„Mindannyiunkat összeköt a sors” – A boldogság ügynöke című filmet ajánljuk

Még csak néhány perce nézem A boldogság ügynökét, máris vágyni kezdek Bhutánba. Régóta vonz Ázsia, különösen a szinte érintetlen részei, azok a területek, ahol élő a buddhista és a hindu hagyomány. Az első képkockák azt sugallják, idilli, szinte a modern civilizáció előtti világ ez. „Lehet, hogy ez volt a karmám, hogy megellett a tehenem – mondja egy harmincas éveiben járó nő a háza előtt ülve. – Rendkívül boldoggá tesz. Ezért a boldogságérzetem 10.”

Ahogy azonban követem a magyar–bhutáni dokumentumfilm főszereplőjét, Ambert, a negyvenes férfit, aki kérdezőbiztosként járja az országot, és egy 148 kérdésből álló, 9 témakörben összeállított kérdőív segítségével méri fel a lakosok boldogságszintjét, egyre összetettebb élethelyzetek, egyre nehezebb sorsok rajzolódnak ki előttem. Közéjük tartozik maga Amber is, akinek személyes történetébe egyre inkább belelátok, és nagyon szorítok, hogy teljesüljenek az álmai.

Don’t worry, be happy

Amber idős édesanyjával él. Amikor nem dolgozik, akkor őt gondozza, és arról álmodozik, hogy megnősül. Lassanként megtudom, hogy két és fél éves volt, amikor meghalt az édesapja, és ekkor a családtól, mint nepáliaktól, elvették a bhutáni állampolgárságot. Nem derül ki, hogy pontosan mi történt, ahogy a két ország közötti politikai helyzet taglalására sem tér ki a film – csak találgatok, illetve kutakodom az interneten. Feltételezem, hogy Amber apja bhutáni nemzetiségű volt, ám halálával a nepáli özvegy és a gyerekek „kegyvesztetté” váltak.

Ambert a film másfél órája alatt többször látjuk kérelmet fogalmazni a királynak – a Magyarország méretű, alig 800.000 főt számláló Bhután államformája ugyanis monarchia. „Egész életemben az állampolgárságra vártam” – írja Amber. Mert állampolgárság nélkül nem kap útlevelet, azaz nem hagyhatja el az országot, és állandó munkát sem vállalhat. Ami miatt azonban a legjobban szeretne hivatalosan is bhutáni lenni, hogy végre megállapodhasson. Így azonban egy lány szülei sem fogadják el őt vejüknek.

Ironikus, hogy éppen egy nemkívánatos személy kutatja a kormány küldöttjeként a bhutáni nép boldogságának mértékét.

Bruttó Nemzeti Boldogság

A Bruttó Nemzeti Boldogság fogalmát először a ’70-es évek végén használta Bhután 4. királya. A mutató fontosabb Bhután számára, mint a GDP. Évente készítenek felmérést, hogy megtudják, hogy érzik magukat a lakosok, és az eredményeket minden kormányzati döntésnél figyelembe veszik. A kifejezés viccesen hangzik, ráadásul amikor azt látom, hogy Amber a király beszédét nézi a tévében a fejlődésről és az összetartozásról, egy pillanatra úgy érzem, ez az egész boldogságügy nem más, mint propaganda.

A kérdéseket és a rájuk adott őszinte válaszokat hallgatva azonban hitelesnek látom a felmérést. „Mennyire önző?” „Mennyire féltékeny?” „Volt-e dühös az elmúlt két hétben?” „Szokott félni?” „Gyakran?” „Érez depressziót?” „Egy 0-tól 10-ig terjedő skálán mennyire?”

Mire vége a filmnek, tele vagyok kérdéssel én magam is, és hiába próbálom kideríteni „az igazságot” a bhutáni boldogsággal kapcsolatban, sehonnan nem érkeznek egyértelmű válaszok. Talán ennél erősebb hatása nem is lehet dokumentumfilmnek.

Az érzések teljes skálája

„Mennyire gondolja magát boldognak egy 0 és 10 közötti skálán?” – kérdezi Amber falvak és városok lakóitól útja során. Minden reggel autóba ül munkatársával, hogy aztán magas hegyeket másszanak meg, völgyekbe ereszkedjenek le, sziklás, erdős vidékeken barangoljanak, ahol alig-alig látni házat, annál többször kolostort és néha egy-egy kószáló tehenet. Óhatatlanul is elgondolkozom, mit felelnék a kérdésre, ha valami csoda folytán hozzám is becsöngetnének. Arra jutok, hogy a válaszom: 7. De vajon mit is jelent ez a szám?

„Boldog embernek csak az nevezhető, aki mindenféle érzését szabadon megéli bármilyen torzítás, elfojtás nélkül” – mondja Nagy Henriett klinikai szakpszichológus, aki több könyvet is publikált a témában. Szerinte nem a nagy életesemények az igazán számottevők, hanem hogy meg tudjuk-e élni a hétköznapok apró örömeit.

A pozitív pszichológia irányzata úgy véli, hogy a boldogság az az elégedettségérzet vagy érzelmi egyensúly, ami sokkal inkább függ a személyiségünktől, mint a körülményeinktől.

„Mindannyiunkat összeköt a sors”

Phil Stutz amerikai terapeuta, A Phil Stutz-módszer című dokumentumfilm egyik főszereplője, az Énerő című könyv társszerzője szintén úgy tartja, hogy csakis az tehet minket boldoggá, ha megtanuljuk szeretni a megküzdési folyamatot a valóság három aspektusával: a fájdalommal, a bizonytalansággal és az állandó munkával. Mert ezeket, mint mondja, egyikünk sem kerülheti el, és eddigi tapasztalataim alapján kénytelen vagyok egyetérteni vele.

A bhutániak gondolkodását nagyban meghatározó buddhizmus boldogságértelmezése hasonló: mivel minden múlandó, szükségszerű, hogy az, ami egykor örömet okozott, idővel fájdalmas legyen. Kérdés, hogy mit kezdünk a folytonos változással.

A bhutániakat a szegénység miatt sok kihívás elé állítja az élet. Némely megkérdezettek békében élnek a nélkülözéssel és a kemény fizikai munkával, és megtalálják a boldogságot az egyszerű falusi életben. Azonban vannak más típusú nehézségek is. Hogyan leljen lelki békére egy tizenhét éves lány, akinek az anyja alkoholista, az apja lelépett, és legtöbbször neki kell családfőként viselkednie? Vagy egy transznemű nő, aki folyton szorong, és az identitásával küzd? Hiába mondja neki az anyja, hogy ne törődjön azokkal, akik nem látják szépnek, és nem fogadják el, mert „minden ember gyönyörű”. Bölcs szavai szomorúsággal vannak átitatva: „Mindannyiunkat összeköt a sors.”

Boldogság a boldogtalanságban

A film vége felé már látom, a világunk nem is olyan különböző, mint a kis, úgymond „elmaradott” országé Nepál és Kína között. Legyünk akár bhutániak, akár magyarok, éljünk akár a hegyekben, mosógép és tévé nélkül, akár modern nagyvárosban, a világ bármely szegletében, ugyanazokkal a nehézségekkel szembesülünk: a magányosság érzésével, párkapcsolati dinamikákkal, függőségekkel, öregséggel, gyásszal, anyagi problémákkal. És a hangulatunk változásaival.

„Tegnap elmentem enni, és boldognak éreztem magam, utána visszajöttem a szobámba, és magányos lettem. Néha nem igazodok ki a saját érzéseimen. Nehéz az egyedüllét” – mondja egy férfi Ambernek, aki maga is a magánnyal küzd. És közben én, budapesti kis lakásomban arra gondolok, hányszor élek át mostanában hasonló érzéseket és zavarodottságot.

És arra is, hogy sokszor szeretném azt hinni, hogy az életnek és a boldogságnak simának, egyértelműnek és tisztának kell lennie, holott legtöbbször átmeneti állapotban vagyunk, valami felé haladunk, vagy valamitől távolodunk, és közben félünk, szomorúak vagyunk, magányosak, dühösek. Arra gondolok, hogy a boldogság sokféle lehet. Mint azé a három nőé, akik egy elnyomó férj feleségei – mert Bhutánban legális a poligámia. „Sosem hallgat meg minket – mondja egyikük –, az történik, amit ő akar.” Látom őket beszélgetni. Egyszerre szidják és óvják despota férjüket. Nevetnek rajta maguk között. Még kislányok voltak, szegény családból, amikor a férfi magához vette őket. És vele maradtak.

„Mi hárman mintha édestestvérek lennénk. Néha a testvérek sem értik meg így egymást. (…) Mi hárman egymásban találtuk meg a boldogságot.”

Mit mér a BNB?

Amber az utolsó képkockákon úgy táncol a hegytetőn szelfivideót készítve, ahogy én szoktam a nappaliban, amikor senki nem lát. Közben látom kiírva a boldogságindexét: az összesített boldogságszintje 5. Még nem házasodott meg, de találkozott valakivel, aki fontos lett neki, és nem vesztette el a reményt. Annak a lánynak az összesített boldogságszintje, aki nagy szegénységben él, mindkét szülője alkoholista, és az apja verte az anyját, mielőtt elváltak, 4. A depressziós transznemű nőé szintén 4.

„Az idei Bruttó Nemzeti Boldogság felmérés legújabb eredménye szerint a bhutániak 93,6 százaléka boldog. Az előző felméréshez képest ez 3,3 százalékos növekedést mutat” – olvasom a kiírást a film végén. Érthetem ezt úgy is, hogy micsoda hazugság. De érthetem úgy is, hogy „Bhután céljai és a boldogság buddhista értelmezése sokkal tágabbak, mint amit a Nyugat ért »boldogság« alatt.” Az Oxford Poverty & Human Development Initiative szerint „ez az index a bhutáni lakosság általános jóllétének holisztikus leképezése, nem pedig a »boldogságszint« szubjektív pszichológiai mértékének meghatározása.” Érezni vélem e megállapítás igazságtartalmát. Arun Bhattarai és Zurbó Dorottya filmjét pedig egészen biztosan újra fogom nézni.

A boldogság ügynöke című film vetítési időpontjairól itt találtok további információkat.