„Azt fogja mondani, hogy szar ember vagyok” – 4 gyakori félelem, mielőtt pszichológushoz fordulunk

Szerző: | 2021. 06. 23. |

Az elmúlt években lassan, de biztosan útjára indult egy változás: egyre többen, bátrabban mernek segítséget kérni, ha valamilyen nehézségük akad. A klasszikus tévhit, ami szerint ha pszichológushoz fordulunk, akkor biztosan baj van velünk, talán már kikopni látszik a köztudatból. Ez azonban – bár erről hallhat(t)unk a legtöbbet – távolról sem az egyetlen félelem, ami hatalmába keríthet minket, amikor azt fontolgatjuk, szakember segítségét kérjük.

pszichológushoz

A cikk a FoglaljOrvost.hu támogatásával készülhetett el.

Jó néhány éve már annak, hogy egy velem szemben ülő fiatal férfi kimondta a címben kiemelt mondatot. Mégis, a mai napig nagyon jól emlékszem erre a pillanatra. A tekintetemet kerülve, a széken fészkelődve, hetykének szánt, de elcsukló kis nevetéssel mondta: „Tudom, hogy maga is azt fogja mondani, hogy szar ember vagyok.” Amikor megkérdeztem, miért gondolja így, komolyra fordította a szót. Elmesélte, hogy évek óta küzd már a problémáival, de nem mert segítséget kérni, mert attól tartott, lenézést, ítélkezést kapna egy pszichológustól azok miatt a hibák miatt, amiket elkövetett.

Azt hiszem, azért emlékszem erre még ennyi év távlatából is ilyen pontosan, mert ekkor gondoltam bele igazán, hány és hány olyan ember lehet odakint, akit hasonló félelmek tartanak távol a szakszerű segítségtől. Azt persze tudtam, hogy sokakban nagy a bizonytalanság azzal kapcsolatban, pontosan hogyan is dolgozik egy pszichológus, mi történik egy ülésen, mit várhatnak egy tanácsadástól, terápiás folyamattól. De csak akkor, ennek a fiatal férfinak köszönhetően éreztem meg igazán ezeknek a bizonytalanságoknak, félelmeknek a valódi súlyát. Hogy képesek lehetnek arra, hogy évekre, talán örökre elvágjanak embereket a gyógyulástól.

Félelembe zárva

Pszichológusként azért megrázó ezekkel a félelmekkel szembesülni, mert a többségüket nagyon egyszerű lenne tisztázni. Egy részükről már az első beszélgetések során kiderül, hogy alaptalannak bizonyulnak, más részükkel pedig jól lehet dolgozni, fontos irányokat jelölhetnek ki a közös munkában.

Összességében igaz rájuk, hogy a legrosszabb, amitől tarthatunk, valójában nem a rendelő ajtaja mögött vár ránk. Jobban kellene félnünk attól, hogy ezek a tévhitek, hiedelmek távol tartanak minket a fejlődés és a gyógyulás lehetőségétől.

Szeretnék most veletek néhány olyan gondolatot megosztani, amelyet azoktól hallottam, akik hosszas szorongás és fontolgatás után szánták rá magukat, hogy segítséget kérjenek. Úgy hiszem, az ő példájuk sokaknak adhat erőt a félelmekkel való szembenézéshez, és ahhoz, hogy hamarabb forduljanak szakemberhez, ha szükségük van rá.

Fontos elmondanom: nem az a célom ezzel az írással, hogy valamiféle rózsaszín álomképet fessek nektek arról, milyen is pszichológushoz járni. Maga a tanácsadási, terápiás folyamat is nagyon kemény munkát jelent – mindkét oldalról, erre érdemes felkészülni. A szakemberek sem egyformák: elképzelhető, hogy találkoztál már olyannal, akinek a habitusa nem illeszkedett a tiédhez, nem találtátok meg a közös hangot, vagy úgy érezted, nem biztosított megfelelő kereteket a közös munkához. Ezek nem könnyű tapasztalatok, hiszen a segítségkéréskor a legtöbben eleve kiszolgáltatott helyzetben érezzük magunkat, és jobban örülnénk, ha minél hamarabb kialakulna az összhang a választott szakemberrel. Nagyon fontos azonban, hogy tudjuk: ilyenkor a legjobban tesszük, ha visszajelezzük az illetőnek, hogy problémánk van, és szeretnénk megoldást találni. Ennek a folyamatnak, még ha nehéz is, aktív alakítói vagyunk, és rajtunk is múlik, milyen tapasztalatokat viszünk el a közös munkából.

