Forrest Gump bölcsessége az ünnepek időszakában nemcsak azért volt nagyon aktuális, mert több csatornán is vetítették ezt a remek filmet, hanem azért is, mert ilyenkor jellemzően intenzívebben éljük át a hétköznapok rohanásában felgyülemlett érzéseket, más fényben látjuk a megszakadt párkapcsolatok helyét és szerepét. Ilyenkor a megszokottnál is jobban vágyhatunk ezekre a valaha, sőt, talán még mindig sokat jelentő érzésekre és kapcsolatokra, az azokkal együtt múltba vesző harmóniára, békére, vagy az egymással és az életünk eseményeivel való kiengesztelődésre. Az ünnepek elmúltak ugyan, de hiány – ha nem veszünk róla tudomást – még megmarad. De mit is lehet kezdeni ezzel a hiánnyal? Hogyan legyünk jóban az EX-szel? Lehetséges-e ez egyáltalán? Bakó Eszter, a  JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány pszichológusának írása.

„Jóban lenni” a volt kedvessel VS. a gyász folyamata

Szakítás után gyakran tapasztaljuk, hogy a célként megfogalmazott állapot (vagyis: külön minden jobb lesz) egy jóval összetettebb kérdés. Ennek oka, hogy a szakítás egy gyászfolyamat is egyben, amelyen keresztül kell menni. Az, hogy ez a folyamat mennyire intenzív, függ a kapcsolat mélységétől és hosszától.

A gyászfolyamat természetes része a harag is, amikor megéljük a dühünket és a csalódottságunkat az elvesztett párral szemben.

A gyász folyamatszerűségének ténye Elisabeth Kübler-Ross nyomán került be a lélektani ismereteink közé: a kapcsolat (legyen szó egy ember haláláról, vagy egy párkapcsolat elvesztéséről) gyászának öt fázisa követi egymást:

  • a tagadás,
  • a düh,
  • az alkudozás,
  • a depresszió,
  • a belenyugvás/elfogadás.

Ezeket a szakaszokat nem lehet élesen különválasztani, számos átfedés lehetséges az egyes fázisok között és egy szakasz (másfajta érzelmi színezettel) átmenetileg újból felbukkanhat.

Annak a realitásnak az elfogadása, hogy egy párkapcsolat, amelybe vágyainkat, fantáziáinkat, jövőképünket, terveinket vetítettük, véget ért, egyáltalán nem magától értetődő. Egy gyakran hosszú és fájdalmas folyamaton kell ehhez végigmenni. Mindez persze függ attól, hogy kit veszítettünk el, milyen szerepet töltött be az illető, illetve az adott kapcsolat az életünkben.

A gyászfolyamat megélését befolyásolja az is, hogy ki volt a kezdeményező fél. A kapcsolat felbontását kezdeményező félnek is lehet dolga a gyászmunkával, de nála a tagadásnak és az alkudozásnak kevésbé jut szerep. Itt is tapasztalhatjuk azonban azt, hogy a szakítást kezdeményező félnek sem mindig egyértelmű elfogadni a szakítás realitását, ő is el tud bizonytalanodni, néha visszatáncolva, feszegetve az ilyenkor mind a két fél számára labilis testi-lelki határokat. Ez is a folyamattal járó jelenség, jó, ha számolunk vele.

Becsapva érezzük magunkat

A harag a gyászfolyamat természetes része. Teljesen magától értetődő, ha ki vagyunk borulva/dühösek vagyunk a másikra, hiszen gyakran

felfoghatatlannak tűnik, hogy az ember, akivel megosztottuk ágyunkat, asztalunkat és a lelkünket, nem fog már hozzánk tartozni. Becsapva érezzük magunkat, ha a fenti körülmények között a másik fél kezdeményezi a szakítást.

Emellett számolni kell azzal is, hogy a szakítást kezdeményező félben szintén sok sérelem és harag halmozódhatott fel a másikkal szemben, ami az egyik oka lehet annak, hogy a kapcsolat megszakítása mellett döntött. Ezenkívül, vagy ezzel együtt sokszor a lelkiismeret-furdalásával is meg kell küzdenie.

„Hogy jutottunk el idáig?”

