„Megváltoztál, és ez nem tetszik” – Terápia után, környezetünk szemében

Szerző: | 2020. 11. 07. |

Egy terápia során nagyon sokat változhat az, ahogy a kapcsolatainkra tekintünk. Akadnak, akik a gyakran illúziókkal tarkított, mégis ismerős világukat féltve bele sem kezdenek a terápiás folyamatba. Sokan pedig vállalják a valódi önismerethez szükséges erőfeszítéseket és a kockázatot, hogy a mindeddig kiszámítható és biztonságos életük átalakulhat. Az ő esetükben viszont épp a környezetük reakciói lehetnek bűntudatkeltő, hátráltató akadályok az önmagukért tett változtatás útján…

Az egyik legfontosabb mondat, mellyel a terapeuta egy kezelés kezdetén figyelmezteti a pácienst, az, hogy változhat benne a kép, ahogyan a kapcsolataira tekint. Az a világ, amelyet eddig felépített magában, átalakulhat annak mentén, ahogy a beszélgetések során újra és újra ránéznek a megéléseire, viszonyulásaira és az ezekből fakadó következtetéseire. Vannak, akik ezen a ponton elbizonytalanodnak. Mások viszont mindezek tudatában is vállalják a nehezebb utat önmaguk megismerése felé; még akkor is, ha családjuk, párkapcsolatuk, barátaik részéről nagy ellenállásba ütközik az önmagukért tett erőfeszítés.

A megrendült erőd

Olykor népszerűtlen dolog pszichológusnak lenni. Előfordul, hogy például nem szeretnek bennünket a szülők, akik védeni szeretnék magukban a családjukról alkotott, kikezdhetetlennek vélt képet. Ellenségként tekintenek ránk, mint olyasvalakire, aki aláás és lerombol egy jó működő erődöt. Aki elveszi tőlük a gyermeküket például azzal, hogy előhozza belőle a saját érzéseit, amik miatt nem lesz már az az engedelmes kisgyerek, aki eddig volt, akkor is, ha ezt egy középkorú, felnőtt ember bőrében tette. Mert elkezd saját érzéseket megfogalmazni, és már nem a feltétlenül a megfelelés kényszerének veti alá magát. Mert talán felismerései lesznek, hogy mégsem volt minden megváltoztathatatlan és tökéletes az eddigi életében, és erről tükröt is tart a családja, a párkapcsolata vagy a barátai felé.

Senki sem szeret szembesülni élete kevésbé működő, problémás felületeivel, s az is gyakori, hogy előbb hallunk ki kritikát a külvilág visszajelzéseiből, semmint fejlődési pontot, amin elgondolkodhatnánk.

A terápia, és az egérutak a változástól való félelem elől

Párterápiáknál gyakran előfordul, hogy egy-két alkalom után az egyik fél sűrű mentegetőzések közepette kihátrál a folyamatból; mondván, már mindent átlát, innen könnyebb lesz ketten megoldani a helyzetet, miközben kivehetően semmit sem oldódott a feszültség. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a másik fél továbbra is szeretné folytatni önmaga megismerését, így egyéni terápiát keres, mert ugyanúgy érzékeli a nem tompuló feszültséget.

A kapcsolatnak ilyenkor paradox módon pont az lehet hátrányára, ha csak az egyik fél fejlődik tovább az önmegismerés útján. Így jön létre az a lassú eltávolodási folyamat, amiben míg az egyik fél apránként halad és megért, a másik fél továbbra is stagnál. A megértés egyre fejlődő csíráiból támadási felületeket érzékel saját személye és a kapcsolat ellen.

Ha jól használnánk a megértést, tanulhatnánk és erősödhetnénk általa, pilléreket építhetnénk belőle kapcsolatunk számára. De ha nem tudjuk megengedni egymásnak és önmagunk számára ezt a lehetőséget, úgy támadást, ellenállást láthatunk ki belőle, ami csak rombolja a kapcsolatot, amiért eredetileg tenni akartunk.

Nagyon gyakran előforduló eset még, amikor erős fúzióval működő családok egy-egy tagja kerül el terápiába, amiért kezdettől fogva neheztelnek rá. Mert micsoda dolog az, hogy egy ilyen remek családból származó embernek terápia kell? Miért nem lehet pusztán a gondolattól gyógyulni, hogy az ember mögött támogató közeg áll? Gyakori az áldozathibáztatás, főleg, ha a családi dinamika az, ami a terápiakereséshez vezető feszültséget kelti: „Igazából nincs is valódi bajod, csak rosszul kezeled a helyzeteket.”  És a valódi, feketeöves bűntudatkeltés: „A pszichológus elvesz tőlünk, teletömi a fejed, eltávolít azoktól, akik mindig is melletted álltak. Hálátlan vagy, amiért egyáltalán hátat fordítasz a szeretteidnek ezzel a terápiával. Miért kell neked egyáltalán kezelés?” Vagy:

„Akkor azért jársz oda, mert én rossz anya vagyok? Miattam lettél ilyen, az én hibám? Nekem nagyon fáj, hogy egy idegennel beszéled meg a bajokat, helyettem.”

Megfelelni vagy boldognak lenni? Az itt a kérdés!

A leválást hátráltató családi működés erre tipikus példa. Amikor megijednek a szülők a gyerek önállósági törekvéseitől, és felnőttként is folyamatosan irányítani akarják.

Egy páciensem például azért érkezett terápiába, mert boldogtalan volt felelős vezetői beosztásában, ami mellett nem jutott ideje a magánéletre, és lelki alapon gyakran alakultak ki szervi betegségei. A szülei nyomására azonban nem mert váltani, rossz és hálátlan gyereknek érezte magát, ha csak erre gondolt. Pedig sosem volt boldog a szülei által kijelölt pályán.

