A szembenézés és az elfogadás fontossága – Útmutatás a mulandóságról egy nyolcvanéves pszichoterapeutától

Szerző: | 2022. 04. 20. |

Minden mulandó – fogalmaz nyers tömörséggel a tíz pszichoterápiás történetet magában foglaló kötet címe, amivel talán meg is riaszthatja az éppen kiegyensúlyozott korszakot élő, vagy pont nehézségek közepette küzdő leendő olvasót. Miközben a minden mulandó kijelentésben nemcsak az élet, az örömök és az emberi lét elmúlása cseng vissza, de a fájdalmak, szenvedések és kétségek magunk mögött hagyása is. A mulandóságban a legmegrettentőbb talán maga a változás és a bizonytalanság. Ezt járja körül a Minden mulandó című könyv tíz konkrét történettel, miközben rendhagyó módon maga a szerző, Irvin D. Yalom világhírű terapeuta is finoman betekintést enged a saját ‒ elmúlással és halállal kapcsolatos ‒ belső útjába.

Mi a közös egy írójelöltben, aki egész életében csak az asztalfióknak alkotott, egy nyugdíjas balerinában, aki látványosan ragaszkodik a múltjához, vagy épp egy magának való negyvenes férfiban, aki nem találja a helyét a világban? A sort még folytathatnák, hiszen a könyvben feltűnő pácinesek problémáit mindig ugyanaz „motiválja”: a találkozás az elmúlással, a halállal, az élet körforgásával. „Amikor a nagyobbik fiam megszületett….Nagyon megrázott, amikor először felsírt” – mondja az egyik nő a terápiás ülésen. Majd a pszichológus kérdésére azt feleli:

„Mert elém tárta a nyilvánvalót. Azt, hogy az életnek van kezdete, és utána egy lineáris folyamata. Én csak közvetítő vagyok, továbbadom az életet a fiamnak, aki szintén továbbadja…”

– fogalmazza meg Helena a benne dúló érzéseket.

Talán nem véletlen, hogy egyre több könyvet találni a boltok polcain, amelyek kendőzetlenül, kellő őszinteséggel, de mégis emberségesen mesélnek a létről és annak végéról, hiszen a párbeszéd a legidősebb és a nála fiatalabb generáció között egyre kevesebb teret kap a hétköznapokban.

Bizonyára akadnak élethelyzetek, amikor különösen nehéz kézbe venni egy hasonló kötetet, mégis azt kell mondanom, a könyv egyáltalán nem felzaklató, sokkal inkább megnyugvást hozhat. Hiszen egy nyolcvanéves ember bölcsességével – valamint nem mellesleg az elképesztő szakmai tudás és tapasztalat hátterével ‒ mesél az élet körforgásáról, emberi kérdésekről és válaszokról, a változtatás erejéről és a szembenézés fontosságáról. Éppen azt adja, ami a modern világban valódi hiánycikk: útmutatást és tapasztalati tudást a legidősebb generáció egy képviselőjétől.

Akiket más elmúlása késztet a változásra

A könyvben többféle példával is találkozhatunk arra vonatkozóan, hogy miképpen hat az emberre, ha más mulandósága kapcsán tapasztalja meg, hogy a saját élete is véges. Talán nem véletlenül a kötet közepén foglal helyet a kórházi nővér, Justin története – számomra az egyik legemlékezetesebb tanulsággal. A nő ugyanis, aki egész életében önmaga felett ítélkezett, magát kevésnek, gonosznak gondolva ‒ csak mert igazán megtépázta a sorsa -, közben több száz, több ezer ember életét tette szebbé, könnyebbé, adott értelmet az utolsó napoknak, vagy épp a gyógyulás utáni időszaknak. A terapeutájának köszönhetően azonban elindul egy úton, amelyben a története egyik kulcsmondata segíti: „végsősoron nem a gondolataink, hanem a tetteink számítanak.”

Hasonlóan izgalmas és érdekfeszítő Alvin esete, akit egy magának való fiatalemberként ismerünk meg egy meghatározó családi történettel, amelyet évtizedek óta cipel. Amikor az élet belesodorja a helyzetbe, amely egyszerre hozza magával a szembesülést és a feloldozás lehetőségét is, dr. Yalom rendelőjében találja magát.

Lassan kibontakozó terápiája aztán elindítja benne a másra való vágyakozást, megteszi a legnagyobb lépéseket az önmagával való szembenézés útján, miközben vele kapcsolatban értjük meg, hogy a változásra való igény nem jár azonnal együtt a változtatás képességével is.

De hogyan találja meg Alvin aztán mégis a számítását és miképpen esik meg, hogy a pszichológus ezzel egy félbehagyott terápia után csak évekkel később szembesül? Az a kötet egyik legkedvesebb történetéből kiderül.

Akik saját mulandóságukkal szembesülnek

Az időskor vagy egy betegség szembesíti az embert az élet végességével a legmegrázóbb módon. Előbbiben a biztos tudat, hogy készülni kell, számos kérdést hoz magával, miközben lehetőséget ad az összegzésre, a nyugalom, a belső béke megtalálására. A nyugdíjas orosz balerina története egyszerre szívmelengető és mutatja meg a tisztánlátás hétköznapi fájdalmait. De figyelmeztet arra is, hogy nem érdemes belebújni a múltba, mert az könnyen elveheti a fényt a jelen örömeiről.

Natasa személyisége, élete története és nehézségei filmkockára illő képekkel hozza elénk egy nő kétségeit arról, vajon mi okozhatta a fordulatot, amely miatt egyik napról a másikra nincs jelen a saját életében. Végül nemcsak a válasszal szembesül, hanem a ténnyel is, hogy ő ezt a választ bizony mindvégig tudta. Csak épp kevésbé fájdalmasnak hitte, ha elrejti saját maga elől.

A szerző pedig, miközben végigkísér minket páciensei történetein, önmagával kapcsolatban is megnyílik és mesél arról, rá milyen hatással van a kliensei egy-egy mondata, reakciója, megjegyzése. Irvin Yalomnak ugyanis folyamatosan szembe kell néznie azzal, hogy nyolcvanéves korában praktizálva már nem azt kérdezik, mikor rendel, hanem hogy rendel-e még… A nála ülő emberek egy-egy felzaklatóbb momentum előtt láthatóan féltik, hogy vajon nem lesz-e rosszul, és a korára való tekintettel esetleg óvatosabban fogalmaznak.

Yalom pedig rendkívül szimpatikus módon valódi önreflexióval ismeri be a rosszul eső megjegyzéseket, miközben megfelelő öniróniával és önszeretettel tudja a helyén kezelni őket. Az egyik legmegrázóbb történetével, Ellie esetével pedig valódi vallomást tesz olvasóinak saját maga emberi gyarlóságairól, kihívásairól.

A nő nagybetegként lesz a páciensévé, és miközben végigkíséri a mulandóság útján, pszichiátereként rengeteget tanul tőle. Mint ahogy mi, olvasók is ebből az őszinte, empátiával és emberséggel mesélő, rendhagyó kötetből. A mulandósággal való szembenézés és az elfogadás folyamata után pedig az egyik legfőbb tanulság talán a szorongó üzletember, Charles szájából hangzik el számunkra: “Szerencsés vagyok, hogy van még időm.”

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This