„Ide dolgozni járunk, nem lelkizni!” – Hogyan dolgozzuk fel a munkahelyi veszteségeinket?

Életünk során különböző veszteségeket élhetünk át, és minden veszteségélmény után kezdetét veszi a gyászfolyamat, ami sokszor nem is tudatosul. Bár a gyászról nem szívesen beszélünk, mégis elkerülhetetlen, mivel mindennapjaink részét képezi – akár a munkahelyünkön is. A köztudatban a gyászt általában valakinek a halálához kötjük, pedig – ha munkahelyünkre szűkítjük – egy munkahelyváltás, nyugdíjba vonulás, egy elmaradt kinevezés, átszervezés, vezetőváltás, felmondás vagy tömeges leépítés, esetleg egy baleset, egy betegség, vagy akár a remény, a bizalom, a biztonság, a hit elvesztése is jelenthet komoly veszteséget számunkra.

A következőkben a fókuszt a munkahelyre helyezzük, ahol az érzelmekről való kommunikáció még inkább háttérbe szorul. Miért veszélyes, ha nem tudjuk kifejezni a bennünk dúló érzelmi harcot és a kérdéseinket, és álarcot kell viselnünk azért, hogy ne nézzenek ránk furán vagy ne terheljük a környezetünket? Miért lenne fontos, hogy ebben a közegben is nyíltan beszélhessünk a negatív megéléseinkről, érzéseinkről is?

A gyász azoknak az egymással sokszor merőben ellentétes érzelmeknek az összessége, melyeket egy nagy változás vagy életünk korábbi megszokott rendjének felborulása okoz (James J. W. & Friedman J., 1998).

Sigmund Freud megfogalmazását használva ilyenkor az elveszített „tárgy” olyannyira átitatódik érzelmekkel, hogy képtelenek vagyunk elengedni.

Az érzelmi kötődéssel bíró kapcsolataink elvesztése mindannyiunk számára nehéz, intenzív érzéseket okoz. Emiatt a veszteségek feldolgozásához az érzelmekkel való munkára van szükség, amely során a fájdalmat is megéljük. Mivel ezt az érzést igyekszünk elkerülni, számos esetben fel sem ismerjük, hogy épp gyászolunk valamit.

Gyakran a környezet is igyekszik siettetni a gyász lefolyását – többek között azért, mert tehetetlennek érzik magukat a gyászolóval kapcsolatban. Lehet, hogy mi magunk sem akarunk gyengének látszani, vagy nem szeretnénk terhelni a körülöttünk levőket a számunkra is nehéz érzéseinkkel. Erre még jobban ráerősíthetnek a kívülről jövő tanácsok („Most erősnek kell lenned!”), amelyek még ha jóindulatból is fakadnak, valójában károsak.

Mindezek miatt hajlamosak lehetünk úgy tenni, mintha minden rendben lenne velünk – így sokszor mi magunk sem értjük, mi is zajlik valójában bennünk.

Mit gyászolhatunk a munkahelyünkön?

Nemcsak a magánéletünkben, de a munkahelyünkön is sokféle veszteséggel vagyunk kénytelenek szembenézni. Ezek között vannak egyértelmű, mindenki által érzékelhetőek – mint például egy haláleset, egy elbocsátás vagy felmondás -, de érhetnek minket olyanok is, amelyek kevésbé nyilvánvalóak.

Ha elfogadjuk azt, hogy a megszokott rutinunk felborulása is gyászfolyamatot indít el, több láthatatlan veszteséget is megélhetünk. Egy feladat vagy csoport átszervezése, egy iroda költözése vagy egy vezetőcsere számtalan változást hoz az egyén életébe, amely egyaránt járhat pozitív és negatív következményekkel, sőt ezek ambivalens megélésével is.