A következő gondolatokat a klienseim engedélyével, de természetesen a nevük megváltoztatásával osztom meg veletek. Olyan mondatokat idézek fel, amiket kimondva úgy érezték, hogy – az ő szavaikkal élve – “mázsás súlytól” szabadultak meg.

Pszichológushoz fordulni=ítélkezés?

 „Tudom, hogy maga is azt fogja mondani, hogy szar ember vagyok. Mindenki ezt mondja, és tulajdonképpen van benne igazság, mert az én hibámból vagyok ott, ahol vagyok, akkor meg nem igazán illik picsogni, azt hiszem.”

Emberek vagyunk, így teljesen természetes, hogy olykor kellemetlenül érint minket a tudat, hogy meg- vagy elítélhetnek minket. Különösen akkor lehet nehéz dolgunk, ha – mint ahogy ennek a fiatal férfinak, Tamásnak az esetében is történt – hajlamosak vagyunk arra, hogy könyörtelen mércével mérjük magunkat, és mindenért saját magunkat tegyük felelőssé.

Tudnotok kell azonban, hogy mi, pszichológusok, hosszú éveken tanuljuk, hogyan kell a tanácsadói, illetve terápiás folyamatokban biztonságos, ítélkezésmentes környezetet teremteni, és azt, hogy a saját, szubjektív véleményünk (ha van) ne befolyásolja a klienseinkkel való közös munkát. Azt természetesen visszajelezzük, ha valaki ön- vagy közveszélyes, esetleg törvénybe ütköző dolgot tesz, érdekes módon azonban jellemzően nem ezekben az esetekben jelenik meg az ítélkezéstől való félelem.

Sokkal inkább akkor, amikor valaki a saját értékeivel nincs összhangban, és éppen ő maga önmaga legkönyörtelenebb bírája.

Sok-sok más dolog mellett éppen a „pszichológusság” az egyik előnye annak, ha szakemberhez fordulunk a problémánkkal, és nem egyedül, vagy a szeretteink, barátaink segítségével próbálunk dűlőre jutni. A pszichológus ugyanis a szakmai tudása mellett egy olyan külső szemlélőt is jelent, akit nem érintenek közvetlenül a döntéseink, nincs érzelmileg bevonódva az életünkbe. A vele való kapcsolatunkban így új, objektív nézőpontokat kaphatunk, más szemszögből láthatjuk a múltunkat és a jelenünket is.

„Az én problémám nyilván semmiség másokéhoz képest”

 „Gondolom, aki ide eljön, az biztosan nagyon rosszul van már, én meg röhejes dolgokon nyavalygok, tudom, hallom magam én is, hol van ez ahhoz képest, milyen életeket élnek mások... Az én gondom az övékhez képest nyilván semmiség.” Ezeket a mondatokat Szilvi fogalmazta meg, de valamilyen formában szinte mindenkitől hallottam már, akit ismerek.

A helyzet az, hogy megpróbálhatjuk a problémákat valamiféle objektív mérce szerint nehézségi sorrendbe állítani – még az is lehet, hogy sikerülne. Ennek azonban nem sok értelme van, amikor a sajátunk az, amivel ténylegesen szembe kell néznünk és meg kell küzdenünk. Ekkor ugyanis egyetlen mérce van, ami igazán számít – és az a tiéd.

Ne nyomaszd magad azzal, elég nagy vagy súlyos-e a problémád ahhoz, hogy segítséget kérj benne. Ha megfogalmazódik benned a gondolat, hogy van valami az életedben, amiben szeretnél tisztábban látni, ami túl régóta kísér, vagy gyakran ismétlődik, ne halogasd tovább, bátran kérj segítséget. Hidd el, senki nem fogja méricskélni, semmilyen képzeletbeli skálán. Olykor kisebbnek, felszíninek tűnő gondok is vethetnek fel mélyebb kérdéseket. De előfordul az is, hogy látszólag hatalmas feszültségek mögött apróságok bújnak meg. A lényeg csakis az, mi az, amiről te már úgy érzed, túl sok.

„Mi van, ha a pszichológus se fog segíteni?”

„Évekig mondogattam magamnak, hogy keresek valakit, de majd csak akkor, ha tényleg nem bírom tovább egyedül. Mostanra minden annyira elromlott, hogy attól félek, menthetetlen vagyok, és kiderül, hogy már ez se fog segíteni.”

Évi szavai bár más formában, de nagyon gyakran visszaköszönnek üléseken. Megjelenik bennük egy különösen fontos motívum: hogy milyen sokan vannak úgy, hogy pszichológushoz fordulni valamiféle „utolsó mentsvár”, amit csak akkor érdemes meglépni, ha már tényleg nagy a baj.

A halogatás azonban ilyenkor sokszor visszaüt. A probléma, amivel küzdünk, idővel egy apró hógolyóból egész lavinává hízhat, az erőforrásaink pedig egyre jobban kiapadnak, elfáradunk, nehezebben regenerálódunk. Az idő ekkor inkább ellenünk dolgozik, hiszen elsősorban akkor szolgálhat minket, ha meghozzuk a döntést, és tudatosan használjuk arra, hogy fejlődjünk.

Ami pedig a „menthetetlenséget” illeti: a javulás, a fejlődés valamilyen foka szinte mindenkinél elérhető. Sok mindentől függ persze, hogy ez a mi esetünkben konkrétan miben testesül majd meg. De már azok a kutatási eredmények is nagyon beszédesek, amelyeket a különböző mentális egészséggel foglalkozó szervezetek nyilvánosságra hoznak. Az angol National Health Services pszichoterápiás programjában például 49,3% volt azoknak szorongással és depresszióval küzdő résztvevőknek az aránya, akiket egy éven belül gyógyultnak tekinthettek. Ebből a magas számból is látszik, mennyire sokat számíthat egy tanácsadási folyamat keretében végzett munka.

Van egy kép, amit nagyon szeretek – talán te is találkoztál már vele valahol az interneten. Két kis növényt ábrázol egymás mellett: az egyikük magasra nőtt, sok-sok levéllel, de a gyökere rövid és vékony. A másik picike, alig látszik ki a földből, ám a gyökere mélyre nyúlik és erős. A kép üzenete pedig az: a növekedés, a fejlődés mindenkinél másképp néz ki. És ez így igaz.

„Mi van, ha ezután mindent elveszítek?”

Akármilyen állapotban is vagyunk, azt ismerjük, az adja önmagunk megszokott, ismerős érzését. Természetes, hogy félelmet kelt bennünk az, hogy valami, vagy éppen minden megváltozik egy tanácsadás, pszichoterápia által. Sokszor önmagunkon is messze túlmutat ez a félelem, és általa más, nehéz kérdések is felmerülnek bennünk. Mi van, ha elkezdek gyógyulni, fejlődni, és ez a környezetemnek nem tetszik majd? Hogy fogadják majd a munkahelyemen, ha többé nem én leszek az, akitől mindig lehet még egy szívességet kérni? Mit szól a társam, ha bátrabban képviselem az érdekeimet, és nem menekülök többé a konfliktusokból?

Minden változás, amit életünk során megtapasztalunk, óhatatlanul együtt jár valamiféle veszteséggel. Búcsút kell mondanunk annak, ami addig ismerős, megszokott, és talán nem egészséges, de valamilyen formában működőképes volt. Annak a lehetősége, hogy ez talán azzal jár majd, hogy embereket, kapcsolatokat veszíthetünk el, az egyik legnagyobb akadálya lehet annak, hogy segítséget kérjünk.

Zárásként Gréta szavait osztanám meg veletek, aki nagyon félt attól, hogy ha dolgozni kezd magán, – ahogy ő mondta – „szétesik az élete”. Az egyik utolsó ülésünkön fogalmazta meg: „Én inkább úgy érzem most, a helyükre kerültek dolgok és emberek. Nem is az, hogy eltűntek kapcsolatok, hanem inkább a helyére került mindenki. Van, aki közelebb, és van, akivel nagyobb lett a távolság. De ez főleg azokra igaz, akik eleve nem ott voltak az életemben, ahol lenniük kellett volna. És azt érzem, hogy azért van most már így, mert végre én is a helyemen vagyok.”

Ha benned is megérett az elhatározás, hogy pszichológushoz fordulj, ne halogasd tovább! Nézz körül a FoglaljOrvost.hu oldalán, ahol rengeteg kiváló szakember közül választhatsz!

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This