Amikor pszichológushoz kezdett járni, folyamatosan támadások érték a családból, mondván mi szüksége rá, különösen, mikor elkezdte felismerni az igényeit, és elgondolkodott a munkahelyváltás lehetőségén.

Komoly csatákat kellett vívnia elsősorban önmagával, mire fel merte vállalni szükségleteit önmaga és a családja felé, akik ebben a folyamatban nem támogatták, és a terápiát tették felelőssé minden – szerintük negatív – változásért.

Eszembe jut egy másik eset is, amikor egy, a húszas évei végén járó fiatal nő érkezett tanácsadásra, mert boldogtalan volt a párkapcsolatában. Mégis az esküvőjére készülődött, mert a szülei kijelentették, nem fog jobb társra találni, akit ők is elfogadnának. Amikor a terápia hatására elkezdte azonosítani saját igényeit, a szülők megijedtek, és személyük elleni támadásnak vették változását.
Meg lehet érteni, hogy ez annyira erőteljes nyomás, hogy igazán nem lehet hibáztatni senkit, ha ilyen ráhatásra meginog. Csak az a kérdés, hogy felnőtt emberként, amikor már az önállóságunk útján járhatnánk, miért hagyhatjuk magunkat visszasodródni gyerekszerepbe?

Miért félünk jobban a környezetünk reakcióitól, öntudatunk keresése közben, mint szubjektív boldogtalanságunk lehetőségétől?

Miről szól, ha nem tetszik a változás?

Egyik kedvenc íróm, Márai Sándor úgy fogalmaz általánosságban az emberi természet kritikusságra való érzékenységéről, hogy „ők azok, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén át is érzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot.” Ez a mondat pedig számomra nagyon erős háttere a változástól, és annak leképeződéseitől való félelemnek.

Egy már bejáratott családi dinamikában, ahol ahhoz vagyunk szokva, hogy a másik alapvetően együttműködő, megütközést kelt, ha az eddig általános elfogadás helyett egyre gyakrabban fogalmazódik meg saját vélemény. Ugyanakkor annak a szorongása is benne van, hogy vajon mit gondol rólunk a számunkra fontos ember? Mi van, ha nem szeret már annyira? Ha megkopott az eddig kikezdhetetlennek látszó kép rólunk?

Talán arról van szó, hogy valójában félünk a tükör árnyoldalaitól, amikre nem esik jól ránézni. Mi mit láthatnánk magunkról? A hosszú évek során kialakítottunk egy képet a világról és önmagunkról; átrajzolni ezt nehéz és idegen. Egy korábbi könyvajánlóm gondolatai villannak be, ahogy ezeket a sorokat írom. M. Scott Peck így fogalmaz A járatlan út című könyvében: „Rálátásunk a világra olyan, mint egy térkép. Van úgy, hogy az ember gondos, hosszadalmas munkával megrajzolta a térképét a valóságról, melynek segítségével az életben eligazodni remél, s hirtelen olyan értesülés birtokába jut, ami miatt az egész térképet újra kell rajzolnia. A fájdalmas erőfeszítés ijesztőnek, lesújtónak tetszhet.

Ezért az új információt hamisnak, veszélyesnek, eretneknek kiáltjuk ki. Megpróbálhatjuk a világot hozzáidomítani saját nézőpontunkhoz. Ahelyett, hogy újrarajzolnánk a térképet, az új információt akarjuk elpusztítani.”

A valódi támasz felé

Sokunkban képtelenségnek tűnik a szeretet alapvetően kettős természete; hogy akit szeretünk, azt nem csak lényének negatív oldalai nélkül fogadjuk el. Hogy lehetetlen egy embert nem csak a jó oldala mentén elfogadni. Mintha a szeretet csak azt jelentené, hogy abba semmilyen negatív vélemény nem férhet bele. De ez egy nagyon erős csúsztatás, aminek a tévhite sokak terápiáját – és egyben talán egy teljesebb életre való lehetőségét is – többször kettétörte már, hiszen bűntudatot kelt, és eltávolít az önmagunkkal való kapcsolat rendezésének lehetőségétől.

Lehetséges ugyan, hogy a családi kapcsolatainkból eredő sérüléseink miatt vált szükségessé a terápia, és mindenféleképpen fájó lehet ezekre rápillantani. Azonban pont ezeknek a sebeknek a kitisztítása és a gyógyítása lehet az út a gyógyulás és egy fájdalommentesebb élet felé.

Ennek csak átmeneti szakasza megérteni és átdolgozni eddigi tapasztalatainkat, de a rövid távon jelentkező intenzív feszültségek hosszabb távon hozhatják el egy jobb életminőség lehetőségét. Ezzel együtt pedig akár erősebb, biztonságosabb kötelékek létrejöttét is. Hiszen a változás nemcsak elvesz; ad is. És nem arról szól a valódi szeretet, hogy jót akarunk a másiknak; azt támogatjuk, ami neki hosszabb távon jó, még ha emiatt lesznek is átalakulások a kapcsolatunkban? Lehet, hogy változik a másik, de az élet is a változás maga. Talán azt érdemes megvizsgálni, amikor feszültséget kelt bennünk a másik átalakulása egy irányítottabb folyamat, a terápia keretei mentén, hogy miről szól valójában az a félelem, ami ennek nyomán keletkezik bennünk.

Forrás:

Márai Sándor – Füveskönyv, Helikon Kiadó

M. Scott Perk – A járatlan út, Park Könyvkiadó.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This