„A minden nem elég” – sóhajtja feleségének a tengeren ringatózó Silvio Berlusconi (vagyis az őt alakító Toni Servillo) miközben a kezét összefonja a mellkasán és az arcát az ég, az éppen csak szemerkélő eső felé fordítja. Nézem a jelenetet és arra gondolok, hogy ha Arthur Schopenhauer még élne, és ott ülne mellettem a moziban, biztosan oldalba bökne, és azt mondaná: „na, ugye, megmondtam!?”

A 19. században alkotó német filozófus egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy „a gazdagság olyan, mint a tengervíz: minél többet iszunk belőle, annál szomjasabbak leszünk. Végül nem mi birtokoljuk a vagyont – a vagyonunk birtokol bennünket.”

Ehhez a mondathoz keresve sem találhatnánk pontosabb illusztrációt Paulo Sorrentino legújabb filmjének fent említett jeleneténél. De Silvio Berlusconi egész élete és a személyisége ezt a tételt igazolja – legalábbis nehéz ezzel ellentétest következtetést levonni az Olaszország többszörös miniszterelnökét ábrázoló alkotás alapján.

De ki is az a Berlusconi?

Nincs ezen mit szépíteni, a film sem teszi, így mi sem finomkodunk: Berlusconi egy kéjsóvár, megalomán szemfényvesztő, aki nem tisztel sem istent, sem embert (főleg nem a nőket) ha hatalomról, pénzről vagy szexről van szó.

Olyan ember, aki egy saját képmására formált világot teremtett magának, ahol minden az övé, amelyben mindent megtehet, ahol a szemkápráztató gazdagság tartozékai között a női test sem több mint puszta kellék, szemrevaló díszlet, ami emeli a hangulat fényét, és ha kedve szottyan az embernek, szórakozni is lehet vele.

Ez az a pont, ahol alapesetben rá kellene kanyarodnunk a többszörösen megválasztott olasz miniszterelnök felemelkedését és bukását taglaló film fontosabb tanulságaira, hiszen nem titok, hogy ezeket a testeket Berlusconi használta és kihasználta – és ettől az őt ért vádak szerint az a tény sem rettentette vissza, ha kiskorúakról volt szó (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben az esetben a vádat hivatalosan ejtették, de adócsalásért jogerősen elítélték – a szerk.)

Csakhogy szó sincs bukásról: Berlusconi botrányai ellenére milliók szemében tudott megmaradni a nép imádott vezérének; a példaképnek, aki mindig talpra állt.

Hiába kvaterkázott maffiózókkal, hiába keveredett számolatlanul durvábbnál durvább szexuális botrányokba, hiába csalt adót és – ahogy a filmben elhangzik – hiába „árulta ki az emberek reményeit és a nők méltóságát” 2018-ban üstökösként tért vissza a napi politikába és viselt dolgai ellenére élvezte és továbbra is élvezi az állampolgárok meghatározó részének bizalmát és szimpátiáját.

Mégis hogy lehetséges ez?

Ez az a pont, ahol az ember értetlenül széttárja a kezét és felteszi a kérdést: mégis hogy a fenébe lehetséges az, hogy egy élvhajhász széltoló legyen egy ország első embere? Milyen nép az olyan, ahol bárki hitelt ad egy olyan embernek, mint Berlusconi? A válasz legalább annyira banális, mint amennyire fájdalmas: reményvesztett, érzéketlen és manipulálható.

Természetesen ezzel a megállapítással nem akarok egyetlen olasz embert sem megbántani, távol álljon tőlem, hogy bárki feje fölött pálcát törjek. Mindössze azt szeretném csak mondani, hogy – ha esetleg, netalántán hasonló helyzet állna elő a személyes életünkben, vagy akár a mi társadalmunkban – akkor szerintem ezek azok a tulajdonságok, amelyek ellen a leginkább fel kell vértezni magunkat.

Ha elveszítjük a reményt, ha érzéketlenné válunk és hagyjuk, hogy megvezessenek minket, akkor nincs azon mit csodálkozni, ha a vezetőink nem érzékenyek az emberek problémáira, tiszteletlenül bánnak velünk és kiárulják a reményeinket.

  • „Tudja mi történik, ha mások a pszichológiát szedik elő velem szemben?”
  • „Nem, mi?”
  • „Semmi. Nem történik semmi. És tudja, mi történik, amikor én szedem elő a pszichológiát másokkal szemben?”
  • „Nem, mi?”
  • „Elindul a fordulatszámláló. Elkezdek pénzt csinálni.”

Itt most nem mennék bele abba, hogy mire utal, amikor valakire egyáltalán nincsenek hatással mások érzelmei, ellenben az érzelmekkel kapcsolatos tudását mások manipulálására használja… Viszont, ami ebből a filmben elhangzó párbeszédből nagyon pontosan kirajzolódik az az, hogy milyen értékrend mentén szerveződik a Toni Servillo által megformált Silvio Berlusconi és a körülötte legyeskedő holdudvar élete.

Még több pénz, még több hatalom…

Nagyjából így lehetne összefoglalni a filmben megformált Berlusconi legfontosabb céljait, aki üzletemberként és politikusként sem rettent vissza attól, hogy áthágja a szabályokat. Éppen ellenkezőleg: ebben is önnön nagyszerűségének bizonyítékát látta.

„Mindenki úgy csinálja, ahogy én. Mindenki kész megkerülni és leverni az akadályokat. Csak én mindenkinél jobban csináltam, mert én vagyok a legjobb.”

Replikázik a film egyik jelenetében az éppen válni készülő feleségének a „nagytermészetű” Berlusconi, akinek a szavai és a viselkedése mögött nem megcsillan a nárcizmus, hanem olyan erősen süt belőle, hogy napszemüveg nélkül nem is nagyon lehet odanézni.

„A megalománia és a nárcizmus együtt jár a tévedhetetlenség illúziójával, a belső frusztrációk verbális agresszióvá fordításával, a rettegéssel, hogy elvész a tekintély”

– fogalmaz „A vezető uralma” című cikkében Bőhm Kornél, a HVG Extra Business című lapban megjelent cikkében (2014).

Ez a tűpontos jellemzés tökéletesen passzol a filmben ábrázolt Berlusconira: az ingatlanmágnás/médiamogul/klubtulajdonos/politikus nem nagyon válogat az eszközökben, ha a tekintélye forog kockán: miközben hidegen hagyják mások érzései, betegesen üldözi a népszerűséget – szereti, ha szeretik.

„Félelmeink és aggodalmaink fele abból származik, hogy mit gondolnak rólunk mások… (…) Mások véleménye rólunk olyan káprázat, amely bármikor megváltozhat. E vélemények zsinóron rángatott szolgákká silányítanak bennünket, hisz függünk tőlük, vagy ami még rosszabb, attól, amit szerintünk rólunk gondolnak.”

Arról, hogy (a már idézett Schopenhauer szavainak tükrében) vajon mit tudhat Berlusconi, vagy általánosságban mit tudhatnak a hatalmi pozícióban lévő emberek arról, hogy valójában mit gondolnak róluk mások, mit feltételeznek erről és mire sarkallja őket az ebből fakadó félelem, az egy nagyon jó kérdés.

A hatalom birtokában ugyanis nagyon könnyű elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, aminek az érzékelését ez esetben számos tényező nehezítheti.

Ha ezekhez hozzávesszük a kritikátlan és konfliktuskerülő holdudvar ajnározását, akkor nagyon hangosan kell kiabálnia (és/vagy tanácsos csendben maradnia) annak, aki az imádott vezér akaratával ellentétes álláspontra helyezkedik.

…még több hajfesték

A most 81 éves Berlusconi jellemzésekor állandóan visszatérő fordulat, hogy nem hajlandó tudomást venni az életkoráról. A filmben ábrázolt megnyilvánulásai (amelyek természetesen a cikkben leírtakhoz hasonlóan maximum a véletlen folytán egyezhetnek a valósággal…) és a története tökéletes példája annak, amikor valaki az életét – ahogy Irvin D. Yalom, a Stanford Egyetem pszichiáterprofesszora fogalmazott – „egy folyamatosan felfelé ívelő spirálnak látja”.

Amikor ez a spirál egy ponton összeér a kapzsiságból fakadó telhetetlenség spiráljával, akkor az egy nagyon veszélyes kombináció, olyan többsávos szerpentin, amelyen az érintett személy fantáziája szerint számára csakis fölfelé, a környezet valósága szerint pedig csak lefelé vezet az út. Nincs fék, nincs kontroll, nincs megállás.

Ez azért is veszélyes, mert azok, akik nincsenek tudatában a végességüknek, azt gondolják, hogy nekik soha semmiről nem kell lemondaniuk – függetlenül attól, hogy hatalomról, pénzről, vagy szexuális örömökről van szó. Abban a biztos tudatban élnek, hogy mindent megkaphatnak. És ha valakinek ez hatalmában áll, ráadásul van elég pénze és megteheti, akkor mindent – médiabirodalmat, ingatlanokat, hatalmat, tekintélyt, népszerűséget, focicsapatot, vulkánt, szigetet, udvartarást, magánrepülőt – szóval tényleg szó szerint MINDENT akar majd magának.

És az sem lesz elég… mert egy ponton túl, „a minden nem elég”.

A Silvio és a többiek egy néhány ponton vicces, de azért többnyire szomorú, bizonyos szempontból pedig kifejezetten gyomorforgató film, kicsit olyan, mint egy túl jól sikerült buli utáni reggel: zúg a fejed, kavarog a gyomrod, keserű a szád íze és arra gondolsz, hogy „ez így nagyon nem jó, ezt nem így kellett volna csinálni”. Elrettentő példa, amit a saját érdekünkben mindenkinek látnia kell.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest