A West Side Story, a Harry Potter és a Star Wars dallamai – Hogyan hatnak ránk a filmzenék?

Vannak olyan filmek, amelyek aláfestő zenéje szinte megtapad a fülünkben.  A Danubia Zenekar június 1-jén a Budapest Kongresszusi Központban Klasszikus kedvencek – Amerikai álom címet viselő koncertjén  klasszikus amerikai zenéket játszik – sok-sok izgalmas filmzenével. Az amerikai filmzenékről, a mozgókép és a hangok kapcsolatáról beszélgettünk Dr. Lázár Kovács Ákos médiakutatóval, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének vezetőjével.

Létezik tudományos megközelítése annak, hogy miért gyakorolhat ránk olyan erős hatást egy film, ha megfelelő zenei aláfestés társul a képekhez?

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan fogadjuk be a különböző médiumok tartalmait, érdemes egy kanadai származású filozófus, Marshall McLuhan kommunikáció-teoretikus modelljét segítségül hívnunk. Az ő nézetei az 1960-as években fontos szerepet töltöttek be a médiáról szóló tudományos kutatások terén, több megközelítése vált széles körben ismertté. Megérteni a médiát című könyvében ír arról, hogy megkülönböztethetünk úgynevezett forró és hideg típusú médiumokat. Forró típusúnak azt nevezte, amelyik használata során a nézőnek nem szükséges egyéb adattal kiegészítenie magában a látott vagy hallott tartalmat, ugyanis az adott médium olyan nagy mennyiségben nyújt információt, hogy teljesen leköti egy érzékszervünket. Ilyennek tartja McLuhan az olvasást, a rádióhallgatást és a filmnézést is. A hideg médiumokra ezzel szemben az jellemző, hogy a befogadás során sok adattal kell kiegészítenünk magunkban a forrást ahhoz, hogy teljesen megértsük. Ilyen hideg médium például a beszéd vagy a telefon is. Az elhangzó tartalom mellett ugyanis kérdés, hogy mi is lehet a célja az illetőnek, van-e valamilyen hátsó szándéka, illetve szükség lehet arra is, hogy elképzeljem azt, amiről éppen beszél.

Ha ezt a megközelítést alkalmazzuk, akkor könnyedén látható, miért gyakorolhat ránk olyan erős hatást egy film, aminél a hangsugárzás zenei elemekkel valósul meg: itt két, úgynevezett forró médium összekapcsolásáról van szó.

Külön-külön is intenzíven leköti a figyelmünket a zenehallgatás vagy a filmes kép befogadása, ha pedig a kettő egyszerre történik, az kivételesen erős hatással bír, ugyanis a szemünk és a fülünk is részt vesz a befogadásban. Közben pedig nem szükséges belső munkával kiegészítő feladatokat végezni, csupán a teljes elengedettség, a teljes érzéki stimuláció állapotában a sötét vetítőteremben átélni, amit elénk tárnak az alkotók.

Van arra valamilyen szabály vagy irányelv, hogy miképp kapcsolódik ideális esetben a kép és a zenei világ?

Az irányelv minden esetben az, hogy a két médium, vagyis a filmkép és a filmzene egymást kiegészítve legyen jelen, megteremtve azt az egyensúlyt, ami a mondanivaló megértéséhez a legjobb összhatást adja. Johann Sebastian Bach például a Fúga művészete című munkájában azon elmélkedik, hogy milyen fontos az úgynevezett ellenpontozás, a kontrapunkt: vagyis annak a technikája, hogy valamilyen balansz valósuljon meg a párhuzamosságban. Ez a film és a zene kapcsolatában azt jelenti, hogy a nagyon erős képekhez visszafogottabb dallamvilágú zenét kíván a néző – különben elárasztva érezheti magát, ami kényelmetlenül érintheti, ráadásul a zenei totalitás a figyelem csökkenését is okozhatja. Ha túl erős hatással van ránk egy filmrészlet, mert sok a kép és a zene is, akkor előfordulhat, hogy csak a kép befogadására van kapacitásunk, a hangra pedig már nem, vagy fordítva. Egyszerűen ki fogunk szakadni a történetből, mert nem akarunk egy számunkra megterhelő állapotban maradni, így végül választunk a két médium közül. Természetesen vannak egyéni különbségek, hogy mennyire vagyunk érzékenyek ezekre a hatásokra, illetve az sem mindegy, hogy mennyire gyakorlott befogadó valaki.

