„A csend egy idő után beszélni kezd hozzánk – és akkor nagyon érdemes fülelni”

Szerző: | 2017. 09. 01. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 6 perc

Te mikor voltál utoljára csendben? Úgy igazán. Nem arra gondolok, amikor mondjuk az íróasztalod előtt ültél és dolgoztál, vagy amikor autóvezetés közben hallgattad a rádiót. Az nem számít. Mikor volt utoljára egyszerre csend benned és körülötted? Amikor nem beszéltél, és hozzád sem beszéltek. Amikor jelen tudtál lenni a testeddel, a lelkeddel és az elméddel.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de amikor feltettem magamnak ezt a kérdést, akkor nagyon-nagyon mélyre kellett ásnom az emlékeim között, hogy rátaláljak a fent leírtakhoz egy kicsit is hasonló élményre.

És ez baj…

Elcsépelt és közhelyes, de sajnos igaz: szörnyen nagy zajban élünk. Sokszor még csak pillanatokra sem vagyunk képesek kiszakítani magunkat a városi élet zakatoló ritmusából. Pedig, ha jobban belegondolunk, a fontos gondolatok és felismerések éppen az ilyen pillanatokban szoktak bennünk megfogalmazódni.
Ezekben az igazi csöndekben tudjuk alaposan megfigyelni a környezetünket, és – ahogy az indián mondás is tartja – ilyenkor jut idő arra, hogy a lelkünk utolérjen minket, és befelé, legbensőbb önvalónkra irányítsuk a fókuszt.
Ezekben az áldott perecekben, órákban billen egy kicsit helyre a saját kis világunk rendje, ilyenkor derül ki, mi az, ami valójában fontos számunkra, vagy éppen mi az, ami bánt vagy zavar minket. Talán ez is az oka annak, hogy olyan nehezen engedjük meg magunknak a csendet: olykor kifejezetten félelmetes találkozni a csend mélyéről érkező, nehéz érzésekkel.

Mert a körülöttünk lévő zajnak funkciója is van ám!

Segít elterelni a figyelmünket és „gondoskodik” arról, hogy még véletlenül se találkozzunk a frusztráló gondolatainkkal. Pedig, ha ezen a ponton sikerül átlendülni, akkor a csend ereje a pulzáló hétköznapokban is velünk marad és támogat minket abban, hogy jobban érzékeljük a környezetünket, és fókuszáltan megtartsuk a kifelé és befelé irányuló figyelmünket. A csendben megpihent elménk pedig felfrissülten és ebből következően gyorsabban pörög tovább.

A csend hangjai

„Sok olyan résztvevő érkezik hozzánk a fővárosból, akik szinte soha nincsenek csendben. Számukra gyakran meghatározó élményt jelent az a két óra, amit itt töltenek” – ezt már Ágoston atya meséli nekünk A csend hangjai címmel indított séta végén. A Tihanyi Bencés Apátság ősi falai között és az éj leple alatt vezetett különleges túrára a Hosszúlépés sétákat szervező csapattól kaptunk meghívást, aminek örömmel eleget is tettünk.

Igaz, ami igaz: akkor ott, a Tihanyi Bencés Apátság csillagos égboltja alatt tényleg nagyon távolinak tűnt a néhány 100 kilométerrel távolabb lüktető főváros. Talán ezért is ütköztünk meg a programot vezető Ágoston atya, a program legelején elhangzó instrukcióján, miszerint a séta teljes időtartama alatt mindenkinek teljesen csendben kell maradnia.
Bevallom, ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, főleg, hogy – mint az később kiderült – ez a kitétel a sétát vezető Ágoston atyára is vonatkozott – ő és a sétán résztvevő körülbelül 30 ember az indulás pillanatától, egészen a program végéig teljesen csendben volt.

Eleinte kifejezetten fojtogatónak éreztem ezt a kollektív némaságot: zavart, hogy ilyen sokan itt állunk és/vagy sétálunk ebben a nagy csendben, egy ezeréves épület sötét falai között, és ahelyett, hogy érdekesebbnél érdekesebb történeteket hallgathatnánk a gyertya fényével megvilágított folyósokon, nem történik semmi.

„A beszéd csak a félreértések forrása”

Az első fél óra nagyjából azzal telt, hogy az információdömpinghez szokott, izgága elmém hozzászokjon ehhez a „csökkentett üzemmódhoz”. Amikor ez megtörtént, akkor azt vettem észre, hogy a kattogás helyett elkezdtem figyelni – de nem úgy, ahogy egyébként.

Sokkal aprólékosabban és részletesebben vettem szemügyre a tárgyakat. Volt idő alaposan megfigyelni minden apró részletet, nem csak úgy átsiklottam felettük, mint általában. Maradt tér és idő arra, hogy el-elmerengjek a látottakon, megérezzem a hely szellemét. Ahogy barangoltunk, meg-megálltunk, néha átfutott rajtam az érzés, hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz most így együtt csendben lenni, rengeteg olyan dolog van, amire éppen emiatt nem kell figyelni. Ott vannak például a szavak…

„A beszéd csak a félreértések forrása” – mondja a róka a Kis Hercegnek. Amikor viszont „a csend egy idő után beszélni kezd hozzánk, akkor érdemes nagyon fülelni”.

Ezt már Ágoston szerzetes mondta a sétánk végén – amikor megint lehetett beszélni.

Azóta sokszor eszembe jut ez a sétánk utolsó állomásán, a Tihanyi Bencés Apátság csillagos égboltja alatt elhangzott mondat. Azóta is itt van velem ebben a nagy zajban, és segít tudatosítani, hogy milyen nagyon fontos néha úgy igazán csendben lenni. Emlékeztet rá, hogy – bár ez egy átlagos, rohanós hétköznapon szinte elképzelhetetlennek tűnik – „van élet a szavakon túl”. Néha érdemes ebben a világban megmártózni, és töltekezni egy kicsit. Néha kell és érdemes egy picit csendben lenni.

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This