Virtuális valóság: a hely, ahol a szorongó kisdiákból pár kattintással sikeres hadvezér válhat – interjú Tóth Dániellel

Szerző: | 2017. 09. 18. | Social&Smart | Olvasási idő: 13 perc

Miközben a lakosság, főként a fiatalabb generáció gyakorlatilag létezni sem tud az okostelefonja nélkül, semmilyen kultúrája sincs annak, hogy ezeket az eszközöket hogyan kell és lehet értelmesen és úgy használni, hogy az ne veszélyeztesse a testi-lelki egészségünket. Merthogy egy bizonyos határon túl veszélyezteti, tény. De miért vonzóbb a valóságnál a közösségi média?

Hogyan lehet megtalálni a hangot a virtuális térbe kivándorolt fiatalokkal, és miért kockázatos, ha magukra hagyjuk őket a virtuális dzsungelben? Milyen hatással van egy kisgyermekre, ha okostelefonnal a kezében nő fel, és mikortól számít valaki videójáték-függőnek? Mit tesz, vagy éppen nem tesz az érzelmeinkkel a közösségi média, és hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a két világ között? Tóth Dániel, pszichológussal, a téma szakértőjével alaposan körbejártuk a fenti kérdéseket.  (Az interjú első részét itt olvashatod.)

Mint aktív gamer (számítógépes játékos – a szerk) és pszichológus, a téma kapcsán mindig hangsúlyozod, hogy a videójátékoknak sok pozitív hozadéka is lehet. Hol húzódik a választóvonal a függőség és az egészséges mennyiség között?

Ha nem menekülünk a virtualitásba, hanem arra egyfajta kikapcsolódásként tekintünk, és azt mondjuk, hogy „na, akkor most két órára hadvezér leszek”, akkor az lehet egy baromi jó rekreációs eszköz. De abban a pillanatban, ahogy megjelenik egyfajta elvágyódás, vagy menekülés az életemből, a stresszből a feszültségmentes világ felé, akkor már nem erről van szó.

Van valamiféle objektív mérce, amihez viszonyítani lehet mindezt?

Az egyik választóvonal, ami alapján meg lehet ítélni, az a játékkal töltött idő mennyisége és tudatossága. Ha például a videójátékokat vesszük, akkor egy serdülőnél napi 3 óra fölött már egy problémás övezetről beszélhetünk. De talán még ennél is fontosabb, hogy tudatosan van-e bizonyos keretek között tartva a játékidő, például a tanulásra, barátokra szánt idő, edzés közé illeszkedik ez a tevékenység, vagy inkább arról van szó, hogy a videójáték miatt úszik minden, és e köré szerveződik a többi tevékenység is. Utóbbi esetben sokkal valószínűbb a függőség kialakulása.

Sokan nyilván azért töltenek sok időt videójátékokkal, mert jó érzést okoz nekik, hogy például beosztottból hadvezérré válhatnak. Ebből az is következhet, hogy a munkahelyén folyamatosan frusztrálódó munkavállaló viszonylag ártalmatlan körülmények között vezeti le a feszültséget. Mi ezzel a baj?

Az nem kérdés, hogy játék közben örömöt éreznek az emberek. A kérdés inkább az, hogy utána hogyan érezzük magunkat.

Ha játszottam 2-3 órát és utána feldobott és kipihent vagyok, akkor az egy jól sikerült rekreáció volt. Ha viszont játék után levert, kedvetlen vagyok, és már semmi máshoz nincs kedvem, csak a játékhoz, akkor nem egy konstruktív élményről beszélünk.

 „Miért nem játszol inkább a szabadban a barátaiddal?” Hangzik a mondat, ami nyilvánvalóan nem vezet semmilyen eredményre. De akkor mi az, amit egy szülő tehet annak érdekében, hogy a csemetéjét visszaterelje a virtuális világból a valóságba?

