„Az én életem ott van, ahol én vagyok” – megnéztük A kő című előadást

Szerző: | 2021. 12. 29. |

Meddig lehet a múlt terhét cipelni? Mi a hallgatás ára? Az utódait vagy önmagát félti az ember az igazságtól? Ezek a kérdések cikáztak a fejemben, miután életre kelt előttem A kő című dráma a Pesti Színház színpadán. Michal Dočekal rendezésében az idő kiszámíthatatlan útitársunk. Hol előrerohan velünk, hol visszarepít minket a múltba, miközben próbáljuk összerakni a történet mozaikdarabkáit. A kő nemcsak a 20. századról mesél nekünk, hanem bevezet minket a kulisszák mögé, ahol a falak családi legendák és titkok őrzői.

Ha a színtiszta igazság képes helyes irányba terelni minket, akkor egy hazugság árnyékában elveszhetünk, mintha megfosztanának a tisztánlátás jogától. Vajon mi történne, ha semmi sem szakíthatna el minket a gyökereinktől, láthatatlan falat képezve köztünk és az elődeink között? Talán észre sem vesszük az egyre növekvő távolságot, ahogyan sokáig Witha, a nagymama, Heldrun, az édesanya és Hannah az unoka sem érzékelte az őket körüllengő transzgenerációs légkört. Ugyanis A kő története összefonódik három nő sorsával, amelynek központjában a drezdai ház, a homályos családi múlt és a nagypapa hőstettei állnak.

A titkok útvesztője

Azt már tudjuk, hogy a temetetlen holtak nem kerülnek be a családi legendáriumba. Ők azok, akiknek tragikus sorsa nem válik emlékké, de hatással van a későbbi generációk sorsára. De mi történik akkor, ha egy felmenő életútja beragyogja az utódok életét? A nagyapa, Wolfgang emléke ilyen fényes csillagként magasodik a három nő fölé. Egyedül a nagymama tudja, hogy férje – aki a családi legenda szerint 1935-ben segített elmenekülni egy zsidó házaspárnak – valójában a náci párt tagja volt. Személyét még számtalan titok övezi, amelyek a családi házba való visszaköltözéskor kiderülni látszanak. Hiszen a múlt nem vész el, mindig talál magának egy rést, ahol átsejlik az időn.

A történet szempontjából nemcsak Wolfgang alakja meghatározó, a ház egykori tulajdonosa, a zsidó származású Mieze szelleme újra és újra feltűnik a színen. A legváratlanabb helyzetekben jelenik meg, mivel a sorsa a ház részévé vált. Nem létezik az a festék, ami képes eltüntetni az emlékét a ház falaiból. Kizárólag egy dologért jött: emlékeztet mindenkit az igazságra. A három nő számára ez jelenti az egyetlen kapaszkodót, ami segíthet nekik kikecmeregni a titkok útvesztőjéből.

Szellem a palackban

A kő, amivel egykor bedobták a családi ház ablakát és majdnem eltalálták vele Wolfgangot, egyfajta motívumként szolgál. Heldrun mindennél jobban ragaszkodik hozzá, mivel a kő az apja érintetlenségét jelképezi a számára.

Amikor kislánykorában el kellett hagyniuk az otthonukat, az anyjával közösen elásták a nagy becsben tartott kincset a kertben. Abban a hitben nő fel és neveli lányát, hogy az apjánál nem létezett jóságosabb, tisztább szívű ember. Hannah pedig elmeséli nagyapja hőstetteit az iskolában, holott a lelke mélyén érzi, valami nincsen rendben. Az előadás egy pontján megfogalmazza, hogy nem tud felnézni arra, akit nem is ismert. Magyarázatokat keresve egyre több kérdést tesz fel a család homályos múltjáról, remélve, hogy a válaszok fényében a saját sorsát is tisztábban látja.

Bár a harmadik generáció időben messzebb helyezkedik el a traumától, sokszor ők erednek az igazság nyomába, hogy megtörjék a hallgatást. Ebben a történetben sincs ez másként, viszont a nagymama mindent elkövet annak érdekében, hogy visszazárja a szellemet a palackba.

Darabról darabra

Witha belső vívódása elgondolkodtatott. Vajon mennyi mindent képes elbírni a szeretet? Amikor annyira ragaszkodunk valakihez vagy valamihez, hogy inkább hazudunk önmagunknak, mintsem szembenézzünk a valósággal. Az előadás vége felé biztos voltam benne, hogy mindez túlmutat az imádott férfi emlékén. Witha az igazság tükrében önmagával képtelen szembesülni. Csakhogy a kő a múlt, a kő a titok, a kő minden, amit a tudatalatti mélyére temettek, majd sok-sok évvel később kikapartak a sáros földből.

Ahogy a szemünk láttára egymásba csúsznak az idősíkok, az emlékek pedig összemosódnak, azt érezhetjük, hogy az idő valójában megszűnt létezni. Mi magunk sem tudjuk eldönteni, mi a valós és mi a képzelet szüleménye. A múlt és a jelen rabul ejti a szereplőket, akik nem tudnak elmenekülni a valóság elől.

Hova fusson az ember, ha az egyetlen biztos hely a fejében létezett?

Viszont a hamis emlékek előbb vagy utóbb – mint a családi porcelánok – ripityára törnek. Össze kell szedni és újra összerakni a darabokat, hogy meglássuk a teljes képet. Tulajdonképpen a szereplők mind ezt teszik, ki-ki a maga erejéből összetöri a saját narratíváját. Ezért tartom mindennél fontosabbnak azt a jelenetet, mikor a bombázások közepette Witha és Wolfgang az újszülött gyermekükkel az asztal alatt bujkálnak. A férfi nem akar menekülni, hiszen oda minden, amiben eddig hittek. Ekkor a felesége azt mondja neki:

„Az én életem ott van, ahol én vagyok.”

Ha jobban belegondolok, amíg élünk, cipeljük az igazságot. Hiába menekülünk a traumák elől, azok utolérnek minket és mély nyomot hagynak az utánunk következő generáció lelkében. Ugyanis az igazság velünk együtt nem szűnik meg létezni. Talán Witha is valahol érezte, hogy a halál nem megoldás, csak egy kibúvó az élet elől.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szép Csenge
Szárnyait bontogató szerző, akit írásaiban a lélek működése mozgat. Szeret nagyokat beszélgetni kis konyhákban, hosszú kirándulásra indulni, régi mozgóképes felvételeket nézni, és titokban reméli, hogy egyszer feltalálják az időutazást. Addig is, a könyvek segítségével fedez fel ismerős és új helyeket.

Pin It on Pinterest

Share This