Sokunkat megbénít, ha a környezetünkben veszteség ér valakit, akit ismerünk: nem tudjuk, mit mondjunk, hogyan segítsünk neki, mit tehetnénk, amivel támogathatjuk ebben a nehéz helyzetben. A gyász önmagában is könnyen válik tabutémává, valamivé, amiről nem tudunk, nem akarunk beszélni – és ez különösen igaz egy speciális formája, az úgynevezett illegális gyász esetében.

“Az illegális gyász lényegében egy szociálpszichológiai fogalom, hiszen a gyász nem csak egy személy magánügye, hanem egy társadalmi jelenség is. Nagyon fontos, hogyan viszonyul egy közösség a gyászolóhoz, mennyire támogatja, mennyire fogadja el” – szögezi le Udvarhelyi Boglárka tanácsadó szakpszichológus, gyászfeldolgozás módszer specialista a témában tartott előadásában. “A társadalom, a közösség, amiben élünk, szabályokat is kijelöl arra vonatkozóan, hogyan viselkedjünk ebben a helyzetben. Sajnos azonban manapság ez már egyre kevésbé van így” – fűzi hozzá a szakértő.

Gyász – régen és most

Napjainkra nem csupán a gyász, de a haldoklás, a halál is tabuvá vált: míg korábban a veszteség feldolgozásának az első lépésektől kezdve megvoltak a jól körvanalazott “mankói”, szertartásai, ma már az esetek többségében mindkét folyamat elszigetelten, kórházak falai mögött zajlik. A halottunktól való elbúcsúzás rituáléi, a virrasztás, a gyászév fogalma mára feledésbe merültek, pedig korábban évezredeken át meghatározták a gyász megélésének kereteit.

“A gyászév fogalma már a római időkben ismert volt: már akkor törvényben írták elő, hogy ha valakinek meghal a férje vagy a felesége, egy évig nem házasodhat újra. Pszichológiai szempontból azért fontos ez az egy év, mert ez alatt az idő alatt mindent megélünk az elvesztett személy nélkül: az első karácsonyt, az első születésnapot, nyaralást, családi rituálét. A következő évben így már lesz tapasztalatunk abban, hogyan csináljuk ezt nélküle” – magyarázza Udvarhelyi Boglárka, majd hozzáteszi:

“Nehéz folyamat ez: a veszteség szenvedéssel jár, keletkezik bennünk egy hatalmas űr, mintha kitépnék egy részünket belőlünk, megtapasztaljuk a mulandóságot, meg kell küzdenünk az elvesztett személy hiányával, és újra meg kell tanulnunk élni. A gyász azonban ugyanakkor egy nagyon szép, katartikus folyamat is: az ember darabjaira hullik, majd újjáépül, és egy sikeresen lezajló gyászfolyamat végén újjáépül a személyiség.”

Illegális gyász

Ennek a gyászfolyamatnak a sikeres lezajlását nehezítheti meg a környezet támogatásának hiánya. Ez a hiány megjelenhet olyan kétes értékű tanácsok szintjén, mint például amikor egy gyászoló családanyának azt mondjuk: “neked nem szabad összeomlanod, hiszen itt vannak a gyerekeid”. Pedig – ahogy a szakértő is hangsúlyozza – ezzel nem érünk el egyebet, mint hogy megakadályozzuk abban, hogy olyankor élje meg a gyász természetes reakcióit, amikor kellene – és amelyek később sokkal erőteljesebbek lesznek.

Ennél is súlyosabb az a helyzet, amikor az illegális gyászról beszélünk: olyan gyászról van szó ilyenkor, ami egy adott közösségben nem elfogadott, ezért a veszteséget elszenvedő személlyel azt érezteti a környezete, hogy nincs joga gyászolni, nincs joga az érzéseihez, hiszen valójában nem élt meg veszteséget.

Az illegális gyász leírása Kenneth Doka nevéhez fűződik, aki az Amerikai Hospice Alapítvány (Hospice Foundation of America) vezető pszichológusa. Ő alkotta meg “disenfranchised grief” néven ezt a fogalmat, és írt könyvet, több tanulmányt, cikket is a témában. Doka szerint az illegális gyász több formában is megjelenhet.

