„A múltba zuhanhatunk a másodperc töredéke alatt” – A transzgenerációs traumák hatása

Szerző: | 2021. 10. 20. |

Ezerszer hallott családi történetek, a fülünkben csengő jól ismert mondatok. Gyakran nem tulajdonítunk nekik jelentőséget, pedig fontos üzeneteket hordozhatnak. Pál Ferenc, római katolikus pap, mentálhigiénés szakember és Tóth Erzsébet Fanni, pszichológus, kutató ezeket az üzeneteket keresik. „A transzgenerációs sebek hatása a sorsunk alakulására” című Nyitott Akadémia est keretében nemcsak a tapasztalataikat osztották meg a közönséggel, hanem egy igazán lényeges dologra mutattak rá: a hallgatás fontosságára. Hiszen az elharapott mondatokban, halk sóhajokban sokszor ott rejlik, amit régóta keresünk, önmagunk és a saját történelmünk egy része.

transzgenerációs

Biztos vagyok benne, hogy szinte minden családnak megvannak a saját hagyományai. Például a karácsonyi menü, ami nem teljes a nagymama híres hókiflije nélkül. Vagy hogy közel sem mindegy, melyik étkészlet kerül a vasárnapi asztalra. Olyan íratlan szabályok ezek, amelyeket a békesség érdekében talán jobbnak látunk nem bolygatni. Elfogadjuk őket, anélkül, hogy komolyabban utánuk járnánk, vagy belegondolnánk, vajon hogyan alakultak ki. Felmerülhet a kérdés: mit nyerünk a múlt megismerésével? Mi vár ránk a kérdéseken túl? Ha a családi kalendárium egy forrás, akkor a hallgatás az oda vezető ösvény, amin a végén válaszokra lelhetünk.

Olvasni a sorok között

Ahhoz, hogy átlássuk az őseink traumája és a saját elakadásaink közötti összefüggéseket, meg kell fogalmaznunk, miért szeretnénk megismerni a múltat. Tóth Erzsébet Fanni kislányként félve hallgatta az idősek beszámolóit az 1946-os, Csehszlovákiában zajló deportálásokról. A gyermekként megismert történetek; a rabszolgamunkára kényszerített családtagok, a nélkülözés, az elszakított kötelékek olyannyira mély nyomot hagytak benne, hogy ezt a témát választotta a doktori disszertációja alapjául.

Miközben kopott kanapékon, régi kerti padokon üldögélt, hogy interjúkat készítsen a kitelepítések áldozataival, megtanult a sorok között olvasni. Beszélgetőpartnerei olyan történeteket is megosztottak vele, amelyek a kutatás szempontjából elsőre nem tűntek fontosnak, később azonban mégis releváns információkat talált bennük.

Az egyik interjú alkalmával találkozott egy nénivel, aki rajongott a kutyákért, és minden családi fényképhez elmesélt legalább egy kutyás történetet. A szakértő hiába próbálta a deportálások nehézségeiről kérdezni, az idős hölgy egyre csak a házikedvenceiről áradozott. Amikor már végképp úgy tűnt, hogy az interjúnak befellegzett, elhangzott egy kulcsfontosságú mondat. A néni első kutyája a kitelepítésük napján elkeveredett, és a deszkákkal beszögelt házukban rekedt. Évtizedek teltek el, de a hölgy képtelen volt megbocsátani magának, amiért kislányként cserben hagyta a leghűségesebb barátját. A kutyák iránti rajongása és a történelmi múlt mögött, felsejlett a saját traumája.

A pozitív fordulat őrzése

Tóth Erzsébet Fanni szerint míg az első generáció, a trauma valódi elszenvedői, az alkalmazkodást, a túlélést helyezik a fókuszba, addig a második generációra a szeretetéhség és a krónikus betegségek kialakulása a jellemzőbb. Gyakran ragadnak mérgező kapcsolatokba, ahol a valódi érzelmeiket elnyomva, felvett szerepekbe kényszerítik magukat.

„Nem érezhetnek, de a testük érez”

– mondja a szakértő.

A harmadik generáció az időben messzebb helyezkedik el, jellemzően mégis ők törik meg a család hallgatását. Bár a szüleiktől megtanulhatták, hogy érezni veszélyes, és jobban járnak, ha a karrierre koncentrálnak, legbelül sejtik, hogy valami nincs rendben. A transzgenerációs atmoszféra körüllengi őket, és hatással lehet az életük legtöbb területére.

Amikor transzgenerációs traumákat őrzünk, előfordul, hogy a belső gyermekünk bizonyos helyzetekben átveszi az irányítást. Valamilyen trigger, kiváltó esemény következtében eluralkodik rajtunk, a felnőtt lényünkből a sebzett énrészbe csúszunk bele. Ilyenkor a belső gyermek

  • ugyanazokat a helyzeteket teremti meg, amit kiskorunkban átéltünk,
  • olyan jelentéseket lát, amelyek valójában nincsenek ott,
  • fölnagyítja a helyzetet,
  • kiprovokálja az emlékbetöréseket.

„A múltba zuhanhatunk a másodperc töredéke alatt”

– véli Pál Ferenc, aki hangsúlyozza, hogy általában negatív fordulatról, negatív fordulatra mondjuk el az életünk történetét. Az emlékező énben azok vannak jól, akik megtalálják a módját, hogy a történeteiket pozitívan fejezzék be. Ez nem a relativitás elvesztését jelenti, hanem a fókusz átkerülését az életünk csúcseseményeire. Feri atya szerint, a szubjektivitás miatt nem szükséges, hogy ezek az események rendkívüliek legyenek – a lényeg, hogy minket töltsenek el jó érzésekkel. A párunk által készített reggeli kávé, egy hosszú séta a kedvenc parkunkban, egy baráti beszélgetés – mind hozzájárulhat a pozitív fordulat őrzéséhez.

Újjászületés a múlt tükrében

Megismerni a múltat hasonló folyamat, mint egy beavatási rítus: olykor borzasztóan nehéz, de a végén megerősödve nézhetünk szembe életünk következő szakaszával. Tóth Erzsébet Fanni egy érdekes antropológiai megközelítést hozott fel példának, amikor azt a kérdést boncolgatta, miért érdemes szembenéznünk a múlttal.

A törzsi társadalmakban a családok, hogy a fiaikat a közösség férfiként befogadja, kiküldték őket a dzsungelbe. A dzsungel túlélése egyfajta próbatételként szolgált az ifjúk számára, akik a visszatérésükkel bebizonyították a rátermettségüket. A családok tisztában voltak azzal, hogy nem mindenki éli túl a dzsungelben töltött napokat, mégis vállalták gyermekeik elvesztésének a kockázatát. Hogy miért? Tudták, hogy a túlélők szembenéztek a félelmeikkel, ezért belőlük lesznek a legjobb harcosok. Támadás esetén nagyobb eséllyel védik meg a falut, és nem utolsó sorban az ő génjeik öröklődnek tovább. Nemcsak reziliensek lesznek, hanem egyenesen újjászületnek a törzs szemében.

Ha a transzgenerációs örökségünket szeretnénk megismerni, tudnunk kell, miért kezdünk bele, és hová szeretnénk eljutni. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ebben a folyamatban létezik egy köztes állapot, amikor szembe kell néznünk a saját és a felmenőink félelmeivel. Tulajdonképpen, mint a születésnél, ebben az esetben is keresztül kell mennünk egy szülőcsatornán. Ami addig kényelmes és ismerős volt számunka, valószínűleg megváltozik, de az is lehet, hogy végleg megszűnik. Az utunk végén azonban igazi harcossá válhatunk.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Szép Csenge
Szárnyait bontogató szerző, akit írásaiban a lélek működése mozgat. Szeret nagyokat beszélgetni kis konyhákban, hosszú kirándulásra indulni, régi mozgóképes felvételeket nézni, és titokban reméli, hogy egyszer feltalálják az időutazást. Addig is, a könyvek segítségével fedez fel ismerős és új helyeket.

Pin It on Pinterest

Share This