“Életek vannak, és döntések” – Nők gyermek nélkül

Szerző: | 2019. 09. 22. |

Vannak olyan témák, amikkel kapcsolatban néha úgy tűnik, mindenkinek megingathatatlan véleménye, kész válaszai és indulatai vannak – csak éppen valahogy türelme nincs senkinek, hogy végighallgassa a “teljes sztorit”. Ilyen a gyermekvállalás kérdése is, legalábbis az az oldala, amikor valaki erre a bizonyos kérdésre nemmel felel; nem figyelünk, nem hallgatunk, nem is igazán kérdezünk, csak címkézünk, “dobozolunk”, ítélünk. Pedig minden nem mögött ott van egy történet – ahogy az Tanács Eszter Nők gyermek nélkül című könyvéből is kiderül.

“A bőrünkön érezzük a társadalmi nyomást, az elvárást: a nő arra született, hogy anyává váljon. A legmélyebb magánügyünk, életünk egyik legintimebb szelete, és mégis mindenki bele akar szólni” – indokolja a szerző a hiánypótló (és bátor) témaválasztást a könyv első oldalain, mielőtt átadja a szót az általa megszólaltatott interjúalanyoknak. Ők pedig mesélnek.

Beszéd helyett hallgatni

Aki soha nem szeretett volna. Aki akart, de nem úgy alakultak a körülmények. Aki a mai napig vágyik rá, de már késő. A könyv első felében 18 nő történetét ismerhetjük meg, akik más és más okokból, de mindannyian gyermek nélkül élik az életüket. Akadnak köztük fiatalabbak, idősebbek; az interjúkat olvasva megannyi, fordulatokkal teli életutat, kényszerhelyzetet és tudatos döntést követhetünk nyomon.

A Nők gyermek nélkül elsősorban azért páratlan a maga nemében, mert lehetővé teszi, hogy egyáltalán megismerhessük ezeket a történeteket, amelyek a “való életben”, egy hétköznapi beszélgetés során teljességükben ritkán, vagy még inkább egyáltalán nem hangozhatnának el.

A meddőség, a teherbeesés nehézségei, a vetélés, az abortusz mind-mind olyan tabutémáknak számítanak, amikről csak nagyon ritkán, szinte soha nem beszélhetünk őszintén. És ugyanez igaz arra a döntésre, amikor valaki tudatosan nem vállal gyermeket, annak ellenére, hogy nincs egészségügyi ok a választása hátterében.

Mert mi történik, ha a fentiek közül bármelyik szóba kerül?

Ítélet helyett kérdezni

A legtöbb esetben itt “kattannak be” az indulatok és a kész válaszok, amellyel elárasztjuk azt, aki megosztja velünk a történetét. A meddőségnek “biztos lelki oka van”, a vetélés után “majd lesz másik, nem szabad feladni”, ha pedig “csak úgy” nem szeretnénk gyermeket vállalni, önzők, karrieristák vagyunk, akik öregkorukra biztosan egyedül maradnak majd.

Nem véletlen, hogy annyira keveset tudunk, hallunk azokról, akik gyermek nélkül élnek: hányan és hányan lehetnek, akik nem mernek megszólalni…

De az sem véletlen, hogy olyan sokakból erős indulatokat vált ki ez a téma: gyermeket vállalni ugyanis a társadalmi berendezkedésünk szerint helyes és követendő magatartás, azaz egy úgynevezett norma. A normák valódi erejét a társadalom tagjainak az a hallgatólagos megegyezése biztosítja, hogy nem csupán ők maguk igazodnak hozzá, de igyekeznek másokat is erre buzdítani, és az attól való eltérést, a normaszegő magatartást valamilyen formában büntetni.

Így ha azzal szembesülünk, hogy valaki a gyermekvállalás kapcsán nem a “helyes” utat követi, azt hajlamosak vagyunk negatívan megítélni (különösen akkor, ha a döntése nem egészségügyi gondokra vezethető vissza).

Dr. Leslie Ashburn-Nardo egy 2016-os kutatásában arra az eredményre jutott, hogy a vizsgálatban részt vevő hallgatók jelentősen pozitívabb véleményt alkotnak egy rövid jellemzés elolvasása után egy házas, két gyermeket nevelő férfiről vagy nőről, mint egy szintén házas, de gyermektelen személyről. Azt a leírásban szereplő (képzeletbeli) nőt vagy férfit, aki tudatosan nem vállalt gyermeket, nemcsak kevésbé kiteljesedettnek ítélték meg, de felé irányuló negatív érzésekről (dühről, undorról és helytelenítésről) is beszámoltak. Ashburn-Nardo szerint ennek az az oka, hogy gyermeket vállalni nem csupán követendő norma, de egyfajta erkölcsi “parancs” is.

Elnyomás helyett elfogadás

Azok a módok, ahogyan ezt a normaszegő magatartást büntetjük, széles skálán mozognak: a rosszalló megjegyzésektől (szemtől szembe, vagy az illető háta mögött) akár a kirekesztő viselkedésig is terjedhetnek. Ide tartozhat az is, amikor egy munkahelyen rendszeresen azok kényszerülnek túlórát, extra műszakot vállalni, akiknek “úgysincs gyerekük, meg tudják oldani”. De az is, amikor valakinek kevesebb lehetősége van például lakástámogatást, adókedvezményt igénybe venni – pusztán azért, mert nem nevel gyermeket.

A normáknak azonban van egy fontos tulajdonságuk: időről időre formálódniuk kell, hogy alkalmazkodhassanak a társadalom változásaihoz. Formálódniuk kell, azaz nekünk magunknak kell őket alakítanunk annak érdekében, hogy ne nehezebbé, hanem könnyebbé tegyék az együttélésünket.

A gyermekvállalás kérdése napjainkban igencsak előtérbe került; a “társadalmi nyomás, az elvárás”, ahogy Tanács Eszter fogalmazott, régóta nem volt ilyen erős, és különösen azokra nehezedik nagy súllyal, akik valamilyen okból gyermek nélkül élnek. És még inkább akkor, ha történetesen nők, akik – annak ellenére, hogy a gyermekvállalás ideális esetben két felnőtt tudatos döntésén alapszik – lényegesen hangsúlyosabban vannak megszólítva ebben a kérdésben.

A válaszokat azonban gyakran mintha nem akarnánk meghallani.

Felelet helyett történet

A válaszok ugyanis azokban a történetekben rejlenek, amik azt a “normaszegő” magatartást magyaráznák, ami ellen olyan sokan kézzel-lábbal tiltakozunk. Azokban a történetekben, amelyeket a Tanács Eszter könyvében megszólaló nők mesélnek.

Előfordul, hogy a válasz egyszerűnek tűnik. Ilona például – aki a maga 75 évével a legidősebb az interjúalanyok között – szeretett volna gyermeket vállalni, de nem találta meg hozzá a megfelelő partnert, azaz, ahogy ő fogalmaz: “… honnan akaszthattam volna le egy normális fickót?”

Azonban a partner megléte sem garantálja mindig, hogy valaki 100%-ig biztonságban érzi magát ahhoz, hogy meghozzon egy ilyen horderejű döntést. Ahogy a 41 éves Gabi mondta:

“Mert nem garancia a ház, a pénz, a férj, bármelyik másodpercben egy szál egyedül lehet maradni. Nekem ez a rémálmom: egyedül, gyerekkel.”

És még sorolhatnánk: gyermekkorban elszenvedett abúzus, endometriózis okozta nehézségek; a sokszor egészen korán megszületett elhatározás, hogy valaki egyszerűen nem szeretne anyává válni… Ahogy a könyv egyik (számomra legkedvesebb) mondatában Csákányi Eszter összegzi: “Életek vannak, és döntések.”.

Feladat helyett választás

“A köztudatban mélyen él, hogy a nőnek ez a feladata, és szégyen, ha nincs gyereke. Szó sincs erről. Csak annak feladata, aki meg tudja csinálni” – folytatja a gondolatot a színésznő. És azt, hogy ki az, aki “meg tudja csinálni”, meg akarja csinálni, mindenki kizárólag saját maga döntheti el.

A történeteket azért lenne olyan fontos megismernünk, hogy az indulatok, az ítélkezés, amivel azt a “normaszegést” büntetjük, ha valaki nem tud, nem szeretne gyermeket vállalni, valódi párbeszédnek adják át a helyüket. Az ugyanis, ha valaki így dönt, nem valószínű, hogy mintegy parancsszóra megváltozik attól, ha rosszalló, esetleg kimondottan megbélyegző megjegyzéseket teszünk rá. Ám ha mégis így történne – vajon tényleg ez az, amit szeretnénk?

Valóban azt szeretnénk, ha a normát követve ugyan, de saját, igazán mély meggyőződés nélkül vállalna és nevelne gyermeket valaki?

“Amikor megkérdeztem, neki miért lett gyereke, azt mondta, ő ezen nem gondolkodott, akkoriban úgy működött, hogy amikor valakivel egy-két éve együtt voltál, jött a gyerek. Nem volt kérdés” – idézi fel a könyvben a 35 éves Katalin ezt az édesanyja és közte lezajlott beszélgetést. Ez volt “régen”, amikor talán kicsit kevésbé volt előtérben a gyermekvállalás kérdése, legalábbis abban az értelemben, amelyben döntési helyzetként tekintünk rá. Ebben a témában azonban lehetetlen lenne olyan korszakot találni, amelyre nosztalgiával tekinthetünk vissza, mondván, akkor még mindenki “tette a dolgát”, és minden tökéletes volt.

Aranykor helyett figyelem

“Régen a korai halál tette bizonytalanná az emberek életét, ma a legtöbbünk által megtapasztalt hosszú élet és a megváltozott igények járnak a régiekhez sokszor nagyon hasonló következményekkel. Nem létezett a család, a házasság, a gyermekvállalás szempontjából ‘aranykor’, és úgy tűnik, mi is elég távol vagyunk tőle” – mondja a szakértőként megszólaló történész, Őri Péter.

Ha aranykort tehát nem is, mindenképpen izgalmas és érdekes időszakot élhetünk át napjainkban. Olyan életutakra, döntésekre, történetekre derülhet fény, amiket nagyon fontos lehet figyelmesen és megértéssel meghallgatnunk annak érdekében, hogy közösen kereshessük meg a lehető legjobb válaszokat a felmerülő kérdésekre, köztük arra is, valóban mindenkinek kell-e, muszáj-e gyermeket vállalnia – csak azért, mert sokan így tartják helyesnek vagy szükségesnek. Hogy segíthessünk azoknak, akik az “igen” mellett döntenek, mindennel, amire szükségük van; és hogy támogassuk azokat, akik nemmel felelnek, azzal a két dologgal, amire talán a legnagyobb szükségük van – a bizalommal és az elfogadással.




Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This