„Ő már csak ilyen, és kész” – Meddig várható el a változás egy párkapcsolatban?

Szakállas mondás, hogy akit szeretsz, ne akard megváltoztatni. Úgy kell elfogadni, ahogy van. Csakhogy ez egy leegyszerűsített megállapítás, ami számos kérdést hagy nyitva. Például, hogy az egymáshoz csiszolódás és a másik erőszakos megváltoztatása között mi a különbség?

Mi az a mérték, ameddig jogos lehet elvárni a változást? Mikor kell egyáltalán változtatásban gondolkodni? Nem is beszélve arról, hogy nem lehet mindig jóváhagyni valakinek a vonásait, mintha kőbe lennének vésve; mondván ő ilyen, és kész! Mindannyiunk számára nyitott a lehetőség, hogy tegyünk kapcsolataink javulásáért, melyhez részben önmagunk viszonyulásának megvizsgálásán át vezetne az út. Kérdés, hogy mi tart vissza ettől?

Többféle szemüveg

Volt egyszer egy páciensem, aki nagyon félt a változástól, annak legparányibb jelei is zavarták. Például amikor átfestették a rendelő előterét, azonnal megjegyzést tett, némi szemrehányással a hangjában. Egyszer aztán egyenesen nekiszögeztem a kérdést; nem lehet, hogy magával az átalakulással van gondja?

Számára a kontroll és az irányítás lehetőségét jelentette az, ha valamiből nem enged, s ezzel együtt a biztonságot is, viszont pont ezzel ítélte kapcsolatai jövőjét bizonytalanságra.

A változáshoz való sokféle hozzáállási lehetőség egyike tehát a félelmeinkről szólna. Tarthatunk attól, hogy azt, amit kiszámíthatóan jónak élünk meg, elveszíthetjük. Ilyen lehet például a hatalom képzete, melyet azáltal kapunk, ha irányításunk alatt érezhetjük a történéseket.

Csakhogy az átalakulás nyomában nem biztos, hogy veszteségek járnak. Szólhat az épülésről is, hogy közösen értjük meg a jó együttműködés lehetőségeit, ami a továbbiakban kapcsolatunkat erősítheti. Tehát egy másik lehetőség, ahogy a változásra tekinthetünk, az, ha felismerjük benne a lehetőséget.

Végletek és fokozatok

Az élet természetes körforgása maga is változás. Nem tehetünk ellene, folyamatosan átalakul a bennünket körülvevő világ, s vele együtt mi magunk is.  Ez nem feltétlenül rossz dolog, sőt, ezzel egyetemben rengeteg lehetőséget is kapunk. A bármilyen megélt kapcsolatunkban elvárható mértékére viszont érdemes odafigyelni.

Az egyik kedvenc könyvem Gary Chapman amerikai írótól, aki egyben párkapcsolati szakértő és házassági tanácsadó is, a 12 dolog, amit jó lett volna tudni az esküvőm előtt című alkotás. Szívből ajánlom. Ő ugyanis végigvesz egy pár dolgot, amit reálisan remélhetünk egymástól formálódás terén, ha már párkapcsolatra adtuk a fejünket.

A szerző szerint két szakaszból áll minden kapcsolat. Az első az idealizálásról szól, amikor a legjobb oldalunkat mutatjuk a másiknak, és igyekszünk mindenben a kedvére tenni, tehát hozzá idomulni. De aztán ahogy telik az idő, elvakult rajongásunk ajtórésein befolynak a szürke hétköznapok, és egyszer csak reálisabban kezdjük látni egymást a hozott és szerzett szokásainkkal, gondolkodásmódunkkal együtt.

Az „együttjárás” arra van, hogy kiismerjük a másikat, vajon-ő olyan ember-e, akivel hosszabb távon is megtalálnánk a közös hangot, össze lehet-e csiszolni eszmerendszerünket? Erre valók valamilyen szinten a konfliktusaink is, hiszen bennük sarkosodnak ki, hogy tudunk-e illeszkedni egymáshoz, vagy sem? Akkor van béke, ha minden úgy történik, ahogy a másik akarja, vagy akkor, ha mindketten képesek vagyunk engedni?