A vezetői stílus, a szervezeti kultúra vagy a vezető személyének változása jelentős hatást gyakorol egy vállalatra a szervezet és az egyén szintjén is. Egy sikertelen projekt, egy kinevezés vagy lefokozás, a megnövekedett vagy épp túlságosan lecsökkent munkamennyiség, a megváltozott közösségi értékrend, a vállalati szintű célok újrafogalmazása mind veszteségélménnyel járhatnak, és vegyes érzelmeket válthatnak ki a munkavállalókból. Akár egy kollégába vagy a vezetőbe vetett bizalom megrendülését is fájdalmasan élhetjük meg.

A konkrét eseményeken kívül egy munkahelyen is gyászolhatunk olyat, amit sosem kaptunk meg: egy régóta vágyott elismerést vagy kinevezést, egy elmaradt dicséretet vagy pozitív visszajelzéseket – vagyis a be nem teljesült álmok, vágyak is veszteséget okozhatnak bennünk, és ugyanolyan gyászfeldolgozást igényelnek.

Hogyan tudunk segíteni a gyászolóknak?

A veszteségekkel kapcsolatos kommunikációt tekintve az érzelmek szerepe nem elhanyagolható, hiszen segítik a történtek feldolgozását. Nagy probléma, hogy a negatív megéléseinkről egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen beszélünk. Ennek elsődleges oka, hogy ezt láttuk a környezetünkben, ezt tanultuk a szüleinktől, és ők is a felmenőiktől. Rengeteg tiltás és téves meggyőződés él bennünk ezzel kapcsolatban (pl. „Ne légy szomorú!”, „Erősnek kell lenned!”). Az érzelmi kommunikáció hiánya azonban megakadályozza a gyász feldolgozását és felesleges energiákat von el.

Ha megengedjük a gyászolónak, hogy a veszteségei kapcsán feltörő érzéseit átélje, és ezeket ki is fejezze, már önmagában ezzel is tudjuk támogatni őt a feldolgozáshoz vezető úton.

Ahogyan minden ember és minden kapcsolat, úgy minden gyászfolyamat is egyedi, azonban egy dolog közös; a veszteséggel kapcsolatos nehéz érzelmeink őszinte kifejezése teszi lehetővé, hogy enyhüljön a fájdalmunk.

A gyászoló nem vár megoldási javaslatokat, tanácsokat vagy közhelyeket, pusztán a bizalommal teli jelenlétünkre és nyitottságunkra, mondanivalójának ítélkezésmentes meghallgatására, állapotának elfogadására van szüksége, legyünk akár a munkatársa vagy a főnöke. Ezáltal lehetőséget kap veszteségének tudatosítására, érzelmi reakcióira, és érezheti, hogy így is elfogadható a közösség számára. Az (érzelmi) elutasítás izolációhoz vezet, a ki nem fejezett érzelmek feldolgozatlan gyászt, és hosszú távon egyre növekvő veszteséghalmazt eredményeznek, amely akár egy apró impulzusra is képes maga alá temetni a hordozóját, valamint mentális és szomatikus betegségekhez vezethet.

Mit ne mondjunk?

Vannak olyan mondatok, amelyek ugyan a köztudatban élnek, mégis próbáljuk meg elkerülni, ha egy gyászolót szeretnénk megnyugtatni:

„Ne légy szomorú, most erősnek kell lenned!” – Ezzel csak bűntudatot keltünk a gyászolóban, és arra biztatjuk, hogy ne élje meg az érzéseit.

„Tudom, mit érzel!” – Valójában nem tudhatjuk, hiszen mindannyian másként éljük meg a gyászt.

„Az idő majd megoldja!” – Az idő valójában nem tünteti el a fájdalmainkat, csak mélyre temeti őket. Egy kéztörés esetén sem csak az időtől várjuk, hogy elvégezze a gyógyító folyamatot.

„Foglald el magad!” – Azzal, hogy másra tereljük a figyelmet, a gyász feldolgozását tesszük lehetetlenné.

„Légy hálás, hogy neked csak ez jutott, másnak…”– Az összehasonlítással szintén bűntudatot kelthetünk a gyászolóban. Felmerülhet benne az a kérdés, hogy jön ő ahhoz, hogy például egy várt, de elmaradt kinevezés miatt szomorú legyen, amikor más elvesztette egy családtagját.

„Jobban vagy már?” – Ez különösen olyankor szokott elhangzani, mikor már eltelt egy kis idő az adott esemény után.

Mivel a gyász egyedi, nincsenek szabályok arra, ki mennyi idő alatt tud átlendülni a nehéz időszakon.

Az ilyen tartalmú kérdések üzenete a sürgetés, és a gyászoló elvárásként vagy akár kritikaként is megélheti, amennyiben még mardossa belülről a gyász.

Ezekkel a mondatokkal ártó szándék nélkül ugyan, de arra ösztönözzük a gyászolót, hogy rejtse el az érzéseit, és viselkedjen úgy, mintha jól lenne.

Mit mondhatunk, kérdezhetünk, amivel valóban segíthetünk?

„Nagyon sajnálom, el sem tudom képzelni, mennyire fájdalmas lehet ez neked!” – Hiszen még ha volt is hasonló élményünk, az a saját megélésünk volt.

„Mi történt? Hogy vagy?” – Ezt csak abban az esetben kérdezzük, ha őszintén érdekel bennünket, mi megy a másikban végbe, és képesek vagyunk ítélkezésmentesen, tanácsok osztogatása nélkül végighallgatni.

„Mire lenne szükséged?” – Ajánlhatunk lehetőségeket is (például egy hosszabb, őszinte beszélgetés vagy egy közös ebéd), de fogadjuk el, ha ezeket visszautasítja!

Fontos az is, hogy tudatosítsuk magunkban: az, ha a gyászoló mellett vagyunk, sokszor a legtöbb és legjobb, amit tehetünk.

Általánosságban is elmondhatjuk, hogy a veszteségek felismerése, testi és lelki válaszreakcióink tudatosítása sokat segít mind önmagunk, mind a körülöttünk élők gyászához való viszonyulásunkon. Ha képesek vagyunk tágítani gondolkodásunkat a gyásszal kapcsolatban, hamarabb felismerhetjük és tudatosan élhetjük meg, valamint megtanulhatjuk, hogyan segíthetünk ténylegesen egy gyászolónak – legyünk azok akár mi magunk is –, amikor eszköztelennek érezzük magunkat a tanult tévhitek és mítoszok nyomása alatt.

A történtekről való beszélgetés fontos, gyakran jár megkönnyebbüléssel, de a gyász feldolgozásához további cselekvésekre is szükség van. Nem elvárható, hogy teljes megoldást nyújtson egy munkahely ezekre a helyzetekre, de érdemes megkeresni, hol van helye és szerepe a szervezeti támogatásnak – akár egy pszichoedukációs előadással vagy egy közös megemlékezéssel, amennyiben közös a veszteség, esetleg a vezetők ilyen irányú képzésével, melynek felelőssége a vezetőt és a HR osztályt terheli.

Bár a gyász életünk része, nem várhatjuk el sem magunktól, sem másoktól, hogy önállóan küzdjünk meg vele. Nem szégyen a szakember felkeresése sem – gyászunkkal többféle módon és módszerrel is dolgozhatunk akár egyéni, akár szervezeti, csoportos szinten.

Ha úgy érzed, szívesen dolgoznál a veszteségeid okozta gyásszal, vagy a munkahelyeden látod ennek szükségét, keresd bizalommal a cikk szerzőjét a Mental Kuckó (https://mentalkucko.hu/services/gyasz-es-vesztesegfeldolgozas/) weboldalon.

Felhasznált irodalom

John W. James, Russel Friedman (1998). Gyógyulás a gyászból, Hogyan dolgozzuk fel szeretteink halálát, a válást és más fájdalmas veszteségeket? (2011) Budapest, Zafír Press®.

Dr. Ónody, S. és Bálintné dr. Dancsó, M. (2006). Segítő kapcsolat, segítő beszélgetés. Szeged, Alapítvány a Mentálhigiéné Oktatásáért.

Hajdu-Kis Diána (2021). Az üres asztal. Budapest, Oriold és Társai.

https://gyaszfeldolgozasmodszer.hu/