“Neked nincs jogod sírni”

“Az illegális gyász egyik jellemző példája, amikor maga a kapcsolat nem elismert a társadalom szemében, azaz mondjuk ha egy kollégát veszít el valaki. Gondoljunk bele: napi 8-10 órában ülünk együtt évekig egy irodában valakivel, aki egyszer csak autóbalesetben meghal. Ez egy borzasztó veszteség, ám a legritkább esetben kapunk hozzá támogatást” – fejti ki Udvarhelyi Boglárka.

“Vagy egy másik példa: a szeretői kapcsolat. Találkoztam már olyan esettel, ahol a több éves párkapcsolata elvesztése után az illető nem vehetett részt a temetésen. Persze ki akarná, hogy éppen ő ott legyen? De ha a másik oldalt nézzük: ő szerelmes volt, kötődött, és nem búcsúzhatott el a férfitól, akit szeretett, nem élhette meg az érzéseit, hiszen a társadalom ezt szintén nem támogatja.”

Az illegális gyász másik kategóriája, amikor a veszteség nem elismert – itt gondolhatunk például azokra, akik elszenvedtek egy nagyon súlyos balesetet, és adott esetben már csak fizikálisan maradtak életben. “Az illető személyiségét, ahogyan mi ismertük, elveszítettük, beindul a gyászfolyamat, mert bár biológiailag még él, pszichológiai, szociális szempontból már nem. Ugyanez a helyzet akkor, ha valaki súlyos Alzheimer-kórban szenved” – mondja a szakértő.

“Úgysem érti még”

Szintén az illegális gyász formái közé tartozik az, ha nem úgy gyászolunk, ahogy az adott kulturális közeg elvárná. Ez napjainkban különösen aktuális probléma lehet, ezért fontos, hogy emlékezzünk arra, minden kultúra máshogy éli meg a veszteséget, és ezt tiszteletben is tartsuk.

“Ugyancsak ide tartozik, amikor maga a gyászoló kirekesztett: például azért, mert gyerek.

Sokszor azt hisszük, túl kicsi még, és úgysem érti, mi történik – de érti. Hasonlóan ahhoz, amikor értelmi fogyatékkal él valaki, és azt feltételezzük, hogy úgysem tudja megélni a gyászt, pedig nagyon is meg tudja.

Ahogy egy autizmussal, Down-szindrómával, értelmi fogyatékkal élő ember is tud gyászolni” – szögezi le a szakértő.

A gyász akkor sem támogatott, ha a halál körülménye valamilyen szempontból szégyenteljesnek számít az adott társadalom keretein belül. “Egy időben az AIDS rengeteg homoszexuális férfi haláláért felelt: akkoriban ez elítélendő dolognak számított, így a hozzátartozók nem élhették meg a szerettük elvesztésével járó gyászt. De nem támogatott az öngyilkosság nyomán megélt gyász sem – pedig a folyamat, ami az emberben ilyenkor lezajlik, független attól, hogyan veszíti el azt, akit szeret” – vallja Udvarhelyi Boglárka.

“Minek sírsz, majd lesz másik”

Ugyancsak az illegális gyász esetei közé tartozik egy magzat elvesztése is. “Mindenki azt mondja ilyenkor, ‘ne aggódj, majd lesz másik, lehetsz még terhes’. De bennünk élt egy kép arról a gyerekről, elképzeltük, milyen lesz, hogyan élünk majd együtt, miután megérkezik, és el kell gyászolnunk azt a jövőképet” – mondja a szakértő.

A “majd lesz másik” érv azonban nem csupán az elveszített gyermekek esetében kerül elő gyakran. “Szinte egyetlen magyar szakirodalom sem foglalkozik a háziállatok elvesztésének témájával, pedig nagyon érdekes területről van szó.

A háziállatok az idők folyamán családtagokká válnak, családdinamikai szempontból részei a mindennapoknak, szerepet kapnak a családban, mint elő- vagy éppen pótgyerekek, társak, esetleg segítők”

  hívja fel a figyelmet Udvarhelyi Boglárka, aki maga is folytatott kutatást a háziállatok elvesztésével kapcsolatban.