Egy párkapcsolat sok minden miatt véget érhet: van, hogy mindketten belátják, hogy a kezdeti érzések megváltoztak, esetleg barátsággá alakultak. Mások ehhez hasonló érzéseket az „elhidegülés” jelzővel illetnek. Ha egy kevésbé szenvedélyes állapotban lévő kapcsolat végéről beszélünk, akkor nagyobb esély van arra, hogy belátható időn belül „jóban leszünk” az exünkkel, azaz nehéz érzések nélkül tudjuk vele tartani a kapcsolatot, törődünk egymással. Másról van szó, ha az egyik felet villámcsapásként éri a szakítás ténye, azt érzi, hogy még mindig szerelmes.

Bárhogy is ér véget a kapcsolat, tény, hogy elveszíteni valakit, akit igazán szerettünk, kemény dolog, fájni fog. Olyan érzéseket tapasztalhatunk a gyász folyamán, melyekkel még sosem találkoztunk. Minden ember, minden kapcsolat megismételhetetlen, így minden gyászfolyamat is egyedi.

Ha nem voltak mély érzések, és ebben mindkét fél egyetért, akkor persze másról van szó; de ebben az esetben sem könnyű a szakítás, nem könnyű elengedni és új értelmezést adni annak az emlékekből, kötődésből és ragaszkodásból (és még sok minden másból) álló kötődésnek, mely oly sok ideig egymás mellett tartott minket.

Hogyan léphetük tovább egy szakításból harag nélkül?

Ne legyenek illúzióink! Ahhoz, hogy elmúljon a harag, először át kell mennünk rajta, meg kell élnünk azt. Emiatt ne legyen lelkiismeret-furdalásunk, ez teljesen természetes; ahogy az is, hogy szélsőséges minőségek között hullámoznak az érzéseinek. Legyünk magunkkal elfogadóak és megengedőek, ne gondoljuk azt, hogy nagyvonalúan képesnek kellene lennünk arra, hogy rögtön elfogadjuk a másik ember döntését, és kiegyensúlyozottan viselkedjünk vele. Ugyanakkor ebben a zaklatott időszakban valamiféle megnyugvást hozhat az a gondolat, hogy expartnerünk azt adta nekünk, amire élete aktuális szakaszában, a párkapcsolat jelenében képes volt; se többet, se kevesebbet.

Ezzel együtt, talán közhely, de így van: a kapcsolat építése egy közös munka. A szerepek, választások, kompromisszumok, érzelmek fel(nem) vállalása egy kölcsönös folyamatban bontakozott ki, és vezetett el a jelen helyzethez.

Lehetnek persze jogos sérelmeink és a másik viselkedhetett velünk igazságtalanul, de érdemes átgondolni, hogy mikor is kezdődött ez a folyamat? Mi volt az én felelősségem benne? Mi az, amivel nem tudtam, vagy nem akartam a kapcsolat egy korábbi fázisában szembenézni? Az ilyen kérdések megválaszolásához idő, erő és bátorság kell; illetve nem árt némi objektivitás is. Ebben tudnak segíteni az őszinte barátok, vagy a pszichológus is.

Vannak, akik hajlamosak „bedobozolni”, azaz elfojtani, a gyásszal járó nehéz érzéseiket, és valamilyen menekülési formát választanak: sokan egy új kapcsolatba menekülnek, vagy az alkoholba. Ez természetesen – főleg hosszabb távon – nem megoldás, ugyanakkor egy más típusú tevékenység, például egy új hobbi, egy új társaság, a közösség élménye és a tevékenység során megtapasztalt öröm terápiás hatással bírhat.

Irány a „piac”?

Egy új kapcsolat sokféleképpen léphet be az ember életébe. A legtöbb „friss sérült” még nincs felkészülve rá, de ezzel egyidejűleg a kapcsolattal járó törődésre, figyelemre nagyon vágyik. Ritkának találkozom olyan példával, amikor egy szakítás után közvetlenül kezdődő új kapcsolat happy enddel végződik. Éppen ellenkezőleg: újból, más formában köszönnek vissza az előző kapcsolat fel nem dolgozott dinamikái, jelenségei. Sokféleképpen lehet persze tanulni magunkról, a másikról.

Rövid távon sokkal nehezebb, azonban talán konstruktívabb egy új kapcsolat helyett először magunkat „megkeresni” és újraépíteni, a saját, illetve a volt párunkkal való közös felelősségeket a helyére tenni.

Ha így teszünk, akkor idővel – az egyébként természetes- haragunk is megszelídül, hiszen árnyaltabban kezdjük el szemlélni a képet, mely eleinte gyakran fekete-fehér.

„Léteznek-e technikák a lezárásra és a megbocsátásra?”

Klienseim gyakran fordulnak hozzám ezzel a kérdéssel. A kérdés kapcsán fontos látni, hogy elengedni, megbocsátani, gyászolni nem lehet egyedül. Mindenképpen segítséget jelenthetnek a barátok, egy közösség, akik empátiával viseltetnek irántunk.

A megbocsátás nem egy „on” gomb lenyomásával indul, hanem egy tudatos döntés, egy munkával járó folyamat kezdete. Fontos, hogy ezzel tisztában legyünk, ne várjunk el magunktól irreális dolgokat.

Ugyanakkor sokat tehetünk azért, hogy szívünk-lelkünk egyre szabadabbá váljon: ahogy korábban említettem, fontos az önreflexió. Ez azonban egyedül nem mindig hatékony. Szakítás után bele vagyunk gabalyodva az érzéseinkbe; az eligazodásban, a tisztán látásban sokat tud segíteni egy pszichológus is, de vannak már kifejezetten veszteségekkel foglalkozó gyászfeldolgozó csoportok is. Sok mindenen múlik persze, hogy erre szükség van-e, kit mennyire visel meg a szakítás (például azon, hogy korábban milyen más veszteségek voltak az életében).

Elengedni, megbocsátani…

De ha már “technika”: van egy általam szívesen ajánlott módszer, mely egy komplex gyászfeldolgozási program (Friedman-James: Gyógyulás a gyászból című könyve nyomán) egyszerűsített változataként jól használható.
Írjunk egy levelet a volt kedvesnek, amely 3 részből áll: az első részben írjuk le neki, amiért hálásak vagyunk: „Köszönöm Neked, hogy…”. Ebben a részben engedjük bele magunkat a hála érzésébe, engedjük meg magunknak mindazokat az érzéseket, emlékeket, amelyeket jó volt együtt megélni, amelyekért hálásak vagyunk az életnek, a párunknak, hogy vele részünk lehetett benne.

A második részben arról írjunk, amit megbocsátunk neki: „Megbocsátom, hogy…”. Minden olyan sérelmet szedjünk össze, ami felgyülemlett az együtt töltött idő alatt. Ez segít rálátni azokra a sebekre, amelyek hatnak ránk, amelyeknek a behegesztésével, „lekezelésével” még dolgunk van.
Sokaknak azért jelent problémát a „megbocsátom, hogy” kezdetű mondatok megfogalmazása, mert a bennük dúló érzések és gondolatok viharában úgy érzik, hogy még nem képesek a megbocsátásra. Ilyenkor azzal szoktam nyugtatni a klienseimet, hogy

a megbocsátás nem egy érzés, hanem egy tudatos döntéssel járó folyamat. Ezt a döntést a saját érdekünkben kell meghoznunk, hiszen ha ezt nem tesszük meg, akkor a haragunk minket emészt majd tovább, nem a másikat. Amikor ez nem, vagy nehezen megy, azt jelenti, hogy ennek a folyamatnak még csak az elején tartanak.

Tehát a megbocsátás értelemszerűen fontos része annak, hogy „jóban tudjunk lenni” az exszel.
A gyászfeldolgozás/elengedés/megbocsátás (melyek nem ugyanazzal, de egymáshoz közel álló értelmekkel bírnak) során az érzelmek egy folyamat részeként alakulnak át másfajta minőségekké.

…és bocsánatot kérni

A levél 3. szakasza úgy kezdődik, hogy: „Bocsánatot kérek azért, hogy…”. Ebben a szakaszban gondoljuk át mindazokat a dolgokat, amikben a saját mulasztásunkat, hibánkat, emberi tökéletlenségünket fedezzük fel a másik viszonylatában. Tökéletlennek lenni „ér”, emiatt ne legyen lelkiismeret-furdalásunk: ránk is igaz az, hogy az adott pillanatban a képességeink és belátásunk szerinti legjobb módon cselekedtünk. A végén pedig búcsúzzunk el a levél címzettjétől. („Búcsúzom…”)

Egy ilyen levél megírása egyszerre rendkívül megterhelő és egyben felszabadító is tud lenni. Ugyanakkor óvatosságra intek mindenkit: hirtelen felindulásból ne küldjük el a nyers és legőszintébb változatot. Ez a módszer elsősorban magunknak segít az érzéseinkkel való megbirkózásban. Ha néhány nap múlva is úgy érezzük, hogy fontos, hogy a másik is elolvassa a levelünket, akkor küldjük el neki. Ellenkező esetben pedig jó, ha valakivel megosztjuk a levél tartalmát, akiben megbízunk, és aki alkalmas arra.

Ne a másiktól várjuk a feloldozást, a munkát belül és nekünk kell elvégezni.

Drasztikus szakítás VS online kapcsolattartás

Segíteni tud az is, ha a felek a szakítás során nem “elvágólagosan” viseltetnek egymással szemben, hanem lehetőséget adnak a reflexióra, leülnek egymással beszélgetni. Ami itt kihívást jelent, különösen online-virtuális világunkban, hogy idővel meghatározzuk és kialakítsuk az egészséges határokat, és valóban el tudjuk egymást engedni.
Ha a volt párunk folyamatosan visszaköszön például a Facebookon, nagyon nehéz lesz az elengedés folyamatában haladni.

Ilyenkor jó lehet egymás követését leállítani, de előfordulhat, hogy az online ismeretség törlése tud csak segíteni abban, hogy ne nézegessük a másikat és azt, hogy mi történik vele éppen. Ha ezt megbeszéljük egymással, és a másik tudtára adjuk azt, hogy ez miről szól a részünkről, akkor elkerülhetjük a „törlésből” fakadó felesleges sértődéseket.

Ne várjuk el se magunktól, se a másiktól, hogy idő előtt együtt tud örülni az életünk alakulásának, esetleg új párunk megismerésének. A Facebook általános jelenléte és hatása egészen új lélektani jelenség, amely egy szakítás perspektívájában új kihívást jelent, és nagyon nagyfokú tudatosságot feltételez.

Mikor lehet (érdemes) újra keresni a volt kedves társaságát?

Egyrészt akkor, amikor beszélgetésre van szükségünk annak reményében, hogy válaszokat kapjunk a „miértekre”. Tudjuk erről, hogy ezeket a válaszokat vagy képes megadni a másik, vagy (egyáltalán) nem. Többnyire rész-válaszokat kapunk. Ennek oka, hogy a másik sem feltétlenül racionálisan közelít a történtekhez, sok miérttel ő sincs tisztában, idő kell a következtetések levonásához. Ez is a folyamat része.

Születésnap, névnap esetében megoszlanak a tapasztalatok az illetően, hogy ez valóban olyan figyelmesség-e, melyre a másiknak szüksége van, vagy pedig esetleg a felesleges reményt éltetjük benne törődésünkkel. Ha a szakítás a kölcsönös elfogadás és döntés körülményei között történt, akkor persze ezek kedves gesztusok.

A „jóban levés” a szívünkben kezdődik. Vannak persze kivételek, de azt kell elfogadnunk (ami eleinte nagyon nehéz), hogy sosem leszünk már úgy jóban, mint korábban. Ez azért van, mert a továbblépéshez, ahhoz, hogy ne rekedjünk meg egy élethelyzetben, szükségünk van a határokra. Ezek a határok pedig térben és időben lévő távolságot is jelentenek.

Nem fogunk tudni továbblépni, ha folyamatos kapcsolatban vagyunk. Mindez attól is függ, hogy van-e közös baráti társaság, vagy egy közösség, melynek mindketten tagjai vagyunk. Ilyenkor érdemes egy élhető kompromisszumot kialakítani arról, hogy ezek a határok miként teremthetőek meg. Jó, ha nem várunk el irreális érzelmi nagyvonalúságot sem magunktól, sem pedig a másiktól. Ez eleinte nem lesz könnyű. Az is segíteni tud, ha a közös barátoknak is nyíltan kommunikáljuk a helyzetet, és tudjuk, hogy nekik se könnyű ehhez alkalmazkodni.

 A cikk a JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány közreműködésével készült. További, az Alapítvány közreműködésével készült cikkeket olvashatsz ittittittitt és itt

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotók: itt

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest