„Nehezen értem meg, milyen fájdalmat tudok okozni másoknak” – A pszichopátia belülről

Szerző: | 2021. 01. 21. |

Milyennek képzelünk általában egy pszichopatával való találkozást? Félelmetesnek? Felkavarónak? Akárhogy is, valószínűleg kevés ember lelki szemei előtt jelenik meg egy csevegő, kicsit mackós, viccelődő fickó, akivel egy padon ülve kellemesen elbeszélgetünk a parkban. James Fallon pedig pontosan ilyen – illetve nem egészen. Ahogy írja: „Ha beleegyeznének, hogy újra találkozzunk, talán még össze is barátkoznánk. Idővel észrevennének rajtam idegesítő vonásokat – esetenként hazugságon kapnának, vagy néha csalódást okoznék önöknek, mert nem mennék el egy-egy eseményre, amelyre meghívtak. De enyhe narcisztikus vonásaim és rendszeresen megmutatkozó önzésem ellenére valószínűleg jól éreznénk magunkat egymás társaságában. Mert végső soron hétköznapi fickó vagyok. Egyvalamit leszámítva. Borderline pszichopata vagyok.” Fallon A pszichopátia belülről című könyvében mesél arról, hogyan változtatta meg az életét egyetlen, az agyáról készült felvétel.

James Fallon. Fotó: Sarah Stacke

Az agykutatással foglalkozó James Fallon 2005 októberében éppen egy projekten dolgozott, amelynek keretében pszichopata gyilkosok agyműködésében próbált jellegzetességeket, ismétlődő mintázatokat megfigyelni. A vizsgálathoz használt egészséges kontrollcsoport aktái között egy nap egy olyan felvételre bukkant, amelyről szentül hitte, hogy csakis a másik csoportból keveredhetett oda, hiszen a pszichopátia egyértelmű jegyeit mutatta. A felvétel azonban jó helyen volt – ráadásul Fallon saját agyáról készült.

Pszichopata vagyok – hogyan tovább?

Az elmúlt években Fallon számtalan előadásban, többek között a TED színpadán is megosztotta váratlan felfedezésének történetét, és az azt követő eseményeket. 2013-ban könyvet is írt a tapasztalatairól, amely 2020-ban jelent meg magyarul a Park Könyvkiadó gondozásában.

Egy agykutató utazása agyának sötét bugyraiba – így szól James Fallon könyvének alcíme. Fallon ugyanis, bár nem viselte meg túlságosan, hogy az agyáról készült PET (pozitronemissziós tomográfia) felvétel tanúsága szerint pszichopata, jó kutató módjára nem is elégedett meg ennyivel. Utánajárt, mi állhat annak a hátterében, hogy annak ellenére, hogy az agya pontosan úgy fest, mint egy kegyetlen gyilkosé, ő maga mégsem követett el soha súlyosabb bűncselekményt. A családja története, és a saját élményei mellett a könyvben a pszichopátia tudományos hátterét is megismerhetjük. A pszichopátia belülről pontosan az, aminek a címe ígéri: lehetőség, hogy bepillantást nyerjünk a színfalak mögé egy olyan témában, ami napjainkban sok figyelmet kap, és amelyről mégis keveset tudunk.

 

Ki a pszichopata?

Mi is írtunk már arról, hogy bár a mindennapokban gyakran használjuk a pszichopata kifejezést, és a legtöbben nagyjából ugyanazt értjük alatta, a pszichiátria diagnosztikai rendszere már nem alkalmazza a pszichopátiát önálló diagnosztikai kategóriaként. Ehelyett az antiszociális személyiségzavar kategóriáját használják, amelyre érzéketlenség, kizsákmányoló attitűd, az empátia és a bűntudat hiánya jellemző.

A pszichopátiát ma leginkább a Robert Hare által kidolgozott Hare-skála révén emlegetjük, amely négy faktor mentén értékeli a pszichopátiára jellemző tulajdonságok meglétét. Ilyen például a felszínes báj, a manipuláció, a bűntudat vagy az empátia hiánya, az impulzivitás vagy az alacsony viselkedéskontroll. Fallon azonban, mint azt a könyve elején leszögezi, agykutatóként a genetikai és a neurológiai gyökerekkel foglalkozva szívesebben használja a pszichopata kifejezést (a Hare-skálával összhangban), mint az antiszociális személyiségzavart.

Bár Fallon szerint

a „pszichopata” szót hallva leginkább Freddy Krueger vagy egy másik horrorfilm rémisztő, őrült gyilkosa jut először eszünkbe, a valóságban senkire nincs „ráírva”, hogy pszichopata. Sőt, gyakran olyan példákkal is találkozhatunk, amikor az antiszociális jegyei ellenére valaki kifejezetten kedves és vonzó személyiség benyomását kelti – gondoljunk csak Ted Bundy, vagy Jeffrey Dahmer esetére.

Fallon így foglalja össze: „A pszichopata nem utál senkit, de nem is szeret úgy, ahogy a legtöbb ember szeret, vagy olyan módon, ahogy azt a többség elvárná. A pszichopata általában kiválóan manipulál másokat, kitűnően hazudik, sokszor jó beszédkészséggel rendelkezik és lefegyverzően elbűvölő.”

A pszichopata agy

Azon a bizonyos októberi napon, amikor Fallon ráébredt, hogy a saját agyának működése tökéletesen megfelel egy pszichopata sorozatgyilkosénak, elmondása szerint először nem is vette túl komolyan a dolgot.

Az agyáról készült PET felvételek világosan megmutatták azokat a mintázatokat, amelyek addigi kutatási eredményei szerint megfelelnek a pszichopaták agyműködési jellegzetességeinek. Ez elsősorban az orbitális kéregben és a ventromediális prefrontális kéregben megjelenő csökkent működést jelenti – azaz azokat a területeket érinti, amelyek a gátlásokért, illetve a társas, etikus, erkölcsös viselkedésért felelnek az agyunkban. Ugyanezt figyelte meg az amigdala és az elülső cinguláris kéreg területein, amelyek az érzelemszabályozásért felelősek.

Ennek ellenére az a kép, ami a fejében a pszichopatákkal kapcsolatban élt, olyannyira különbözött attól, amilyennek önmagát látta, hogy képtelen volt összeegyeztetni a kettőt.

„A pszichopata személyt jobbára erőszakos, labilis embernek tartottam, akiből hiányzik az empátia, és mindenkit manipulál. Engem meg lehetett szeretni vagy utálni, de bűnöző, az nem voltam”

– írja. Lehet, hogy a dolog ennyiben is maradt volna, és csupán egy érdekes sztori lesz számára, amellyel az előadásait színesíti – ha az édesanyja nem hívja fel a figyelmét valami különösre.

Sötét családtörténet

Fallon édesanyja egy napon Elaine Forman Crane Különös gyilkosság: Rebecca Cornell halála című könyvét ajánlotta a fia figyelmébe. Rebecca Cornell halála Amerika első anyagyilkosságaként vonult be a történelembe. A vádak szerint fia, Thomas Cornell végzett vele – az a Thomas Cornell, akinek az egyik leszármazottja maga Fallon volt.

A család történetét kicsit alaposabban megvizsgálva kiderült, hogy apai ágon több más gyilkos és potenciális gyilkos is akad Fallon felmenői között.

pszichopátiaAzt már régóta tudta, hogy édesanyja szicíliai családja szeszcsempészettel és illegális szerencsejátékkal foglalkozott, az apai oldal terhelt története azonban elgondolkodtatta a kutatót. Bár úgy vélte, a családtörténetből a genetikai keveredés miatt nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, a felfedezés mégis arra ösztönözte, hogy a saját genetikai mintája elemzését is alaposabban szemügyre vegye.

A vizsgálatok során kiderült, hogy Fallon (és szinte az egész családja) hordozza a rövid promóterrel rendelkező MAOA génverziót, amely az agresszív viselkedéshez köthető, ezért „harcos génnek” is nevezik. Ez persze önmagában még kevés, hiszen a pszichopátia kialakulásához több gén együttes hatása szükséges. „Nem tudunk kiválasztani egyetlen olyan gént sem, amelynek a ki-, illetve bekapcsolása meghatározná, hogy egy adott ember erőszakos lesz-e vagy sem” – szögezi le a könyvben Fallon.

Mondd, szerinted tényleg pszichopata vagyok?

„Szóval kiderült, hogy olyan az agyam, mint egy pszichopatának. Olyan a családtörténetem is, és talán még a génjeim is. Mégis egészen más ember lett belőlem, mint az általam tanulmányozott sorozatgyilkosokból. Valami nem stimmelt, és ha valami nem stimmel, akkor egy kutató kutakodni kezd” – írja James Fallon.

Fallon arra következtet, hogy azért válhatott belőle úgynevezett „proszociális pszichopata” (azaz azért nem lett erőszakos), mert szerető, elfogadó családban nőtt fel. Avshalom Caspi 2002-es kutatását idézi, melyben a vizsgált, Fallonhoz hasonlóan a harcos génnel rendelkező, ám gyermekkorukban fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazásnak kitett férfiak 85%-a mutatott felnőttként antiszociális jegyeket. (Az arány a nőkre is jellemző volt, ők azonban kevésbé voltak hajlamosak az erőszakra).

„A gyilkosokat bántalmazták, engem nem. Bár megrögzötten vallottam, hogy nem a környezet, hanem a biológia határozza meg az embert, kezdtem azt gondolni, hogy a neveltetés mégiscsak fontos szerepet játszik abban, kiből lesz bűnöző”

– vallja be könyvében az agykutató.

Volt azonban valami, ami mellett az agyáról készült felvétel, és a génvizsgálatok után nem mehetett el többé: azok a visszajelzések, amelyeket a környezetétől kapott. Fallon egészen addig úgy gondolt magára, mint egy jópofa, bulizós fickóra, aki szeret másokat ugratni és kalandokba keveredni. A munkatársai és a családtagjai azonban gyakran szembesítették azzal, hogy a viselkedése elfogadhatatlan, és sokszor bizony ijesztő is. Fallon ezért nemcsak pszichiátriai teszteket végeztetett el, hogy pontosabb képet kapjon a személyiségéről, de a családját, a baráti körét is alaposan kikérdezte arról, tulajdonképpen mit gondolnak róla.

„Empatikus sivatagban élek”

„Nehezen értem meg, milyen fájdalmat tudok okozni másoknak” – írja James Fallon, és ez az egy mondat talán mindent elárul arról, hogyan érezhet olykor vele kapcsolatban a felesége, három gyereke, a testvérei és a barátai. Az agykutató maga is bevallja, hogy bár ritkán hazudik, sokszor elhallgat dolgokat, és kifejezetten élvezi, ha manipulálhatja az embereket, kifürkészve gyenge pontjaikat. Ő sem tagadja, hogy a pszichopatákra jellemzően belőle is hiányzik az empátia – ez pedig a kapcsolataira is rányomja a bélyegét.

A legbeszédesebb talán az, ahogyan a feleségéről ír, akivel 1969 óta házasok.

„Az igazság az, hogy azt mondom, szerelmes voltam, de igazából sosem éreztem teljes érzelmi kapcsolatot Diane-nel. A kapcsolat részben pont azért alakult ki, mert nem volt empátiám. Sosem értettem őt. Érdekesnek találtam, még ma is annak találom.”

A gyerekei születését napokig tartó bulizással ünneplő Fallon kapcsolata nem mindig felhőtlen sem a feleségével, sem a családja többi tagjával. Diane- t például többször meg is csalta. Egy alkalommal nagyjából ugyanabban az időben kapott két levelet; az egyiket a húga, a másikat pedig a lánya küldte. A húga, Carol arról írt neki, mennyire fájdalmas számára, hogy Fallon szinte soha nem keresi őt, nem érdeklődik iránta. Lánya, Shannon pedig felidézi a levelében, hogy egy alkalommal az apjára bízta a kisfiát, aki megígérte, hogy a család után viszi a kicsit az étterembe, ahol vacsorázni készültek – majd beállított egyedül, mert egyszerűen megfeledkezett a gyerekről.

Megváltozhat-e egy pszichopata?

Bár mind a húga, mind a lánya megbocsátott neki, és (más családtagokhoz és barátokhoz hasonlóan) letudták a dolgot azzal, hogy „ő egyszerűen ilyen”, a könyv egyik leginkább megrázó része az, amelyben Fallon azt boncolgatja, megváltozhat-e valójában egy pszichopata.

„Egy éven át hallgattam a családom és a kollégáim véleményét rólam, majd életemben először feltettem magamnak a kérdést: Mi a fenét műveltem? Nem omlottam össze, csak kezdtem megérteni, mennyire vak voltam. Több évtized után végre kezdett összeállni a kép. És körülbelül három perc múlva már jött is egy következő érzés. Olyan őszintén, amilyen őszintén csak lehet, bevallottam magamnak, hogy nem érdekel”

– ismeri be a kutató.

Annak ellenére, hogy az érzelmi bevonódásig nem jutott el, Fallon mégis megpróbál változtatni a viselkedésén. Hiszen ha választás elé kerül, a legtöbbször pontosan tudja, mi lenne a helyes döntés. Tudja, hogy a családja jobban szeretné, ha a lóverseny és a vad bulik helyett elmenne az esküvőkre, temetésekre, vasárnapi ebédekre – és meg is teszi ezt értük, csakhogy nem szívből. Számára ezek a dolgok unalmasak, érdektelenek, ráadásul empátia híján egy kicsit sem érzi rosszul magát, ha elmulasztja őket, és ezzel megbánt másokat. Így aztán csak idő kérdése, mikor hagy fel ezzel a – az ő szavával élve – „cserkészkedéssel”. Ahogy fogalmaz: „Akkor fogom behúzni a féket, amikor észreveszem, hogy kezdek boldogtalan lenni azért, hogy valaki másnak boldogságot okozzak.”

Kellenek nekünk pszichopaták?

Könyve végén Fallon felteszi a kérdést: szükségünk van tulajdonképpen a pszichopatákra? Majd rögtön meg is válaszolja: akár igen, akár nem, pszichopaták minden emberi társadalomban vannak. A fontosabb kérdés ezért az, mit tanulhatunk a létezésükből, és hogyan viszonyulhatunk hozzájuk.

Fallon „proszociális”, illetve „szerencsés” pszichopataként hivatkozik saját magára – hiszen annak ellenére, hogy a lehetőség adott volt, a szerető környezet megóvta attól, hogy erőszakossá, antiszociálissá váljon. Agykutatóként, saját agyába, múltjába tett utazását követően úgy véli, ez kulcsfontosságú felismerés lehet. Az utolsó fejezetben így összegez:

„Nem hiszem, hogy ki kellene irtani a társadalomból a pszichopátiához kapcsolódó személyiségjegyeket és géneket. Az passzivitást eredményezne, azzal véget is érne az emberiség története. Ugyanakkor korán azonosítanunk kell ezeket az embereket, és ügyelnünk kell, hogy ne kerüljenek bajba. (…) Olyanok ők, mint én.”

Ha szívesen elolvasnád, James Fallon A pszichopátia belülről – Egy agykutató utazása agyának sötét bugyraiba című könyvét itt tudod megrendelni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This