Az életünk egy színes szőttes – Transzgenerációs történetek az irodalom tükrében

Van valami, ami rejtetten irányítja az életünket. Az elakadásaink, félelmeink hátterében ott munkálkodik megannyi láthatatlan szál, amely hatással van a döntéseinkre, az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyunkra. Felmerül a kérdés: beleszólhatunk-e a sorsunk alakulásába, vagy minden előre meg van írva? A saját életünkről szóló regény jóval összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk. A történetek túlnyúlnak az időn, a családtagjainkkal megegyező arcvonásokon és észrevétlenül kötnek össze generációkat.

Ahhoz, hogy megértsük önmagunkat, olykor a családi tudattalan mélyére kell ásnunk. A nemzedékeken átívelő feldolgozatlan traumák úgy szivárognak be az életünkbe, mint az esővíz az anyaföldbe. Felmenőink nemcsak családi receptek titkos hozzávalóit hagyták ránk, hanem lenyomatokat, mintákat, melyek transzgenerációs örökség formájában szállnak nemzedékről nemzedékre. Előfordulhat, hogy a megmagyarázhatatlan fájdalom, amit éveken keresztül magunkkal cipelünk, voltaképpen nem a sajátunk –  mégis bennünk él tovább.

Hogyan tudjuk feldolgozni az őseink veszteségeit? Mi magunk a gyógyulás útjára léphetünk? Miként kapcsolódik mindenhez az irodalom?

Ezekről a kérdésekről beszélgetett Szörnyi Krisztina, a HVG Extra Pszichológia magazin főszerkesztője a Transzgenerációs történetek – Örökül kapott traumák és feldolgozásuk című könyv kapcsán Dr. Koltai Mária és Dr. Kőváry Zoltán transzgenerációs szemléletű, elismert szakemberekkel. 

A könyv, amit Szörnyi Krisztina letehetetlen krimiként jellemzett, lebilincselő fordulatokkal vezeti be az olvasót a családi tudattalanba. 

Történetünk a könyvek lapjain

Nem kell messzire mennünk, ha bele szeretnénk ásni magunkat a családi örökség témakörébe. Elég megállnunk a könyvespolc előtt, és biztosan találunk egy irodalmi inspirációt, ami kapcsolódik a személyes történeteinkhez. Hiszen számtalan forráskincs található a világirodalomban, melyek hitelesebb és élményszerűbb képet nyújthatnak, mint a pszichológiai definíciók. Mérei Ferenc, pszichológus azon az állásponton volt, hogy az írók sokkal többet tudnak a lélek dolgairól, mint a pszichológusok. Sigmund Freud, pszichiáter is hasonlóképpen vélekedett, amikor azt állította, hogy a művészek kilométerekkel a tudósok előtt járnak.

Szondi Lipót, pszichiáter, a sorsanalízis és a Szondi-teszt megalkotója Dosztojevszkij olvasása nyomán fedezte fel, mennyire részletes lélektani háttere van a karaktereknek. Az író biográfiáját vizsgálva jött rá, hogy a családjában felelhető gyilkosok és szent életű emberek lelkivilágából merítve alkotta meg a szereplőit.

Nemcsak Dosztojevszkij dolgozta fel a saját transzgenerációs örökségét a művein keresztül. Csáth Géza és Kosztolányi Dezső a közös nagyapjuk, idősebb Brenner József, gyógyszerész tragédiáját jeleníteték meg, akinek a születése közben az édesanya életét vesztette. A passzív anyagyilkosságnak nevezett trauma Dr. Kőváry Zoltán szerint hatással volt az írókra. Míg Csáth az Anyagyilkosság című művében próbálta feldolgozni elődje traumáját, addig Kosztolányi az Édes Anna írása közben nézett szembe a nagyapa tragikus múltjával. Talán nem véletlen, hogy a regényben Édes Anna magzatát méreggel próbálják elhajtani, a gaz csábítót bizonyos Patikárius Jancsinak hívják.

Temetetlen holtak

„Egy titok mindig ki akar derülni” – mondta Dr. Koltai Mária, majd hozzátette, hogy vannak rések, ahol az elhallgatott családi titkok előbb vagy utóbb beszivárognak az életünkbe. Ilyen esetekben a családot körbelengi egyfajta transzgenerációs atmoszféra, ami a gesztusokban, az apró mimikákban nyilvánul meg. A temetetlen holtak azok, akik nem kerülnek be a családi emléktárba. A hozzájuk köthető tragikus események nem válnak emlékké, mégis hatással vannak a későbbi generációk életére, akár testi tüneteket okozva. 

Szondi úgy vélte, hogy a családi tudattalan választásokon keresztül mutatkozik meg, de amíg a kényszersors hat ránk, addig a minták újra és újra ismétlődnek az életünkben. Ahhoz, hogy a kényszersorsot a hátunk mögött hagyhassuk, és a választott sorsunk útjára lépjünk, meg kell vizsgálnunk a hozott mintákat. Csak azokat felülírva alakíthatjuk ki a saját narratívánkat.

A pszichiáter négy területet jelölt meg, amelyek a családunk történetében mind visszatérő mintázatok lehetnek:

• a szerelmi társ választása,
• a hivatás választása,
• a világnézet választása,
• a betegség- és halálnem választása.

Ha ezeket a területeket visszamenőleg megnézzük, felfedezhetünk a családunkban ismétlődő választásokat, hasonló élettörténeteket. Mi lehet ennek az oka?

Előfordulhat, hogy puszta lojalitásból követjük a felmenőink példáját. Habár elítéljük a toxikus viselkedésüket, a hozzájuk fűző kötelék erősebb nálunk. Tehát akképpen vagyunk hűségesek, ha azt tesszük, amit ők cselekedtek.

A sors a neved

Jean Paul-Sartre, regényíró úgy vélekedett, hogy az embereknek nincsenek pszichológiai vonatkozásaik; a pszichológus nem tehet mást, mint segít a páciensnek javítani az élettörténetén, a saját életregényén. Mi a saját magunk által megírt élettörténetünkkel vagyunk egyenlőek, ami az identitásképzésben egy megkerülhetetlen tényező. Éppen ezért az irodalmi művek segíthetnek megérteni az eredethez való viszonyt, általuk feldolgozhatjuk a családunk történetét. 

„Egyszer egy barátom azt mondta, ebből a könyvből értettem meg, mi az, hogy sors”

– mesélte Dr. Kőváry Zoltán Gabriel García Márquez Száz év magány című regényére reflektálva. Később kifejtette, hogy az összes művészeti ág a pszichológiának egy olyan gazdag határterülete, ahol az önkifejezés, a szimbolikus belső világ megjelenése a családterápiába integrálható. Ebből kifolyólag a hozott traumákat a művészet segítségével pozitív irányba fordíthatjuk. Ehhez az első lépés a felismerés, hogy tisztába kerüljünk az elhallgatott múlttal.

Amíg vannak, akik emlékeznek

Az életünkben egységes ívet járunk be: megszületünk, szeretünk, meghalunk. Mit hozunk és mit teszünk hozzá? Rajtunk is múlik. Találhatunk a környezetünkben olyan perifériás személyeket, akik bár nem a rokonaink, mégis szép emlékek kötnek össze minket.

Tehát a sorslehetőségeket mindannyian hordozzuk, ezért módunkban áll felszabadítani magunkat a felmenőink elakadásai alól. A feltárás nem egyszerű folyamat, sokszor terápia szükséges hozzá, hogy a nehéz érzésekkel, elfojtott érzelmekkel övezett traumákat feldolgozzuk.

Ennek ellenére érdemes foglalkoznunk a családunk sorsával, mivel a generációs emlékezet kihalásával együtt a történtek örökre a múltban ragadnak. Amíg élnek a tanúk, kezdjük el összerakni a mozaikdarabokat.

„Az élet egy színes szőttes. Még a legnehezebb traumatörténetekben is előfordulhat, hogy a szőttes egy színes szála megvigasztal azért, mert sok volt a fekete szál”

– zárta le a beszélgetést Dr. Koltai Mária, aki arra szeretné ösztönözni az olvasókat, hogy merüljenek el a múltban, és ne féljenek a kezükbe venni az életüket. Igenis átírhatjuk azokat a forgatókönyveket, amelyeket a felmenőink egymásnak adtak át. Megérthetjük a sorsukat, élővé varázsolhatjuk az elhallgatott történeteket. Ugyan a szálak visszafejtése megterhelő folyamat, de az út végén békére lelhetünk.

A beszélgetés teljes egészében megtekinthető a HVG Extra Pszichológia Szalon Facebook oldalán.