„Kinek az élete megy tönkre?” – A vád című filmet ajánljuk

„Tönkremegy az élete!” – kiáltja kétségbeesetten Claire. „Kinek az élete megy tönkre? Kinek?” – teszi fel a kérdést elgyötört arccal, az ajtóból visszafordulva Adam, mielőtt – valószínűleg utoljára – kilépne a közös lakásukból. Claire fiát, Alexandre-t nemi erőszakkal vádolják. A feljelentő pedig nem más, mint Adam lánya, Mila. Megnéztük A vád című filmet – és egy kicsit beleláttunk, hogyan megy tönkre lényegében minden szereplőjének élete.

Alexandre (Ben Attal) huszonkét éves mérnökhallgató, az amerikai Stanford Egyetem diákja, aki azért érkezik Párizsba, hogy néhány napot otthon töltsön a családjával. Bár az „otthon” az édesapja, a híres újságíró lakása, vele egyszer sem találkozik a fiú a következő néhány napban kibontakozó események során. Ellátogat viszont édesanyjához, és annak új társához; itt ismeri meg Milát (Suzanne Jouannet), Adam tizenhét éves lányát. A kissé feszült bemutatkozó vacsora után a fiatalok együtt indulnak el egy házibuliba. Ez az utolsó olyan pillanat a filmben, amikor még mindenki biztos a tényekben; Alexandre-t ugyanis legközelebb akkor látjuk viszont, amikor másnap reggel ajtót nyit a rendőrségnek, akik közlik vele: le van tartóztatva, a vád pedig nemi erőszak.

Nem…

A vád lassan bontakozó történet, aminek azonban egyetlen súlytalan pillanata sincsen, hiszen feszülten várjuk, mikor derül ki végre az igazság. Ki is derül, nézőként azonban nem egy megkérdőjelezhetetlen, objektív választ kapunk.

Kinek-kinek a saját igaza feszül egymásnak ebben a filmben, ám a kérdések, amiket felvet, talán fontosabbak is, mint hogy nyugodt szívvel kimondhassuk a magunk ítéletét.

A nemi erőszakra a mai napig sokan úgy gondolnak, mint egyfajta „fekete-fehér-igen-nem” játékra, amiben egyértelmű a határvonal a helyes és a helytelen között. Ez azonban nem mindig van így, és sok esetben éppen ezekre a „szürke” árnyalatokra mutatott rá a filmben is említett #metoo mozgalom. Az egyik első kérdés, ami a nemi erőszak vádjánál felmerül, szinte mindig az, vajon elég egyértelműen mondott-e nemet az áldozat. Alexandre végig azzal védekezik: nem történhetett erőszak, hiszen a lány egyszer sem mondott nemet, nem tiltakozott, vagyis beleegyezett mindabba, ami köztük történt.

Ez az érvelés azonban (ahogy sok más esetben is) egy kicsit sántít. Azt feltételezi ugyanis, hogy nemet mondani mindenkinek, minden helyzetben egyformán könnyű – ez pedig korántsem így van. Mila alakja a filmben nagyon érzékletesen jelenít meg egy olyan lányt, akinek akkor is nehezére eshet a határozott visszautasítás, ha veszélyben érzi magát. Fiatal, tapasztalatlan, szigorú, vallásos édesanya mellett nevelkedett. Ezzel az útravalóval érkezik meg abba a helyzetbe, hogy egy nála idősebb fiú magával viszi egy házibuliba, a saját társaságába, ahol ő maga senki mást nem ismer – tehát még ha nagyon-nagyon szkeptikusak akarunk is lenni, akkor is érthető, hogyan sodorhatják el az események.

Az áldozat sem tökéletes

A képet azonban tovább árnyalja, ahogyan jelenetről jelenetre újabb részleteket tudunk meg a két fiatalról, és végigkísérjük őket a bírósági tárgyalás folyamatán is. Kiderül, hogy Mila talán nem is olyan naiv és tapasztalatlan, amilyennek korábban gondolhattuk. Megtudjuk azt is, hogy azon a bizonyos estén a fiú csúnyán megbántotta azzal, hogy elárulta neki, csupán egy, a buliban kötött fogadás miatt közeledett hozzá.

Ám ha ennek láttán rögtön felkiáltanánk: „ahha, szóval a bosszúról szólt az egész!”, álljunk meg egy percre.

A tárgyalás az ominózus éjszaka után csaknem három évvel zajlik, és ekkorra már világossá válik, hogy Mila és Alexandre, de még a szüleik élete is egyaránt kizökkent az addigi biztonságos medréből, és valamiféle vakvágányon halad tovább, amiben már aligha hozhat feloldást, ha egyikük, vagy éppen másikuk javára dönt a bíróság.

Két rendkívül fontos tanulsága is van annak, hogy betekinthetünk az elhúzódó jogi procedúra kulisszái mögé. Az egyik az, hogy talán segít a megértésben azoknak, akik még mindig gyanakodva fogadják a nemi erőszakkal kapcsolatos vádakat. A fiatalok életének legintimebb részletei kerülnek közömbös, vagy éppen csendben, de látványosan ítélkező idegenek nagyítói alá, és a fejükre olvasnak mindent, de mindent, amiről ők maguk talán a legszívesebben elfeledkeztek volna.

A másik, talán még fontosabb üzenet pedig az, hogy attól, hogy egy áldozat nem tökéletes (azaz nem hibátlan előéletű, nem mentes indulatoktól, vagy akár a bosszúvágytól sem), még nem jelenti azt, hogy automatikusan hazudik – vagy éppen bűnös, ugyanis ez a tanulság akkor sem mellékes, ha Alexandre szemszögéből nézzük a történteket.

Ítélet

A vád végén megszületik az ítélet, ám ha nézőként hagyjuk, hogy tényleg vezessen minket a film, valószínűleg megérezzük majd: ennyi nem elég ahhoz, hogy igazán pont kerüljön a történet végére. Hiába derül ki, mi történt, hiába ismerjük meg a legapróbb, legkínosabb részleteket is, valahogy mégis nehéz úgy gondolni erre a filmre, amelyben a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a neki járó jutalmat.

Boldog befejezés helyett kérdéseket kapunk: kellemetlen, feszítő, de mégis iszonyúan fontos kérdéseket, amik jóval túlmutatnak Mila és Alexandre történetének határán. Olyan kérdéseket, mint például: biztos, hogy mindenkit időben és megfelelően felkészítünk arra, hogy képes legyen nemet mondani? Biztos, hogy mindenkit időben és megfelelően felkészítünk arra, hogy ezt a nemet meghallja vagy megérezze, megértse és elfogadja? Nem lehet, hogy a fekete-fehér, abszolút kategóriákon túl meg kell tanulnunk az árnyalatokra is odafigyelni, és nagyobb megértéssel fordulni azok felé, akik nem képesek úgy hallatni a hangjukat, ahogy elvárnánk tőlük?

A vád tükröt tart elénk – nemcsak az egyéni értékítéletünk, hanem az egész társadalmunk elé. És csak rajtunk áll, merünk-e belenézni.

Ha érdekel a film, itt találod a vetítés időpontjait.