A valódi intimitás pótlékai – Kapcsolódunk-e magunkhoz és másokhoz?

Szerző: | 2019. 12. 20. |

„Kövesd a megérzéseidet”; „Figyelj oda, neked mi a fontos”, „Mondd el, mi esne jól” – csupa hangzatos és fontos tanács, melyek ezrei jönnek szembe plakátokról, cikkekből, pólófeliratokról, tetoválások formájában. Látszólag egyszerű útmutatások, melyek azt ígérik: elég csak betartani őket, és máris küszöbön áll a boldogság. De akkor miért olyan nehéz ezeket gyakorlatba ültetni? Hogy van az, hogy egyre nehezebb tartani a kapcsolatot önmagunkkal, hová tűnik az intimitás? S mint a gazdag, elhanyagoló házastársak, akik drága ajándékokkal ellensúlyozzák, hogy valójában nincsenek jelen társként, úgy mi is izgalmas ingerekkel, hobbikkal, ízekkel és annyi más színes-szagos pótlékkal tereljük el figyelmünket belső folyamatainkról?

Ha nem figyelek rá, akkor nincs?

Arra a kérdésre, hogy mit szoktunk csinálni, ha szomorúak vagy feszültek vagyunk, a legtöbben valami olyasmit válaszolnak, hogy „elterelem a figyelmem”. Például esznek egy csokit, elmennek vásárolni, elindítanak az interneten egy videót, megnézik a közelgő eseményeket a közösségi oldaluk naptárában. Röviden összefoglalva: bármit, ami nem a problémájuk megértéséhez viszi közelebb őket. Amikor megkérdezem, hogy mit éreznek a kellemetlenség okozta feszültség megtapasztalása és a csoki után nyúlás között, többnyire döbbent csend a felelet. Sokan tétován megjegyzik, hogy „hát, feszültséget”, vagy „semmit” – ez arról árulkodik, hogy valójában nincs ebben tudatosságuk, nem azonosítják a belső folyamataikat.

Amikor itt sem hagyom annyiban a mögöttes vágyak, fantáziák, gondolatok feltérképezését, többnyire kiderül, hogy valójában nem hagynak időt maguknak arra, hogy igazán elmélyüljenek kellemetlen, vagy egyáltalán bármilyen érzéseikben. Megijednek attól, ami az elmélyülést követően történne velük, pedig ez fontos mérföldköve lenne önmaguk megismerésének. Hiszen az intimitást nem csak másokkal fontos táplálnunk, hanem legalább annyira saját lelkünkkel is.

De mégis: önmagunkhoz fűződő, legtartósabb, törékeny kapcsolatunkat hanyagoljuk el a leginkább. Például akkor, amikor gyors figyelem eltereléssel, pótcselekvésekkel ignoráljuk lelkünk jelzéseit.

Elfelejtjük, hogy ez csak rövid távon tehermentesít, hosszú távon a menekülés maradandó sérüléseket okoz.

 Az elromlott belső iránytű

Mi okozta ezt? Miért van az, hogy egyre több kiüresedő, unalomba süppedő, eltávolodó kapcsolatról hallunk? A kötődési lehetőséget nyújtó emberek ugyanolyan fogyasztóipari cikkekké kezdenek válni, mint egy cukrászremek süti, vagy egy fantasztikus telefon megszerzése, és a nyomukban keletkező eufória. Ezek a dolgok ideig-óráig azt a meggyőződést adhatják, hogy általuk boldogabbak vagyunk, de aztán, ahogy kopik az újdonság élménye, úgy rendeződünk vissza az eredeti kiindulópontba.

Ez úgy igaz kicsiben, mint nagyban: az eltárgyiasított emberek és kapcsolatok világában ugyanezt élhetjük meg. Ekkor hangozhat el minden újabb és újabb partnerrel kapcsolatosan, hogy: „De hát mellette is unatkozom, vele sem könnyebb, mint korábban. Akkor biztosan ezzel van a baj, a megoldás, ha keresek egy jobb, érdekesebb embert.”

Az a szomorú, hogy az emberi kapcsolataink is legalább annyira lecserélhetővé, felülmúlhatóvá válnak, mint a tárgyaink. Közben viszont nem vesszük észre, hogy a saját érzéseinkkel való rendezetlenségünk teszi megérthetetlenné és kezelhetetlenné a bennünk és körülöttünk létező világot.

Ebben a kuszaságban mindannyian a nálunk lévő térképpel tájékozódunk, s ha a belső iránytűnket nem ismerjük, akkor rosszul mérjük fel, hogy merre induljunk. Az első utunknak befelé, a lelkünk felé kellene vezetnie. De nagyon sokan nem kaptunk kapaszkodókat ahhoz, hogy hogyan találjuk meg a boldogságunkhoz vezető irányt életünkben. Gyakran az az ok, hogy a szüleinknek sem volt erre vonatkozó útmutatása vagy legalábbis mintája. Esetleg más viselkedésmintákra, megoldásokra tanították, mint ahogy érdemes volna mindezt megélni.

„Családi pótlékaink

Például vannak családok, ahol a boldogságot az evésből származó öröm helyettesíti. A gondoskodás azt jelenti, hogy bármennyiszer szedhetsz a levesestálból. A kapcsolódást a gasztronómiai öröm és a teltségérzet helyettesíti. Ha mindemellett  nagyon kevés érzelmi megnyilvánulás van a családban, a családtagok nem tanulják meg azonosítani azt sem, ami lejátszódik bennünk, s arról sincs képük, hogy lehetne másképp csinálni.

A gyerekkoruktól súlyproblémákkal küzdő felnőttekről sok esetben az derül ki, hogy sosem láttak mintát a kapcsolódás más módjairól, s emiatt az önjutalmazás képessége sem alakult ki. Emiatt mondjuk felnőttként is evéssel díjazzák magukat egy sikeres teljesítmény után, vagy szomorúságukat is ilyen módon enyhítik.

Arra is sokszor látni példát, hogy kiderül, hogy az önmagát kereső boldogtalan felnőttől kamaszkorában sosem kérdezték meg, hogy ő mit szeretne, mit érez azzal kapcsolatban, amibe belekezdett, mi érdekli. Az önmagunkról való gondolkodásunknak főleg gyermek- és kiskamasz korban viszont épp az a legfontosabb bázisa, ha van a külvilágban valaki, aki kíváncsi ránk. Ha azonban nincs ilyen, akkor sokkal nehezebb azonosítani a saját igényeket és nem megijedni azoktól, vagy az ismeretlenségüktől. Például: milyen hobbi érdekelne? Miért pont a kosárlabda? Ilyen alapkérdésekből indulhatna el egy beszélgetés, de sok családban sosem tesznek fel hasonlókat.

Ne feledjük el azt sem, hogy egy fogyasztói társadalomban élünk, ahol mindenből bármennyit megkaphatunk,

nincs külső limit, és emiatt gyakran a belső is eltolódik.

Mint amikor nem érzi valaki, hogy már sokat evett, nem kellene tovább terhelni a gyomrát, de nem tud ellenállni egy újabb gusztusos falatnak. Nem tanult meg odafigyelni a belső jelzéseire, ezért lehet rosszul.

Hasonló játszódik le bennünk az érzéseink azonosításánál is. Nincs velük valódi kapcsolatunk, hiszen az azonosításukig sem jutunk el legtöbbször. Honnan is tudhatnánk akkor, hogy mire van szükségünk, s ennek tudatában mi kell nekünk a másikban, ha a saját igényeinket sem tudjuk megfogalmazni? Ha a saját érzéseink is kényelmetlenséget és idegenkedést keltenek bennünk, miért is akarnánk utána menni, hogy a másikban mi zajlik? Csoda tehát, ha egyre magányosabbak vagyunk egymás mellett?

Az egérút ára

Szoktam mondogatni, hogy bár sok mindenről tájékozódhatunk önsegítő könyvekből, de nem kaphatunk válaszokat belőlük szubjektív kérdéseinkre. Általánosságuk az újságok horoszkópjához hasonló, nem tud teljesen a saját történetünkhöz idomulni.

A hiányok felismerését talán az akadályozza bennünk, hogy nem hagyunk teret, időt, figyelmet gondolataink, érzéseink megértésére. Jön az a furcsa, fészkelődő érzés, aminek a feszültségét nem merjük megvizsgálni, figyelni, értelmet keresni benne, inkább keresünk valamit, ami eltávolít tőle. Eszünk, iszunk, videókat nézünk, hobbikat halmozunk, szóval: megúszásra játszunk.

A legfontosabb intim kapcsolat a saját lelkünkhöz kellene, hogy fűződjön, ennek ismerete elmaradhatatlan, hogy megértsük a működésünket. Ha ezt értjük, a szükségleteinket is megtanuljuk azonosítani, ami bár rövid távon sokszor nehéz lehet, hosszú távon viszont nagyon megtérül jó közérzetben, amihez nem kellenek pótlékok, külső tárgyak. Elég lesz hozzá a saját lényünk. Nyerhetünk általa egy támogató kapcsolatot, amit már a felismert igényeink mentén választunk, és nem kiszolgáltatottan függ hangulatunk a másik kedélyállapotától. De az egérúttal magunktól vágjuk el ennek a lehetőségét. Sajnos az önmagunkkal való kapcsolatunk rendezetlenségére vezethető vissza a másokhoz való kötődés zavara is.

Az intimitás pótlékai

A velem szemközti kanapén egy fiatal nő foglal helyet. Követeli, hogy mondjam el – konkrét tanácsokkal –, mi romlik el a párkapcsolatában? Elmagyarázom neki, hogy közösen kell megértenünk, hogy ők ketten mivel tartják fenn egymás felé az akadályt. Tanácstalan, szinte kétségbeesett tekintettel fogadja a visszajelzésem, mely azt üzeni számomra, hogy csak a másik félről tud nyilatkozni, a felelősséget is áthárítja rá. Nincs kapcsolatban a saját érzéseivel. További beszélgetésünkből kiderül, hogy még sosem gondolkodott el igazán önmagán, belső működése miértjein.

Amikor arról kérdezem, miért választotta ezt a fiút, mondja el a közös útjukat, amiért együtt akartak lenni, szinte felcsattan: „Természetesen a közös célok; család, gyerek. Még az, hogy ő egy nagyon magabiztos férfi, amiért felnézek rá, és mindketten szeretünk utazni.” Pont. Arról, hogy mit érez mellette, mi az tágabban, ami kettejük személyiségében találkozni tud, nem tud nyilatkozni. Hosszas szünet után elismétli, hogy imádnak utazni, mert ilyenkor mindig kicsit könnyebbé válik az egyébként feszült kapcsolatuk, de egyikük sem tudja megfogalmazni, miért.

Náluk az utazással járó számtalan új inger volt az intimitás és az érzelmekkel való kapcsolódás helyettesítője.

Egy másik példa annak a fiatal lánynak az esete, aki úgy érezte, hogy jó munkahelye van, de ő képtelen értékelni. Mint kiderült, nagyon jó fizetése volt, de emellett egy feladatot végzett, ami nem adott kihívást, sőt úgy érezte, felesleges a cégnél. Ebbe belegondolva bűntudata támadt, amit nagy mennyiségű édesség elfogyasztásával és fizetése felélésével ellensúlyozott. A munkahelyváltásával egyidőben költözött el régi lakótársától, azóta egyedül élt.

Rosszul viselte a magányt, folyamatosan sorozatokat pörgetett, amikor egyedül kellett lennie, és/vagy evett. Az ebből fakadó súlyproblémáival és bulimiába hajló tünetei miatt keresett meg. Korábbi életét feltárva kiderült, hogy egy nagyon teljesítménycentrikus családból származik, ahonnan azt hozta, hogy csak a tevékeny ember lehet értékes. Az evéssel tehát megbüntette magát, amiért az átlagnál kényelmesebb élete van, holott a feladatai nehézsége alapján nem ezt „érdemelné”. Az édességek után felszabaduló endorfin és a sorozatok folyamatos ingere elterelte figyelmét legbelső érzéseiről, félelmeiről és önmaga felé megélt haragjáról. Csakhogy ezek az érzések a családból hozott múltba rántották vissza. Még mindig a nekik való megfelelés vezényelte az életét, s eközben nem tudott kialakulni a saját felnőtt útja.

Menekülésünk csapdájában

Hosszan lehetne folytatni ezt a listát, sok eset eszembe jut, ahogy erről írok.

A sportba menekülés, a túlzott külsőségekkel való foglalkozás, a shoppingolás, a videójáték, a programok túlzsúfolása és a FOMO (fear of missing out) legalább annyira lehet menekülési kísérlet önmagunk elől.

Tegyük a szívünkre a kezünket, hisz senki sem teljesen vétlen. Mind csináltunk már olyat, hogy szorongtunk valamitől, például egy vizsgától, ezért elkezdtünk valami egészen mással foglalkozni, hogy eltereljük a figyelmünket. A halogatás, odázás mindig a kudarckerülésből fakad. S ez úgy igaz a tett szintjén, mint az érzésekben. Valahol ez egy emberi dolog, és épp ezért univerzális. Nem az a baj, hogy így kezelünk néha helyzeteket, hanem ha eltolódnak az arányok. Amikor a pótlékok már leuralják, emiatt korlátozzák is az életünket, a saját, intimitáshoz vezető utunk megtalálását. S főleg akkor, ha nem merünk utána menni, hogy mi áll a hátterükben. Mert ilyenkor olyasmitől félünk, amit önmagunkban megérthetnénk – s akár el is fogadhatnánk.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This