Egy videójáték sokszor tök jól megmutatja, hogy mi az a terület, vagy képesség, amire fogékonyak a gyerekek, mi az, ami érdekli őket. Ez alapján ki lehet következtetni, hogy mi az a tevékenység, ami a valóságban is vonzza, vagy vonzaná őt. Lehet, hogy szívesen focizna ő a barátaival, csak nincsenek meg azok az alapvető szociális képességei, hogy megtegye a szükséges lépéseket, ezért inkább a Play Stationt választja. Ilyenkor abban kell őt támogatni, hogy ezen a területen fejlődjön. Az is lehet, hogy szívesen játszik stratégiai játékokkal, akkor érdemes lenne ennek a típusú kikapcsolódásnak a megfelelőjét megkeresni a valóságban, ilyen lehet például egy társasjáték-klub, vagy sakkszakkör. De nagyon sok fantasy játék van: ha valaki ilyennel játszik szívesen, akkor olyan közösséget érdemes keresni, ahol megélheti azt, amit ebben talál, legyen az a fejlődés élménye mondjuk az íjászat, vívás terén, vagy a fantázia és kreativitás, hasznosítása, az azzal való játék, például szerepjáték.

Addig rendben van, hogy megpróbáljuk a valóság felé terelni a gyerkőcöt, de arra nem nagyon van garancia, hogy ez sikerül is. Ilyenkor mi a teendő?

Ha a virtualitással (net, játék, kütyük) töltött idő egyértelműen destruktívan hat a gyerek életére, akkor ott bizony meg kell húzni a határt. Ha már ötödik órája játszik a 14 éves gyerek a videójátékkal, akkor nem kérlelni kell a gyereket, hanem a szülőnek kell a határokat tartani. Ilyenkor be kell vállalni akár a nagyobb vitákat és azt, hogy újra kell kalibrálni a megszokott rendszert. Érdemes szabályokat hozni, például megbeszélni, hogy napi szinten maximum három órát játszhat. Emellett érdemes a gyereket abba az irányba terelni, hogy elkezdje kontrollálni saját magát.

Akárcsak a zsebpénz esetében, a virtualitással töltött idő beosztására is érdemes nevelni a gyereket: az által, hogy a megszabott keretek között ő gazdálkodik az idejével, az autonómiája, a felelősségérzete is fejlődik.

Ha – akárcsak a videójátékokban – a gyerekek életében vannak stabil, kiszámítható, fair és konstruktív szabályok, akkor jó esély van rá, hogy vevő lesz azokra. Ezek a szabályok viszont csak akkor tudnak működni, ha a szülő következetesen betartatja ezeket a szabályokat, és persze akkor, ha ő maga is hiteles mintát tud mutatni, például figyel arra, hogy az asztalnál ne legyen telefon, vacsora közben ne szóljon a tévé.

A generációs szakadék egy létező dolog, tudomásul kell venni, hogy azt nem lehet eltüntetni. De hogyan lehet áthidalni?

Azt tapasztalom, hogy a gyerek boldogan bevezeti a szülőt a játék világába, ha a szülő erre kapható. Ha a szülő képes magából előszedni ezzel kapcsolatban némi őszinte kíváncsiságot, és nem azt érzi a gyerek, hogy támadási felületet keresnek rajta, akkor az esetek legnagyobb részében szívesen beszél a játékról, örömmel mond arról pár mondatot, szívesen megmutatja mivel játszik. Ugyanakkor tény, hogy egyszerű megoldás nincsen erre a kérdéskörre. A helyzet ugyanis az, hogy a videójátékok és a social media világa csupa olyan kérdést és problémát vet fel, amivel anyáinknak, nagyszüleinknek nem kellett foglalkoznia, ezért a gyerekként látott szülői mintáink között egyszerűen nincsen rá megoldási készlet.

Ahogy a generációs szakadék nő, és gyorsul a technológia fejlődése, az idősebb generáció fokozatosan mindig egy kicsit lemarad, és ezzel párhuzamosan a fiatal generáció, akit meg vonz ez a világ, magára marad a virtualitás dzsungelében – és ez a hasonlat egyáltalán nem túlzó: az online térben tényleg farkastörvények uralkodnak.

Akárcsak a vadonban magára maradt, vadállatok közt nevelkedő gyermek, ő maga is vad lesz, nem tanul meg emberien kommunikálni, viselkedni stb. Valami nagyon hasonlót itt is megfigyelhetünk.

Mit értesz ez alatt pontosan?

Az internet nem különböztet meg felnőttet és gyereket. Ott egy 15, de akár 10 éves gyerek is az internet szempontjából már felnőttnek számít. Nem fogja megállítani sem a pornó, vagy más olyan oldal, ami még egyértelműen nem való neki. De vehetjük az online közösségi oldalakat is, ahol önmaguk kiárusítása a likeokért mindennapos.

Az online térben sokszor még a fizikális bántalmazásnál is durvább cyberbullying zajlik – tényleg, mint a vadonban. Gyakorlatilag a Legyek urát ismétlik a gyerekek a virtuális térben, ahol nincsenek felnőttek és emiatt nincsenek határok. Élvezik a nagy szabadságot, de közben teljesen magukra maradnak.

Ha belegondolunk, a felnőtteknek is gondot okoz, hogy ne használják túl sokat a social mediát, ne csússzanak el a függőség irányába, pedig ők már – legalábbis papíron – érett személyiségek. Ezzel szemben a gyerekek fejlődésben lévő személyiségét érik ezek a nagyon durva impulzusok, és minél fiatalabb gyerekekről van szó, annál súlyosabb sérüléseket tudnak okozni. Egy kiforratlan személyiség, akinek ehhez a működésmódhoz idomul a személyisége, gyakorlatilag digitális Tarzan vagy Maugli lesz, aki offline emberi módban egész egyszerűen működésképtelen.

Ahhoz, hogy a szülő ettől meg tudja óvni a gyerekét, nagyon fontos, hogy erről legyenek ismeretei, de sokszor az a baj, hogy neki sincsenek…

Igen, ez egy komoly probléma. Ezért is állítottam össze azt az online video kurzust, ami a videojétékok, social media területén otthonos és kevésbé jártas emberek, szülők, pedagógusok számára egyaránt érdemi segítséget jelenthet abban, hogy valahogy áthidalják a már többször is említett generációs szakadékot. Ez egy olyan gyorstalpaló, ahol az elméleti alapok mellett, az internet és a közösségi oldalak, valamint a videójátékok világáról is tájékozódhatnak azok, akikben erre van igény. Az aktív felhasználók elgondolkodhatnak a saját szokásaikról, a témában járatlan, és emiatt sokszor kétségek között gyötrődő szülőknek és pedagógusoknak pedig különösen nagy segítséget jelenthet a kurzus azáltal, hogy ad egy áttekinthető térképet a kezükbe, ami segít eligazodni ebben a rendkívül összetett és soktényezős virtuális világban, segít megtalálni a közös hangot a gyerekekkel. Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a felnőttek részéről is nagyon fontos a nyitottság: sokszor a szülő és a pedagógus zárja ki magát a gyerek világból, mondván, hogy hülyeség, vagy úgyse ért abból egy szót se. Ez lehet, hogy így van, de nem jelenti azt, hogy ezen a helyzeten nem lehet változtatni.

Hogyan épül fel ez a kurzus?

Három fejezetre osztottam a tematikát. Az első fejezet a generációs szakadékról és más nagyon alapvető információkról és elvekről szól, amelyek segítenek az egész témakört tisztán látni. A második fejezet a közösségi médiáról, a harmadik pedig konkrétan a videójátékokról szól – például arról, hogy milyen kategóriák vannak. Vannak benne diagrammok, amelyekből kiderül, hogy melyik játék milyen hosszú, mit érdemes tudni róla, de a leckék között pozitív VS negatív hatásokról egyaránt esik szó, a különböző közösségi oldalak, a sexting, pornó, trollkodás, agresszió és a függőség témájáról külön leckéket találni. A video kurzus 2,5 óra hosszú, de sok rövid, összesen 23 gondosan felépített leckéből áll össze. Illetve, bizonyos leckéknél további kiegészítő anyagokat tartalmaz link formájában. Ez az elméleti kurzus terveim szerint ki fog majd egészülni egy erre épülő gyakorlatiasabb résszel, ami olyan konkrét szituációkban is segítséget jelenthet, hogy hogyan kell a már „elvadult” gyereket visszaterelni a valóságba, milyen intervenciós eszközöket érdemes alkalmazni; otthon, vagy az iskolában milyen szabályok bevezetése hozhat eredményt.

Ez voltaképpen egy tömör gyorstalpaló térkép, vagy útikalauz a virtualitáshoz, ami technikai ismeretek vagy előképzettség nélkül is érthető. Mindenki a saját tempójában végezheti el. Egy-egy leckét akár együtt is megnézhet szülő és gyerek, vagy tanár és diák egy beszélgetéshez gondolatébresztőnek. Illetve a kurzus felületén akár lehet közvetlenül tőlem is kérdezni, így valamelyest interaktív is.

Az első 50 jelentkező fél áron veheti igénybe a kurzust a következő kuponkóddal: PSZICHO. A kurzus ezen a linken érhető el.

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This