Van olyan amerikai alkotópáros, akinek a munkái jellegzetesek ebből a szempontból?

Christopher Nolan és Hans Zimmer például sokszor dolgozik együtt.

A Nolan-féle telített képek mellé gyakran csupán egy-két hang kerül a zenébe, sokszor egyetlen hangszeren, orgonán vagy zongorán – szinte visszahúzódik a zene, teret és figyelmet hagyva a kép feltöltöttségének. Előfordul ennek éppen az ellenkezője is: amikor nagyon erőteljes zenei elemeket hallunk, miközben egyetlen lassú filmkép van előttünk. Az érzelmek, a belső történések ábrázolásai például gyakran ilyenek – a zene oldja fel a képben keletkezett feszültséget.

Szintén amerikai alkotó nevéhez fűződik egyébként az a filmzenék szempontjából meghatározó mű, amely még az 1910-es években készült.  Stephan Zamecnik cseh származású amerikai zeneszerző – Dvorak tanítványaként – háromkötetes filmzene-tárat készített, amelyben összegezte a némafilmekben megjelenő, különböző hangulatokhoz komponált dallamokat. Ez egy pontos filmzenei gesztus-gyűjtemény arról, hogy a némafilmekben mi kell zenei értelemben a szomorúsághoz, az örömhöz, a veszélyhez. Tulajdonképpen zenei hangulatok tára a mű, ebből később is sokan merítettek.

Milyen fontos történeti állomásai vannak a filmben megjelenő zenének? Hogyan változott a hangulati aláfestés a némafilmes Zamecnik-féle zenei tár megjelenése után?

A görög színházi hagyományban és a keleti archaikus kultúrákban is jelen volt a zene a drámák előadásánál. Ezt vette át később a színházi előadás, majd innen a mozgókép, a filmes kultúra. Először 1890-ben volt olyan filmvetítés, amelyről fennmaradt, hogy a képvetítés mellett élő zongorakíséret is része volt a produkciónak. Az első kimondottan filmhez írt zene, amiről tudunk, 1908-ban került a közönség elé: André Calmettes rendező némafilmjéhez, a Guise herceg meggyilkolásához Camille Saint-Saense komponált dallamot, így őt tekintjük az első filmzeneszerzőnek. Ekkoriban még mindig élőben játszottak a vetítések alatt a művészek.

Érdekes, hogy a 20-as évek végén, illetve a 30-as évek elején, a hangosfilm megjelenése után hangsúlyos volt az a nézet, miszerint a hang egyenesen árt a befogadási folyamatnak, mert nem hagy elegendő teret a képnek, zavarja a mozgókép jelentéseinek befogadását. Később ez a megközelítés idejét múlttá vált, és a hangosfilm műfaja lett azonos a „filmmel”. A zenei alkotók közül kiemelkedik például az igen jólképzett zenész: Leonard Bernstein, akinek nevét talán az 1961-es West Side Story kapcsán ismerjük leginkább. Ez a mozi magas szinten képviseli az addigra komoly hagyománnyal rendelkező amerikai musical műfaját.

Maga a West Side Story miért válhatott olyan kultikus mozivá? Ebben a zenének van döntő szerepe, vagy más okokat érdemes keresnünk?

Több szempontból jelentett újítást ez a film: miközben a rasszok sokfélesége jelenik meg benne, azt is bemutatja, mennyire sokféle kulturális önazonosság, kulturális létforma találkozhatott ebben az időben Amerikában. A latinok és a yenkik közötti kapcsolódás összetettségének ábrázolása legalább olyan fontos faktor a népszerűség szempontjából, mint a jól eltalált, magas színvonalú zenei világ, amely a maga nyelvén jól „festette meg” ezt az összetett képet. Ezzel és más hasonló mozikkal egy kultúratudományi folyamat indult el, amely arra a tényre reagált, hogy a globális ember mennyiféle megosztottsággal és történelmi háttérrel alakítja a társadalmakat. Ebbe a sorba illeszkedik például az 1951-es Egy amerikai Párizsban, amelynek George Gershwin volt a zeneszerzője, vagy egy későbbi film, az 1971-ben bemutatott Hegedűs a háztetőn is, amelynek dallamvilága már John Williams nevéhez fűződik.