Komoly gondot okozhatnak a már emlegetett közhelyek, melyek szerint „ha szeretsz valakit, nem akarod megváltoztatni”. Ez például egy nagyon globális kijelentés, általános képet néz és nem látja meg a változáson belül a kisebb szeleteket. Mintha maga a változás elvárása egy teljesen elítélendő dolog volna.

Ám ez a mondás talán arra akarna utalni, hogy az alapszemélyiség változtatásának kierőszakolása rossz, és ebben van is igazság. Viszont azzal nincs baj, ha kisebb dolgokban várunk egymástól kompromisszumot.

Például ha a párunk hajnali pacsirta típus, és mondjuk zárkózott, csendes alkat, mi viszont éjjeli baglyok vagyunk, akik mellesleg imádnak csevegni; nem várhatjuk el tőle, hogy holnaptól be se álljon a szája, és késő estig fennmaradjon, csak mert ez sokkal inkább passzolna hozzánk. Valószínűleg szerelmünk kezdetén is ilyen volt az alapszemélyisége, csak akkor még elfedte a rózsaszín köd. Azt viszont megbeszélhetjük vele, hogy hogyan lehetne alkalmazkodni kölcsönösen egymás ritmusához, hogy mindketten azt érezzük, a másik odafigyel ránk.

Önfeladás helyett

Mondok egy példát arra is, amikor szélsőséges elvárásokról beszélünk. Volt egyszer egy kliensem, akinek rengetegszer kellett alárendelődnie, hogy ne legyenek viták a párjával. Ha mégis eljött egy pont, amikor már nem tudott engedni, a párja kiabálni kezdett, és vadul védte saját álláspontját. A páciensem  számára tehát önmaga feladása, elvei félresöprése volt az ár, melyet a „békéért” meg kellett fizetnie.

Egy olyan családból származott, ahol az apa erőszakkal, leginkább ordítással érte el, hogy mindenki ahhoz alkalmazkodjon, amit ő akar. Ennek a feszültségét és tehetetlen dühét élte át, valahányszor a párja erőszakosan elnyomta őt, amikor a saját véleményét, az igényeit mégis megpróbálta képviselni. Amikor elmondta a párjának, hogy rettenetesen bántja, hogy kiabál vele, a válasz a következő volt: „Nem tehetek róla, nekem ilyen olaszos a természetem. Ha nem tudod elfogadni, akkor menj.” Magyarán az agresszióját igazoltnak vélte, és meg sem próbálta figyelembe venni a párja félelemből fakadó jogos elvárását. Ez az a helyzet, amelyben nagyon is problémás, ha nem akar mindkét fél a megoldás s egyben a változtatás felé közelíteni. Itt ugyanis nem lenne korrekt elvárás ennyivel belesimulni a helyzetbe, hogy „persze, nem tehet róla a másik, hogy ilyen olaszos a temperamentuma.”

Egyenlőtlen, a másik igényeit nem tisztelő viszonyulást jelez az, hogy miközben a kiabáló fél elvárja, hogy a másik készségesen legyen elfogadó, ő meg sem próbál alkalmazkodni.

A változáshoz kellett volna annak felismerése mindkettőjük részéről, hogy ez a kapcsolat mennyire alá-fölérendeltségi, és nem egyenrangú felállásban valósul meg. De aki szereti leuralni a folyamatot, az általában nem nyitott rá, hogy ilyen felfedezéseket tegyen… és igen, arra sem, hogy változtatni akarjon magán. Nincs rendjén, ha csak az egyik félnek van belátása a hibáira.

Ennek egyik tanulsága, hogy a változás is csak egy adott szintig egészséges, ha önmagunk elnyomásával jár, már régen nem jó úton haladunk. De, míg kisebb lépésekben lehetséges a szokásaink formálása, az alapszemélyiség már kevésbé változtatható.

Kis lépésekben

Ha tehát nem arról van szó, hogy el kell nyomnunk magunkat, hogy folyamatosan a másiknak feleljünk meg, s egyébként tudunk felszabadultak lenni egymás társaságában és örömmel vagyunk együtt, akkor nincsen baj azzal, ha ennek megtartásáért kis dolgokban csiszolódunk.

Viszont tegyünk különbséget aközött, hogy mi számít kisebb és nagyobb formálódásnak. Kisebb az, hogy hogyan osszuk be a házimunkát, ki hogyan pakol be a mosogatóba, hogyan intézzük ünnepek alatt a családlátogatás köreit stb. Az viszont nagyobb, fontosabb részlet, hogy csiszolódunk szeretetünk, tiszteletünk, törődésünk kimutatásában a párunkhoz. Egy dolog, hogy nekem van egy elképzelésem, hogyan mutatnám ki az érzéseimet felé, de vajon ebből ő fogja-e tudni? Jó lesz-e az neki? Tehát megfigyelem és kérdezem, mire van szüksége, és ennek megfelelően változtatok a szeretetem kimutatási módján, hogy ezáltal tovább épüljön és erősödjön a kapcsolatunk.

Például, ha számomra az jelenti a törődést, hogy összeütök a másiknak vacsorára egy rántottát, de neki az jelentené, hogy mellette vagyok és megölelem, amikor szüksége van rá, akkor ez utóbbira figyelek. Mert neki ez a jó. És kölcsönösen, ő is ugyanígy figyel rám.

Kilépünk a komfortzónánkból, de közben tanulunk is egymástól, és nem érezzük azt, hogy alkalmazkodásra kényszerítenek, leigáztak, vesztésre ítéltek, mert megint nem az érvényesült, amit mi akartunk, hanem dac és versengésérzet nélkül változtatunk; mindkettőnkért. A közös, boldogabb jövőért.

Volt egy páciensem, aki számára élet-halál harccal volt egyenlő akár az olyan apróság is, hogy például hogy legyenek kiteregetve a ruhák? Hány bögre lehet a konyhaszekrényben? Számára a kompromisszum keresése  és a problémákról való beszéd csak provokáció volt a veszekedésre. Ha a párja próbálta elmondani, hogy neki mire lenne szüksége, ő dacosan rávágta, hogy „jól van”, s közben úgy érezte, hogy kioktatták. Nem tudott engedni, s ezért nem tudta a másikat megtartani sem. Pedig sokat kell dolgozni azon, hogy azt érezzük, kölcsönösen tisztelve és szeretve vagyunk, s ennek fontos eleme, hogy a különbözőségeinket törekszünk harag nélkül, megoldásra törekedve összefésülni. Egyben változtatni régi berögződéseinken. De a változás optimális esetben nem azt jelenti, hogy legyőztek bennünket!

Csodavárás nélkül

Terápiás tapasztalataim során gyakran találkozom olyanokkal, akik nagyon problémás társakat keresnek. Például szörnyű gyermekkort megélt embereket, akiket vertek, elhanyagoltak, akik emiatt nem tudnak rendesen kötődni, esetleg káros szenvedélyük is van,  és/vagy nagyon agresszívek. Vagy akik sosem éltek összetartó családban, a szülők csalták egymást, és felnőve gyermekeik sem tudtak a hűséges társ képével azonosulni.

Az öntudatlanul is ilyen párt keresők közül sok emberben él egyfajta remény, hogy majd a szerelem erejével megváltoztathatják ezeket a berögzült mintákat, egy új, jobb embert teremthetnek a másikból. Egyben ideális házastársat és szülőt is „nevelhetnek” belőle, majd ők „megmentik” és visszapótolják, amit a másik fél sosem kapott meg.

Csakhogy a párunk nem tudja megadni azt, amit a szülőnek kellett volna. Nincsenek behelyettesíthető szerepek. A sérülés mértéke sem mindegy. Gyakran az a vége az ilyen történeteknek, hogy az átmeneti megcsillanásokon, reménykeltő morzsákon kívül az alapok változatlanok maradnak, míg a „megmentő” fél apránként felemésztődik.

De hát kapcsolatot nem azért választunk, hogy ketten legyünk erősek? – kérdezhetjük. Érdemes tisztázni ilyen esetben, hogy vajon nem valami mélyebb, beteljesítetlen saját sérülésünk miatt érezzük-e úgy, hogy egy ilyen „projektet” kell beteljesítenünk a boldogsághoz?

Kisebb lépésekben, enyhébb sérülésnél viszont lehetnek pozitív változások. Például, hogy egy bizalmatlanul kötődő embert a párja által adott biztonságérzet, nyugalom és feltétlen szeretet fokozatosan lenyugtat, és jó értelemben megváltoztat. Elkezd apránként hinni abban, hogy bár korábban rossz tapasztalatai voltak a kötődésről és az ezért fizetett árról, lehet ezt másképp is csinálni. Így elindul, és jó esetben kiteljesedhet benne egy pozitív irányú változás, aminek végkifejleteként jobb társ, barát, családtag, sőt szülő válhat belőle egyszer.

De a legfontosabb ahhoz, hogy a változás valami jobbat hozhasson a korábbi helyzetnél, az, hogy alapvető értékrendben passzoljunk egymáshoz.

A legfontosabb összetevő

Gary Chapman meglátásai szerint fizikailag, értelmi és érzelmi intelligencia szintjében, társas vonatkozásban és spirituális szinten egyeznie és illeszkednie kell egymáshoz két embernek ahhoz, hogy reményteljes legyen a kapcsolat. Konyhanyelven ez azt jelenti, hogy jól működik a kémia, emellett érzelmeiket hasonlóan átélik és képesek megosztani egymással. S ezen felül a mindennapi élet fűszerét adó dolgok is működnek.

Például nehéz elhinni, hogy értelmi szinten jó összhang jöhet létre, ha a pár egyik tagja szinte soha nem vesz könyvet a kezébe, míg a másik szenvedélyes olvasó. Vagy spirituális szinten jól tudnak majd kapcsolódni egymáshoz, ha az egyik a mágia tanaiban hisz, míg a másik merev vallási elveket követ. Társas szinten létre tud-e jönni összhang, ha a hétvégi feltöltődés alatt az egyik a futóversenyeken való részvételt tudja elképzelni, míg a másik a filmnézést otthon, a kanapén?

Fontos tehát, hogy az alapszemélyiség és a tulajdonságok stimmeljenek, mert minden más szokásbeli különbség formálható, átbeszéléssel megoldható! De csak akkor tud elindulni egymás kölcsönös megértése, ha nincs markáns értékrendbeli eltérés két ember között. A sirály és a hal szerethetik egymást, de hol raknak együtt fészket?

Summa summárum

Tehát jó tisztázni, hogy nem minden változással kapcsolatos elvárásunk fogalmazódik meg az önzés szellemében. Mindenki más családból, szokásrendből jön, és persze teljes mértékben egyedi lény. Nem lehet elvárni, hogy súrlódások, viták nélkül alakuljon a kapcsolat; hisz az teljesen irreális elvárás lenne. Kell, hogy menet közben figyeljünk és egyeztessük, kinek mi a jó, mi fér bele a másiktól, ki miből érzi azt, hogy szeretik.

Hányszor hallani vágyódással teli sóhajokban a „mi lett volna ha?” típusú kérdéseket, melyek többnyire arra utalnak, hogy kívülről kellene történnie valami csodának, hogy jobb legyen a kapcsolat. Az ilyen kérdésekre akkor tudunk válaszolni, ha megpróbáljuk. Ha azonban senki nem indul el a fejlődés irányába, akkor mit várhatunk? A szomorú hír az, hogy: nincsenek csodák.

A változás alapvetően természetes dolog, akkor is, amikor kapcsolatba lépünk, hiszen folyamatos kölcsönhatással vagyunk egymásra. Szokásokban, az odafordulás hogyanjában és mértékében mindig lehet változtatni, és ha egészséges keretek között működik a kapcsolat, akkor a változás fokozza a biztonságérzetet. Ezért nem kell félni tőle.