmesélik, hogy ők hogyan osztják be az idejüket, milyen buktatókon mentek keresztül.

Hiszem, hogy ezek a minták, és a közösségünk erőt, magabiztosságot és motivációt ad a kismamáknak, anyukáknak, vagy éppen az ötven feletti nőknek. Úgy gondolom, hogy a többi területen is erre lenne a leginkább szükség: megmutatni, hogy működhetnek, és hogyan működhetnek jól ezek a megoldások.

Az egész vita onnan indult ki, hogy valaki állított valamit arról, hogy mi egy nő számára az önmegvalósítás legmagasabb szintje. Te, aki már több ezer anyukát, kismamát segítettél hozzá ahhoz, hogy anyaként és a munkájukban is kiteljesedjenek, mit gondolsz erről. Mi szerinted az önmegvalósítás legmagasabb szintje egy nő számára?

Az önmegvalósítás legmagasabb foka egy nő számára az, amit ő annak érez. Ez lehet az is, hogy ő anya, mert elsősorban anya szeretne lenni. Azt is lehet, hogy a kettőt párhuzamosan csinálja, de a lényeg, hogy mindenképpen az ő döntése legyen és talán még ennél is fontosabb, hogy ez egy közös döntés legyen. Ne csak az anyukáknak legyen ez a választása, egy pár egymás között is többet kellene, hogy beszéljen erről, mert nagyon sok kérdést felvet egy gyerek érkezése.

Többet kéne beszélni arról, hogy az anyuka hogyan érezné magét jobban a bőrében, milyen segítségre lenne szüksége. Minden normális párkapcsolatnak része kéne legyen az, hogy nem egy alapból kiosztott szerepfelosztás szerint dolgozunk, hanem egyenlőségben.

Fotó: Flickr

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This