A szakértő egy olyan tanulmányt is említ, amelyben 35 és 54 év közötti házaspárok háziállatuk elvesztésével való megküzdését vizsgálták. A megkérdezettek leginkább ahhoz tudták hasonlítani az élményt, mint amikor kirepülnek a gyerekek a családi fészekből. Amit pedig külön kiemeltek a kutatók, az az, hogy az emberek jellemzően nagyon nehezen beszélnek a háziállatuk elvesztéséről, mert úgy gondolják, ennek a gyásznak nincs létjogosultsága, és nevetségessé válnak tőle.

“Annyi állat vár még otthonra”

“A háziállatok gyászával kapcsolatban nincs konvenció, rituálé, amibe az ember tudna kapaszkodni; nem tudjuk, hogyan fejezhetjük ki a fájdalmat, mi történjen, hogyan adjuk meg a végtisztességet. A helyzetet az is nehezíti, hogy a háziállatok sokszor eutanázia által halnak meg, tehát magának a gazdának kell meghoznia azt a döntést, hogy életben maradjon-e az állata” – mondja Udvarhelyi Boglárka.

Egy másik, a szakértő által említett kutatásban egy állatorvosi klinikán vizsgáltak olyan gazdákat, akiknek eutanáziával kellett, hogy meghaljon a háziállata. Az eredmények azt mutatták, ők sem tudták pontosan, hogyan élhetnék meg a gyászt – voltak, akik próbálták tovább folytatni a mindennapokat, mintha mi sem történt volna, és voltak, akik megbeszélték az érzéseiket az állatorvossal, családtagokkal, barátokkal. Az, ha a környezetükben élők támogatták a gyászuk megélésében, az érintettek későbbi beszámolói szerint egyértelműen segített nekik. Az azonban nem, ha valaki azt mondta: “sajnálom, de lépj tovább”, “szedd össze magad, mert nem akarunk sírni látni”, vagy éppen a gyakran hallott: “annyi állat van még, ami otthonra vágyik” mondatot.

Beszélnünk kell arról, ami fáj

A kutatásban a megkérdezettek 32%-a vásárolt 3 héten belül új háziállatot, de visszatekintve ők is úgy nyilatkoztak, hogy nem álltak még készen erre a lépésre. Ötven százalékuk pedig kijelentette, hogy a jövőben sem szeretne másik háziállatot.

“Az állatok kapcsán előfordul, hogy rövidebb a gyász, de jellemzően intenzívebb, és legalább ugyanolyan fontos, hogy képesek legyünk megélni. Ha ehhez nem is áll a rendelkezésünkre bevett módszer, maga a család is kitalálhat valamit arra, hogyan temetik el, gyászolják meg a háziállatot. Sok gyerek ilyenkor találkozik először a halállal, és muszáj, hogy ködösítés helyett nyíltan kommunikáljunk velük a halálról.

Ha akkor még nem is értik teljes egészében, később megértik majd, hogy mit jelent ez, csak ne féljünk a szótól, ne féljünk kimondani, hogy meghalt. Válasszunk ki együtt valamit, egy fényképet, készítsünk emlékdobozt, ami segít emléket állítani a háziállatnak, akit szerettünk” – javasolja a szakértő.

John W. James, a Gyászfeldolgozás Módszer egyik kidolgozója szerint a gyászfolyamat ideális lezárása az, ha szabadon ki tudjuk fejezni az elveszített ember, vagy akár állat iránti érzéseinket, gondolatainkat, és beszélhetünk mindezekről valakinek, aki meghallgat. Bár manapság már nem állnak a rendelkezésünkre azok a kapaszkodók, hagyományok, melyek sok-sok éven keresztül kísérték a haldoklás, a halál és a gyász folyamatait, még mindig támogathatjuk egymást, a gyászolókat a veszteség feldolgozásában azzal, ha figyelemmel, megértéssel fordulunk feléjük, és megengedjük nekik és magunknak is, hogy szabadon beszélhessünk mindarról, ami fáj.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest