Azért (is) kell szeretnem magam, hogy ő szabad és önazonos lehessen

Kicsit több mint egy évvel ezelőtt, a kislányom születése szinte napra pontosan egybeesett anyák napjával. Emlékszem, néztem a férjemtől kapott virágcsokrot, és közben próbáltam magamra erőltetni valamiféle emelkedettséget, igyekeztem át- és megérezni, hogy akkor én most Anya vagyok, ennek a karomban szuszogó kis csöppségnek az Édesanyja. De a testemet-lelkemet átjáró teljesség és megérkezettség helyett tanácstalanságot, és (nyilván az alvásmegvonásnak is betudható) bénultságot és tompaságot éreztem.

Azt éreztem, hogy nem érzek semmit.

Azóta a kislányunk egy éves lett, ami egybeesik a mi szülővé válásunk évfordulójával is: papíron egy éve váltunk Anyává és Apává, ennyi ideje csöppentünk bele a szakirodalom szerint normatív krízisnek nevezett rodeóba, ami legalább annyira igénybe vett érzelmileg, fizikálisan és mentálisan, mintha egy vörös posztót kergető bikát kellett volna meglovagolni…

A megváltozott szerepek, a családdá válás örömei és bánatai (már nagyon is érezhető), elementáris erejű érzelmi hullámokat vertek körülöttünk, ami úgy formált minket két tanácstalanul kóválygó zombiból szülővé, ahogy a víz utat tör magának a hegyoldalban. Az elmúlt egy évben néha lassan csordogáló patakká, néha pedig áradó folyóvá változott az életünk, és nagyon erősen kellett kapaszkodni, hogy ne engedjük el egymás kezét.

Mit jelent Anyának lenni?

Azt hiszem – kicsit visszarévedve a virágcsokrot tanácstalanul bámuló, egy évvel ezelőtti önmagamhoz – ezt is jelenti anyának lenni. Annak tudatában létezni, hogy van valaki ezen a világon, aki számít arra, hogy bármikor belekapaszkodhat a kezedbe – és ha azt kéri, te nem engeded el. Soha.

Egy évvel ezelőtt visszavonhatatlanul anya lettem – valaki, aki egy másik emberi lénynek a világot jelenti, akire most már kisebb vagy nagyobb mértékben MINDIG számítani fog. Ez leírhatatlanul megtisztelő, és nap mint nap azon vagyok, hogy ezt a feltétel nélküli bizalmat és szeretetet megháláljam és megszolgáljam. Ez az érzés, amellett, hogy leírhatatlanul jó, elképesztően sok erőt is ad; kicsit olyan, mintha az életemnek lenne egy méretre ugyan picike, de annál nagyobb teljesítményű motorja, vagy az Iszkikri zenekar idevágó klasszikusát idézve, ő az én „szívemben a picike rugó”.

Ez nem EGY naaaagy és áradó érzés

Ugyanakkor én is megtapasztaltam azt, amit már nagyon sokan leírtak és elmondtak előttem: Anyának lenni elképesztően sok frusztrációval, lemondással és kompromisszummal is jár.

Ez nem EGY naaaagy áradó érzés, hanem sok kisebb-nagyobb darabból összeálló, folyamatosan változó lelki, mentális és érzelmi állapot, ahol a mennyei örömök és pokoli kínok „köszönik szépen”, remekül megférnek egymás mellett.

Nagyon nem mindegy, hogy ebben az időszakban milyen minőségű emberi kapcsolatokra számíthatunk. Azt hiszem, ebből a szempontból én a szerencsések közé tartozom: hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan emberek vesznek és vettek körül, akik támogattak abban, hogy (egy-két kivételtől eltekintve) az emberi méltóságomat és az ép elmémet megőrizve válhattam anyává. Tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, és senkit sem szeretnék megbántani a saját megéléseimen és tapasztalásaimon alapuló következtetéseimmel.

Nyilvánvaló az is, hogy a kislányunk életének ebben a szakaszában az ő igényei és szükségletei állnak a legelső helyen, természetes, hogy rá figyelünk és minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy fizikálisan és érzelmileg is biztonságban érezze magát.

De…

…az egyik legfontosabb dolog, amit az elmúlt egy év folyamatosan változó erejű sodrásában megtanultam az anyaságról, az az, hogy

csak akkor vagyok képes figyelni a kislányom szükségleteire, ha a sajátjaimról sem feledkezem meg. Ha így teszek, azzal nemcsak magamat, de őt is elárulom.

Ha „Anya sosem lehet fáradt”, ha „Anya sosem lehet beteg”, ha „Anyának mindig a gyereke mellett van a helye”, ha „Anya nem pihenhet”, ha „Anya 0-24 órás szolgálatban van”, ha „Anyának mindig erősnek kell lennie”, akkor a Gyerek egy olyan mintát kap, ahol nem lehet bűntudat nélkül és jó érzésekkel, „csak úgy”, lenni. Egy ilyen családban a szeretet feltételekhez kötött és a teljesítmény a mértékegysége. Egy ilyen családban egy olyan Anya áll középen (?), aki képtelen határokat tartani és önmagát szeretni, aki sohasem nyerhet, mert mindig ő az áldozat.

Biztosan lesznek olyanok, akik pálcát törnek a fejem fölött ezekért a sorokért, ahogy azt is tudom, hogy sokan nincsenek abban a helyzetben, hogy döntsenek. Mindenesetre én azt tapasztaltam, hogy csak akkor tudok méltó minőségben kapcsolódni a Gyerekemhez, ha közben nem kell elnyomnom önmagamat. Ha az anyukájaként is lehetek az, aki vagyok. Olyan ember, aki képes a saját szempontjait is figyelembe venni, anélkül, hogy ezzel magának vagy másoknak rossz érzéseket okozna; aki nem érzi úgy, hogy magyarázkodnia kell, ha kialudta magát, vagy ha dolgozik az alig néhány hónapos gyereke mellett.

Elég jó(l van) anya

Ez nagyon kemény munka, adott esetben keményebb, mint belehuppanni az ismerős és bizonyos szempontból igenis kényelmesebb mártír-szerepbe, ahol én csak a körülmények áldozata vagyok. Ehelyett határokat kell tartani, konfrontálódni kell, tűrni a rosszalló pillantásokat és legelsősorban tűrni a saját megfelelési kényszeremből fakadó belső feszültségét annak, hogy bizonyos helyzetekben „csak” elég jó(l van) anya vagyok, aki mer jól lenni, és aki nem csak egy másik ember(ke) viszonylatában tudja meghatározni önmagát .

Hogyan is várhatnám el tőle, hogy ő legyen a döntéseim ütközőpontja, a létezésem egyetlen és kizárólagos értelme? Ekkora terhet senkire sem szabad rakni, főleg nem egy 80 centiméteres csöppségre.

Ezeket az önmagamért hozott döntéseket nekem kell felvállalnom, és a következményeit elviselnem, hogy aztán egy testileg-lelkileg-érzelmileg teljes értékű anyaként állhassak mellette. Ne gondoljátok, hogy ez nekem hű de nagyon jól megy, sőt! Számomra EZ jelenti az első pillanattól a legnagyobb kihívást: megtalálni az egyensúlyt az ő, valamint a saját igényeim és szükségleteim között. Ez egy soha véget nem érő optimalizálási folyamat, amiben vannak pillanatok, amikor sikerül, és van, amikor nem. De (szerintem) megéri törekedni rá.

Önmagunkat szeretni, önazonosan élni, az valami, amihez nagyon sok bátorság kell. Pláne anyaként. Pláne hiányos önértékelésű anyaként. Sajnos ez (mármint az alacsony önértékelés) egy olyan körülmény, ami arra hajlamosíthat (magamat is beleértve), hogy a saját gyerekem helyett az elvárásokra figyeljek.

Szégyentűrés

Dupla fenekű lelki csomag ez, mert úgy kell odaállnod magad mellé, hogy közben tűröd a szégyent (lásd: szégyentűrés), amiért ezt megtetted.

Például amikor nem saját kézzel készítesz tortát a gyereked első szülinapjára. Vagy, amikor már egyéves kora után fontolgatod, hogy bölcsődébe járjon. Vagy, amikor nemet mondasz a közös családi sétára, és inkább jógázni mész. Döntések, amiket önmagamért, de érte is hoztam: a tortasütés helyett inkább aludtam, hogy kipihent legyek a szülinapján, és csak rá tudjak figyelni egész nap. (Itt szeretném jelezni, hogy a rendelt torta is remekül túrható…) Lehet, hogy hamarosan bölcsibe megy, hogy dolgozhassak; és aztán annak a feszültsége nélkül tölthessük együtt az időt, hogy közben azt érzem, nekem máshol (is) lenne dolgom. Jógáztam, mert akkor és ott annyi feszültség volt bennem, aminek nem volt jó a közelében lenni. Szerettem volna ettől megkímélni.

„Csak annyira szerethetünk másokat, amennyire önmagunkat szeretjük.” Azt hiszem mostanra értettem és éreztem meg igazán ezt Brené Brown-idézetet.

Csak akkor tudunk békében létezni ezen a világon és a világot jelentő emberi kapcsolatainkban, ha képesek vagyunk értékelni és szeretni magunkat. Csak akkor tudom a Kislányomnak megmutatni, hogyan mondjon igent magára, ha én sem tagadom meg önmagam. Azért (is) kell szeretnem magam, hogy ő szabad és önazonos lehessen.

Kívánom minden Anyukának a közelgő anyák napja alkalmából, hogy merje magát bűntudat és nehéz érzések nélkül szeretni, anyaként is merjen önmaga lenni. Talán az egyik legnagyobb és legfontosabb ajándék, amit ezen a napon adhatunk: ha ebben támogatjuk őket és egymást.

A cikk a The Body Shop támogatásával készült. Fedezd fel, hogyan csatlakozhatsz te is a The Body Shop önszeretet kampányához!