A valódi szeretet olyan, mint Cáit: kitartó és csendes – A csendes lány című filmet ajánljuk

„Kell a csend, hogy létezhessen hang” – mondta Bohumil Hrabal. Azt hiszem, A csendes lány című filmnek is valami hasonló dolga van: a maga finom és érzékeny eszközeivel kihangosítani azokat, akik éppen  a hiányaik miatt nem tudják a hétköznapokban felismerni és artikulálni az érzéseiket. Azért nem, mert már nagyon fiatalon arra a következtetésre jutottak, hogy nincs értelme a hangjukat hallatni, hiszen arra, amit éreznek, gondolnak vagy mondanak, úgysem kíváncsi senki.

Ezzel a hiánnyal – az értő és gondoskodó figyelem, a szeretettel teli kapcsolódás és biztonságos kötődés hiányával a szívünkben – talán még inkább szívszorító végignézni Cáit történetét, mégis azt gondolom, hogy nagyon is érdemes. És nemcsak azért, mert ez egy Oscar-díjra jelölt és arra esélyes alkotás, hanem azért is, mert ez a film azok helyett és azokért beszél, akik csendben vannak.

A csendes lány

A csendes lány című film főhősének, Cáit-nak sincs túl sok tapasztalata arról, hogy milyen is az, amikor figyelnek rá. Az írországi tanyán élő kislányt fizikálisan és érzelmileg is elhanyagolják a szülei: édesanyja a végletekig kimerült, édesapja pedig lobbanékony természetű, bántalmazó alkoholista. Ők ketten nemhogy a gondoskodó szeretetet, de a legalapvetőbb dolgokat, tiszta ruhát és ételt sem képesek megadni a gyerekeiknek, köztük Cáit-nak.

Amikor az asszony megint várandós lesz, a család úgy dönt, hogy a szótlan csodabogárnak tartott Cáit-ot, „egy éhes szájjal kevesebb” alapon nyárra a rokonokhoz, egy gyermektelen, idősödő párhoz adják.

A kislány egy idilli és szerető közegbe kerül, ahol egy nyáron át az lehet, ami: gyerek; ahol megláthatja és megtapasztalhatja, hogy az otthon ilyen (is lehet). Ahol úgy szeretik, ahogy egy gyereket szeretni kell: feltétel nélkül, a gyerekségét tiszteletben tartva, gondoskodó és értő figyelemmel. Ahol van meleg étel az asztalon. Ahol a szűkszavúsága nem kritika tárgya, hanem erény. Ahol becsmérlés helyett bátorítást kap, és kíváncsiak arra, amit mond és gondol. Ahol nem kell félnie az igazságtól, annak kimondásától. Ahol lehet hibázni, ölelni, szomorkodni, szaladni és nevetni.

„Nem szavad, tetted mutatja ezt…”

Cáit egyébként nem egy harsány személyiség: nem beszél sokat, és nem is szavakra van elsősorban szüksége ahhoz, hogy kinyíljon. Hanem tettekre, amelyek azt üzenik: fontos vagy, figyelünk rád, biztonságban vagy, hozzánk tartozol.

Begombolom a kabátod, hogy meg ne fázz, megölellek, hogy érezd, számíthatsz rám, bocsánatot kérek (egy finom sütivel), ha hibázok, fogom a kezed, ha félsz.

Ha jobban belegondolunk, valójában nem a nagy szavak, hanem ezek az apró és hangtalan gesztusok adják a biztonságos kötődés alapját, ami aztán lehetővé teszi, hogy később bizalommal tudjunk kapcsolódni másokhoz, képesek legyünk együtt érezni önmagunkkal és másokkal a bajban, gondoskodjunk magunkról és azokról, akiket szeretünk. Hogy felismerjük és képviseljük a szükségleteinket.

„Nincs velük gond”

Ha gyerekkorodban nem reflektáltak az érzéseidre, akkor később honnan is tudnád, miként érezz együtt önmagaddal, amikor kudarc ér, vagy méltatlanul bánnak veled? Ha nem gondoskodtak rólad, akkor mégis mire föl várható el, hogy az öngondoskodás állandó része legyen az életednek? Ha elhanyagoltak és nem figyeltek rád, akkor mégis hogyan legyél képes felismerni és képviselni a saját szükségleteidet és igényeidet?

„Ami nem történt meg veled, sokszor nagyobb hatással bír arra, hogy milyen felnőtté váltál, mint a már megtörtént események, amiket fel tudsz idézni”

– olvasható Dr. Jonice Webb és Dr. Christine Musello Ismeretlen érzelmek című könyvében.

Talán ez is az oka annak, hogy az ezekkel a hiányokkal együtt élő gyerekek aztán felnőttként is olyan csendesek. „Nincs velük gond”, szokták mondani, csak közben figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez nem jelenti azt, hogy „odabenn” minden rendben. A fájdalom legmélyebb bugyraiban át- és megélt szenvedés nem követeli ki magának a figyelmet. Ez a fajta szenvedés hangtalan, a gyötrő kétségek és őrjítő belső dialógusok belül emésztenek.

„Kínos csend”. Ezt szoktuk mondani, amikor egy kellemetlen helyzetre nemigen érkezik reakció. Valahogy így van ez a figyelmen kívül hagyott szükségletekkel és érzelmekkel is: a csend – ebben a relációban legalábbis – tulajdonképpen a hiány következménye: az a „hely”, ahol elgyászoljuk mindazt, amit nem kaptunk meg.

A valódi szeretet olyan, mint Cáit: kitartó és csendes

Ezekkel a hiányokkal együtt élni azért is fájdalmas, mert ez a „nem tudás” termékeny táptalaja az állandó szégyen- és elégedetlenség-érzésnek, ami viszont még inkább eltávolít másoktól és mindattól, amire szükségünk lenne ahhoz, hogy tudjunk és merjünk szeretni és kapcsolódni.

Az elhanyagolás, legyen az fizikai vagy érzelmi egy „láthatatlan erő”, ami a valódi és szeretettel teli kapcsolódás, valamint az öngondoskodás, az önegyüttérzés, az önbecsülés és az önszeretet ellen hat, ami nemcsak azt nehezíti meg, hogy másokhoz kapcsolódj, hanem azt is, hogy magadhoz. Akik ezt a „hamuba sült pogácsát” nem kapták meg, saját erőből kell, hogy felépítsék mindezt.

Azért is ajánlom a nehéz téma ellenére jó szívvel ezt a filmet, mert Cáit történetében, az ő tekintetében és rezdüléseiben nemcsak a félelmet és a hiányt lehet látni, hanem azt az erőt is, ami erre képessé teszi őt.

Ez egy gyógyító film, ami elsősorban nem az érzelmileg és fizikálisan elhanyagolt gyerekek (majd később felnőttek) fájdalmáról szól, hanem a reményről – arról, hogy ha a szeretet nem is mindig hozzáférhető, nem jelenti azt, hogy nem létezik. A forrására rátalálhatunk magunkban és másokban. Vagy, ahogy Popper Péter fogalmazott: „kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk”.

Ez a film megmutatja, hogy a valódi szeretet olyan, mint Cáit: kitartó és csendes.

Ha érdekel a film, itt találod a vetítés időpontjait.