John Williams megkerülhetetlen alakja az amerikai filmzenei szcénának. A Star Wars, a Harry Potter sorozat, A cápa vagy az Indiana Jones mind az ő muzikalitását dicséri. Mi lehet az ő titka?

John Williams maga is professzionális alkotó, nagyon magas szinten képzett zenész, a zenéje olyan alkotás, mely a mozgókép nélkül, önmagában is megáll. Emellett rendszerint olyan társakkal dolgozik együtt, akik szintén ezt a magas minőséget képviselik. Steven Spielberg érzett rá először Williams zsenialitására – kettőjük párosa pedig számos kiváló alkotást hozott létre.

Ha azt keressük, hogy mitől jó egy filmzene, vagy mitől válik érdemessé arra, hogy akár Oscar-díjjal jutalmazzák, akkor milyen szempontokra figyeljünk?

Ha az Oscar szempontjából vizsgáljuk, a mozgókép, a film ma összművészeti műfajnak tekinthető, amelyben egy gondolkodói kollektívum, közösség vesz részt, vagyis az imént említett, egyidejűleg több területen is megvalósuló professzionalizmus jellemzi, mindez pedig a profitszerzésben nyeri el önértékét. Az amerikai film nemcsak művészet, hanem egyidejűleg kulturális iparcikk, profitszerzés is.

A filmek esetében látjuk, hogy a megvalósítás kulturális és anyagi sikere ma már nem csupán azon múlik, hogy ki a rendező vagy az operatőr, hanem azon is, hogy kik felelnek más területekért, például a forgatókönyvért, a jelmezekért, a maszkért, a látványvilágért, vagy éppen a zenéért. Az Oscar-díj minden területen az amerikai művészet és filmipar filmgyártási professzionalizmusának csúcsa – jó minőség és komoly bevétel egyszerre.

Érdemes ugyanakkor azt is látni, hogy a filmfesztiválok, filmszemlék külön imázsképző műfajt jelentenek. Itt irányzatok, szakmák, megközelítési módok találkoznak, ezek hatnak is egymásra, újításokat ösztönöznek. Egyfajta kulturális mozgás, szinte nyomulás jellemzi őket, ami számos irányba kifejtheti a hatását – különösen a megfelelő mennyiségű profit megszerzéséért. Eközben természetesen magas szintű kiválasztódás, filmtörténeti evolúció is zajlik ezeken az eseményeken a díjak odaítélésével.

A szórakoztatás magasabb színvonalát is magával hozhatja, ha a zenében is egyre inkább a professzionalitás kerül előtérbe?

Az, hogy akár külön filmzenei koncertek is várják már a közönséget, épp arra utal, hogy ez a magas szintű zenei szórakoztatás a filmek világában már megvalósulni látszik. Ha Leonard Bernsteint és alkotótársait tekintjük az egyik első mérföldkőnek ebben a globális folyamatban, akkor azt mondhatjuk, hogy hozzávetőleg hatvan év alatt sikerült úgy fejleszteni ezt a területet is, hogy beláthassuk:

a film számára a zene méltó partner a magas szintű művészi szórakoztatáshoz.

Ma már akár a Bartók Rádióban is hallhatunk jó minőségű filmes muzsikát, tehát a műfaj az elitkultúrában is képviselteti magát, miközben szórakoztató kikapcsolódást is nyújt – ez mindenképpen az amerikai és a ma már globális filmzene egyik nagy eredménye.

Ha szívesen részese lennél egy, a klasszikusoktól a popballadákig tartó zenei utazásnak, akkor ne hagyd ki a Danubia Zenekar 2025. június 1-jén esedékes, Klasszikus kedvencek – Amerikai álom című koncertjét.