„Tüzesen süt le a nyári nap sugára”… – tudjátok, hogyan folytatódik ez a verssor? Ha lelkesen rávágtátok: „Az ég tetejéről a juhászbojtárra.”, már biztosan tudjátok, hogy Petőfi Sándor János vitéz című művének első sorairól van szó. Sokunkba egy életre beleivódott legalább ez az első néhány szó – hiszen tanultuk annak idején. De vajon tetszett nekünk ez az elbeszélő költemény? Úgy igazán? Vagy egyszerűen csak bemasírozott a több száz, „muszájból” megtanult verssor közé az emlékezetünkbe, anélkül, hogy bármilyen mélyebb jelentést társítottunk volna hozzá?

A János vitézen kívül több tucat olyan irodalmi mű van, amelyből ha szóba kerül egy idézet, esetleg egy szereplő, mindenki azonnal bólogat, és tudja, kiről-miről van szó. Talán még a hírhedt kérdésre is beugrik a válasz: „Mire gondolt a költő, amikor ezt írta?” De arra vajon tudjuk a választ, mire gondoltunk mi, amikor olvastuk? Mennyire hagyott bennünk mély, vagy egyáltalán valamilyen nyomot? Erre valószínűleg már kevesebben tudnánk felelni. Pedig számos olyan alkotás létezik, amelyet már gyerekként megismertünk, és felnőttkorunkban is hasznát vehetnénk a tanultaknak, fejlődhettünk, esetleg gyógyulhattunk általuk. Ebben segít most nekünk Gaál Szilvia biblioterapeuta, a Bookself csapatának tagja.

Terápia, kötelezőkkel

„Az irodalomterápiás csoportfoglalkozások során az olvasás önfejlesztő, önreflexív módját igyekszünk megmutatni” – mondja Szilvi.

„Klasszikus kötelező olvasmányokon, vagy az iskolában vett műveken keresztül a legkönnyebb bemutatni, hogy a tanult metódussal szemben, a szerző élete és a történelmi korszak rá gyakorolt hatása helyett hogyan figyeljünk magunkra, miközben bármilyen szöveget olvasunk, és hogyan hámozzuk ki a nekünk tartogatott mondanivalóját.”

Ez a szemlélet elég élesen eltérhet azoktól az emlékeinktől, amelyeket az iskolai irodalomórákról őrzünk, és amikben valószínűleg elég kevés szó esik arról, hogyan lehet ránk gyógyító hatással egy szöveg. Pedig az irodalomterápia (avagy biblioterápia, a görög biblion (könyv) és a therapeia (kísérés) szavakból eredő nevén) módszerének gyökerei egészen a történetmesélés kezdetéig nyúlnak vissza: a mondák, mesék, legendák mind valamilyen tanulságot közvetítenek a hallgatóság számára. Intézményes formában az 1800-as évek elején, az Egyesült Államokban kezdték alkalmazni, kórházak könyvtáraiban, pszichiátriai osztályokon, a betegek kezelésének részeként. Később háborús veteránok rehabilitációjában, börtönökben, gyermekkórházakban, idősotthonokban, közkönyvtárakban is sikerrel alkalmazták mint fejlesztő módszert, és mára már intézményen kívül is elérhető bárki számára.

Új szemszögből ránézni arra, amit ismersz

„Az irodalomterápiás csoportfoglalkozás során az olvasott mű a kiindulási pont, ami a beszélgetésünk alapját képezi.

Nem azt próbáljuk megfejteni, hogy mit gondolt a szerző, mit akart kifejezni a szöveggel, hanem hogy ránk milyen hatással van, milyen érzéseket kelt, és nekünk milyen megoldási stratégiáink vannak az adott helyzetre”

– szögezi le Szilvi. „A csoportos forma segít, hogy megismerjük a többiek gondolkodásmódját, világlátását, a másfajta olvasatokon keresztül, ahogyan a műveket értelmezik. Ebből a más nézőpontból ötleteket meríthetünk a saját megoldásaink kiegészítésére is. Mint a Holt költők társasága című filmben, amikor a padokra állva helyezkednek a diákok egy új perspektívába.”

És hogy hogyan találhatjuk meg ezt a bizonyos új nézőpontot? Ebben nyújt segítséget Szilvi, aki most három jól ismert irodalmi művön keresztül mutatja be, mennyivel több rejtőzhet a sorok között, mint amiről a tanórákon jellemzően szó esik. „Kötelezők” következnek – egy kicsit más szemmel.

1. Örök érvényű életvezetési útmutató a János vitézben

Meglepő, hogy egy klasszikus mű olvasásakor milyen aktuális témák merülhetnek fel, ha más szemüveget feltéve követjük a sorokat. Így van ez például Petőfi Sándor János vitézének olvasásakor. A történetet mindenki ismeri: Kukorica János elindul Tündérországba, hogy mindenféle kalandot átélve, próbatételeket kiállva találkozzon szerelmével, Iluskával. Egészen a mű végén, mielőtt belép Tündérországba, három kapun kell keresztülhaladnia, ahol válogatott fenevadak várják, hogy megküzdjön velük. “Három szilaj medve”, aztán “három vad oroszlán”, végül pedig egy “nagy sárkánygyík” állták az útját.

Ha a Tündérországot az elérendő cél allegóriájának tekintjük, az oda vezető úton a félelmeink lehetnek a legyőzendő akadályok. Érdemes megfogalmaznunk, hogy számunkra mi az a három dolog, ami a célunk útjában áll.

Ha nevet adunk a kapu őrzőinek, máris közelebb jutottunk a legyőzésükhöz, hiszen a műben is mindenki suttogott az “iszonyú csodákról”, amik útját állják a bejutni készülőnek, de Jánosnak volt bátorsága szembenézni velük a saját valójukban.  Ahogy meglátta az ellenfelet, az eszközt is ki tudta választani, amivel ártalmatlanná teszi. Az első kapunál az erejével, puszta kézzel győzedelmeskedett, az oroszlánokat karddal vágta le, a sárkánygyík leterítésében pedig az esze sietett a segítségére – beugrott a szájába, hogy szíven szúrja. Így vagyunk az akadályainkkal is. Ha már nevet adtunk nekik, a módszert is könnyebben megtaláljuk, amivel legyőzhetjük, átugorhatjuk vagy kiiktathatjuk őket.

A szembenézésen túl be kell ugranunk a félelmeink, esetleg a fájdalmaink legmélyére, hiszen így tudjuk csak elérni a szívet, a lényeget, hogy aztán győztesen állhassunk a leterített sárkány felett. János vitéz azt tanítja nekünk, hogy legyünk bátrak szembenézni, akár beugrani a sárkánygyík torkába, legyünk erősek és kitartók, hogy győzni tudjunk, használjuk az eszközeinket, amelyek már valójában a rendelkezésünkre állnak, és nem utolsósorban hívjuk segítségül bölcsességünket.
Végezetül legalább ilyen fontos, és az első lépés, hogy mielőtt nekiindulunk a küzdelemnek, azt is fogalmazzuk meg, hogy milyen a MI Tündérországunk, amit a kapukon átjutva meg szeretnénk majd pillantani.

Ha egy kicsit más szemmel újraolvasnád a János vitézt, itt találsz belőle egy részletet.

2. Timár Mihály, mint kiégett menedzser

Gondoltunk-e már arra, hogy Az arany ember főhősének útkeresése mennyire aktuális napjainkban? Amikor az iskolában olvastuk, vajon beszéltünk-e arról, hogy nekünk mit mond, mit olvasunk ki a magunk számára, vagy csak Jókai Mór és Timár Mihály lelkiállapotát és cselekedeteit elemeztük?

A társadalmi elvárásoknak való megfelelés és a vágyaink követésének igénye között húzódó feszültség sokunk életében jelen levő állapot. Timár Mihály egyik élete a gazdag kereskedőé, akit mindenki irigyel és csodál, de amiben nem boldog. A kiteljesedést a Szigeten találja meg, ahol kétkezi munkával kell boldogulnia, minden fényűzés nélkül, de szerető család veszi körül. Végül a kettő közül az utóbbit választja. Sok dilemma után, de tudatos tervezés és egy véletlen, szerencsétlen esemény folytán, amit sikerül a saját javára fordítania, végleg kiköt boldogságának szigetén.

Ha mai díszletek közé helyezzük a történetet, akkor elképzelhetünk például egy menedzsert, aki az életét kényelmessé tevő fizetésért dolgozik napi nyolc (vagy akár tíz-tizenkét) órát, miközben arról álmodozik, hogy szívesen lenne festőművész, vagy akár önellátó gazdálkodó egy csendes faluban, a nagyváros zajától távol.

Az arany ember történetét olvasva feltehetjük magunknak a kérdést, hogy valójában boldoggá tesz-e minket az az életforma, amiben élünk. Ha a jelenlegi élethelyzetünkben nem érezzük jól magunkat, mit tehetünk azért, hogy változtatni tudjunk, és lépésről lépésre elinduljunk a célunk felé? Milyen stratégiát építünk fel a megvalósításra? Apróbb célokra tagoljuk, vagy csak vágjunk bele a változtatásba? Adott könyvünk főhőse előre megteremti az életmódváltás anyagi feltételeit, ez az ő stratégiája.
Mit tanulhatunk erről Timár Mihálytól? Mi az, amit hasonlóan csinálnánk, és mi az, ami a jellemünktől távol áll? A regény már csak a hosszánál fogva is sok kérdést vet fel, és ad egyfajta alternatívát, amivel egyetérthetünk, vagy amivel vitatkozhatunk, de mindenképp elindítja az önmagunkról való gondolkodást, ha tudjuk, hogyan olvassuk, hogy az önvizsgálat megfelelő eszköze legyen.

3. A szegény ember haragja és a Tragédia

Móricz Zsigmond Tragédia című novelláját nem kell részletesen bemutatnunk: ez az a történet, amikor a szegény ember elhatározza, hogy kieszi a gazdagot a vagyonából lánya esküvőjén. A cím az írás végére utal, amikor a küldetés kudarcba fullad: a szegény ember belehal az önként vállalt feladatba.

Az iskolában annak idején biztosan végigelemeztük, hogy a főhős neve (Kis János) mennyire beszédes. Az átlagember, akit senki nem vesz észre, még a halála is csak órákkal később tűnik fel a násznépnek. A torkán megakadt húsdarab, amit nem ad ki, hanem még vissza is nyeli, és ami a tragikus végkimenetelt okozza, pedig a lenyelt haragjának szimbóluma, amit éveken át hizlalt magában. Úgy érezte, nincs az élete felett hatalma, hiszen a gazdag Sarudynak dolgozott napszámban. Még a saját fia sem törődött vele, és csak a macska és a felesége felett bírt valamiféle képzelt hatalommal, mert erővel föléjük tudott kerekedni. Ez a műelemzés iskolában tanult módja.

Az irodalomterápiás megközelítés során az olvasó szemszögére és érzéseire helyezzük a hangsúlyt. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi is hagyjuk-e, hogy a végletekig gyűljön bennünk a harag? Mi az, ami Kis Jánost ennyire feldühítette? Végiggondolhatjuk, van-e jelenleg valaki, aki iránt haragot táplálunk?

Szükségünk van-e a haragra és ha már nem, könnyű-e elengedni? Hogyan szabadulhatunk a haragtól, mi a módszerünk erre?
Van-e olyan élethelyzet, amikor hasonlóan észrevétlennek érezzük magunkat, mint a novella hőse? Ő mit tehetett volna másként, hogyan változtathatott volna ezen? Tudjuk-e a saját életünkre vonatkoztatni a tanácsot, amit Kis Jánosnak adunk?

Mi ebből a tanulság?

„Minden tanács, amit a főhősöknek adunk, rólunk is szól, ezért érdemes úgy olvasnunk a történeteket, hogy eljátszunk a gondolattal, a szereplők megoldási stratégiái adnak-e nekünk új ötleteket a saját helyzetünkre, vagy épp ellenkezőleg: mit csinálnánk másképp az ő cipőjükben járva” – mondja szakértőnk.

„A fenti példákkal arra buzdítanék mindenkit, hogy olvassa újra a klasszikusokat, ezúttal más szemüveggel: a sajátjával. Ne próbáljuk kitalálni, hogy mit gondolt a szerző, vagy egy vers esetében, milyen rímképletet használt a hatás elérése érdekében. Hagyjuk, hogy hasson ránk a mű, kezdjünk vele párbeszédet, a saját korunkra és élethelyzetünkre vonatkozóan. Ez jelenti azt, hogy egy mű örök érvényű és tanulsággal, iránymutatással szolgálhat akár több mint száz év távlatából is.”

A Bookself csapatáról és az irodalomterápiáról bővebben itt és itt olvashatsz.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest