Szexuálpszichológusként gyakran találkozom olyan párokkal, akik veszekedni ugyan sohasem szoktak, mégis kedvetlenek, és eltűnt a szexuális energia a kapcsolatukból. Ilyenkor gyakran kiderül, hogy az egyik fél dominál, a másik passzívan, megengedő módon minden döntést ráhagy – bármilyen bagatell kérdésben (például abban, hogy az ebéd tökfőzelék legyen fasírttal, vagy mákos tészta?) az a válasz érkezik részéről, hogy „mindegy, legyen, ahogy te szeretnéd”. A mérgező asszimetria kialakulásának oka gyakran az önismeret és a felelősségvállalás hiányára vezethető vissza. Ebből adódóan az egyik fél alárendelődik, míg a másiknak marad a domináns szerep, ő az, aki dönt, felelősséget vállal – és elfárad. Létrejön egy hosszútávon élhetetlen, mérgező dinamika. Lássuk, miért!

Kezdjük onnan, hogy megismerkedünk…

Amikor két ember megismeri egymást, akkor létrejön a szimbiózis, ami a párkapcsolatok első fázisa. Ez az időszak arról szól, hogy az „ÉN” és a „TE” átalakul és létrejön a „MI”. A személyes határok átjárhatóvá válnak vagy felszámolódnak, és mindkét ember azt az énrészét hozza felszínre, ami leginkább közös a másikkal. Hiszen ezzel tudnak ebben a kezdeti fázisban kapcsolódni, önmagukat keresik a kapcsolatban.

Ettől konfliktusmentes ez az időszak, hiszen a közös zenei ízlés, a hasonlóan megterhelő előző szakítás, a múltban megélt hasonló helyzetek kapcsán azt érzik, hogy összetartoznak. Nagyon szép időszak az, hiszen az összeolvadás feltételezi azt, hogy mindenben egyetértünk. Ekkor halmozzuk fel azokat az összetartozást erősítő érzéseket, amik majd az ínséges időkben érzelmi tartalékként szolgálnak.

A másiktól különböző igények

A következő időszakban, a differenciálódás időszakában, már biztonságosabb a kapcsolat, éppen ezért előtörnek a személyes igényeink, a szimbiózis nehézzé és fullasztóvá válik.

Ebben a szakaszban már érezhető, hogy nem vagyunk egyformák, sőt, a gondolkodásunk is egészen különböző. Éppen ezért rengeteg olyan helyzet adódik a mindennapokban, amikor fontos lenne kifejeznünk párunk felé a szükségleteinket, még akkor is, ha ez gyakran szemben áll a számunkra legfontosabb személy, a társunk, kedvesünk érdekeivel.

Ezekben a helyzetekben olyan kommunikációra van szükség, amiben nem bántóan, hanem az érzéseinket és szükségleteinket megfogalmazva adunk fontos információt arról, hogy mit szeretnénk. Ez a kommunikációs forma azt feltételezi, hogy nem használunk sértő kifejezéseket, figyelembe vesszük a másik fél érdekeit is, tehát kompromisszumra törekszünk. Ez lehetővé teszi, hogy eltérő érdekek esetén a pár két tagja megtalálja a mindenki számára megfelelő megoldást.

Csak asszertíven!

Az asszertív kommunikáció kifejezés azt takarja, hogy nehéz érzelmi szituációban is képesek vagyunk meghallgatni a másikat, önbizalommal, őszintén kifejezni akár a negatív érzéseinket is anélkül, hogy manipulatív passzív, vagy agresszív módon kommunikálnánk. Tehát nem főleg a saját (agresszív viselkedés), és nem főleg a másik fél (passzív viselkedés) szempontjait vesszük figyelembe, hanem egyidejűleg mindkét fél érdekeit.

Azt tapasztalom, hogy ez a kommunikáció gyógyítóan hat a kapcsolatokra, és ha emellett elköteleződnek a párok, az egy komoly szándéknyilatkozat, ami azt feltételezi,  hogy a közös hajót, amit együtt építünk, egy irányba kormányozzuk.

„A munkahelyen határozott főnök vagyok, otthon pedig egy papucsférj!”

Ottó és Linda esete is jól példázza, hogy milyen veszélyes lehet a kapcsolatra nézve, ha az egyik fél – attól való félelmében, hogy emiatt a másik nem fogja szeretni – nem áll ki magáért elég határozottan.

A középkorú házaspár azzal keresett meg, hogy úgy érzik, tarthatatlanná vált a helyzetük, a kapcsolatukból teljesen hiányzik a szex.

Ahogy meséltek magukról, megtudtam, hogy a kapcsolatukban mindig az történik, amit Linda szeretne, azonban a döntés meghozatala és az azzal járó felelősségvállalás is őt terheli. Mintha egy királynői trónuson ülne, ahol döntéseket kell hozni, és minden csak róla szól. Csakhogy ez egy végtelenül magányos pozíció, amiből teljesen hiányzik a párkapcsolati kohéziót erősítő kölcsönösség, a közös tervek és döntések.

Nem csoda, hogy Linda úgy érzi, roppant megterhelő és unalmas így az élete, amelyben a férjét nem férfiként, hanem leginkább az őt „kiszolgáló személyzetként” definiálja.

Ottó arról mesél, hogy a munkahelyén határozott főnök, erős vezető, azonban amikor hazaér a családjához, nem tud határozottan kiállni önmagáért.

Azt mondja, hogy a saját családjában sohasem voltak hangos szavak, nézeteltérések, éppen ezért félelmetesnek érzi azt, hogy ellentmondjon annak, akit a legjobban szeret. Ez számára ijesztő és szorongással jár. Attól tart, ha mégis így tesz, el fogja veszteni a számára legfontosabb embert, Lindát. Ezért leginkább lemond a szükségleteiről, hiszen ez már a családjában is jól működő stratégiának bizonyult.

Emiatt azonban Linda nem tudja Ottót férfiként definiálni, az alárendelődő, passzív viselkedése miatt leginkább félős gyermekként látja őt a kapcsolatukban.

Miért történik ez?

Ottó otthonról hozott konfliktuskezelési stratégiája oda vezetett, hogy nem tudja a saját határait védeni és az érdekeit képviselni, ez számára egy veszélyes kötéltáncnak tűnik, ahol a tét a saját szerethetősége.

A családban, kisgyermek korunkban kizárólagos motivációként jelenik meg a szülők szükségleteinek kielégítése, szeretnénk őket boldoggá és elégedetté tenni. Egy kisgyermek azért mond verset, azért visz haza piros pontot, hogy a szülei örüljenek és büszkék legyenek rá.

Ha szüleink azt az üzenetet erősítik bennünk, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha minden egyes helyzetben szót fogadunk, és azt csináljuk, amit ők jóváhagynak, akkor könnyen beépülhet egy olyan hiedelem az életünkbe, hogy: „Csakis akkor vagyok szerethető, ha azt csinálom, amit elvárnak tőlem!”

Ezzel szemben, ha a szülők bátorító mondatokkal ösztönzik a gyermeküket, és arra, hogy próbáljanak ki új dolgokat; ha elfogadják, hogy ő egy autonóm lény, akinek önálló akarata lehet, akkor nem vésődik be a felnövekvő gyermekbe a félelem és a „kiszolgáló” üzemmód.

Ennek kapcsán fontos látni, hogy a mély érzelmi kapcsolatokban, például a párkapcsolatban, másként működünk, mint egy felszínesebb kapcsolatban – ez az oka annak, hogy a magánéletünkben és a munkahelyünkön – ahogy az Ottó esetében is történt – néha egészen eltérő módon és szerepekben vagyunk jelen.

A saját szerethetőségünket kérdőjelezzük meg

Gyakran mesélik a párok, hogy a gondok akkor kezdődnek, amikor érzelmileg elmélyül a kapcsolatuk, mert ilyenkor azok a mély, érzelmi szinten „bevésődött” sémák aktiválódnak, amit az eredeti családunk jutalmazott.

Ilyenkor a rejtett, gyermeki félelmeink irányítanak, és ahogy kisbabaként is ebben a mély érzelmi kapcsolatban, felnőttként is a biztonság válik az első számú szükségletté. Azokban a helyzetekben, amikor ellent kellene mondanunk a párunknak, akkor ugyanígy az elutasítástól való félelem aktiválódik, és alakul szorongássá, amiben a saját szerethetőségünket kérdőjelezzük meg.

Te önkifejező vagy önbemutató ember vagy?

Azok az emberek, akiknek a szülei jutalmazták az önállóságot, megtapasztalhatták, hogy nem veszítik el a szüleik bizalmát, ha bátran kifejezik a szükségleteiket.

Éppen ezért az önkifejező emberek nem akarnak mindenkinek megfelelni, hanem a saját belső elvárásaik vezérlik őket, és arra törekszenek, hogy minden helyzetben hitelesek maradjanak.

Ők azok, akik ennek köszönhetően megélhetik önmagukat és ennek következményeként autonóm emberként jelennek meg a párkapcsolatokban is; olyan emberként, akik képesek a saját határaikat megmutatni, képviselni. Egyszóval fontosak maguknak, azt üzenik a világnak, hogy kéretik őket tiszteletben tartani, és ez által a párkapcsolatban is definiálható félként jelennek meg.

Amikor felszámoljuk a határainkat

Ezzel szemben az önbemutató emberek iszonyatos energiákat fektetnek abba, hogy szerethetővé váljanak. Miközben ők felszámolják a határaikat, arra helyezik a hangsúlyt a működésükben, hogy megállapítsák, ki mit vár tőlük, hogyan válhatnak szerethetővé, a másik számára leginkább elfogadhatóvá.

Ez amellett, hogy nagyon fárasztó, kicsit olyan, mintha ők mindenkivel közös hajót akarnának ácsolni, és mindenkivel szeretnének együtt evezni, arra, merre a másik fél akarja. Így olyan helyzeteket teremtenek, amiben minden pillanatban más és más személyiséggé kellene válniuk.

Ilyenkor a saját szükségleteinkről lemondva azt üzenjük önmaguknak, hogy „nem vagy fontos magadnak!”, „Nem szereted önmagad!”. Ilyenkor értéktelennek minősítjük magunkat, amivel a saját önértékelésünket is roncsoljuk. És ez érződik rajtunk, hiszen ezzel a viselkedésünkkel azt üzenjük a világnak, hogy minket nem kell tiszteletben tartani, hiszen mi csak a „kiszolgáló személyzet” vagyunk.

Tudom, durva szavak ezek, de ilyen kemény üzenetünket küldünk magunknak.

Légy asszertív, és megmondom, ki vagy!

Az asszertív kommunikáció abban segít, hogy a személyes határainkat kijelöljük és a közös életünket úgy élhessük, ahogy nekünk is, és a párunknak is jó. Ezzel egyúttal elősegítjük azt, hogy a szenvedély is megmaradjon a párkapcsolatunkban a biztonság mellett. Hiszen hogyan lehetne egy olyan embert megkívánni, akinek a lénye szinte elmosódik a párkapcsolatban?

Ezért fontos, hogy ismertjük az asszertív jogainkat, és ez által bátran merjük képviselni az érdekeinket.

Az asszertív kommunikáció egy olyan én-üzenet, amiben elmondom a másiknak, hogy egy adott helyzetben milyen érzelmeket élek át, és mi lenne nekem a jó megoldás. Ez egyrészt egy fontos információ a társunknak, másrészt, ha megosztjuk a másikkal az érzelmeinket, akkor empatikus lesz, harmadrész megüzenjük önmagunknak, hogy értékesek vagyunk, ezáltal nem romboljuk az önbizalmunkat, hanem építjük!

Lássunk egy példát!

Az asszertív kommunikáció során használt ÉN-üzeneteknek van három fontos összetevője, amelyeket egy „klasszikusnak” nevezhető példán keresztül lehet talán a legkönnyebben bemutatni. Lássuk, mit mond az az asszertív férj vagy feleség a párjának, aki későn ért haza, de ezt nem jelezte előre.

„Amikor későn érsz haza, és nem hívsz fel (szituáció leírása), akkor ÉN magányosnak és elhagyatottnak érzem magam, féltékeny vagyok, és aggódom is, nehogy bajod essék (a saját érzelmeim). Arra szeretnélek kérni, hogy legközelebb mindenképpen jelezz felém, ha ilyen helyzet adódik”. (jó megoldás).

A szituáció objektív ábrázolása, a saját érzelmeink megosztása, és a megfelelő megoldás felvázolása fontos összetevője az önreflexiónak és annak, hogy meg tudjam állapítani, az adott helyzetben én hogyan éreztem magam, mi zajlott le bennem érzelmi síkon. Ez segít a másik félnek átérezni, hogy az adott helyzetben mit éltünk át.

Ezzel szemben garantált a harc és a vádaskodás, ha a fentiek helyett a másik minősítésével vagyunk elfoglalva:

„Mennyire szörnyű alak vagy, hogy nem szóltál haza telefonon, hogy később jössz. Egy utolsó, felelőtlen flótás vagy, aki átver engem!”

Erre csakis egyetlen válasz érkezhet:

„És amikor te jöttél késve haza és nem lehetett téged elérni telefonon, akkor az nem számít?” – és kialakul egy parttalan, vádaskodó TE üzenetekkel teletűzdelt veszekedés.

Ahhoz, hogy ez ne így legyen, érdemes a fent vázolt három szempontot részévé tenni a kommunikációnknak, másrészt javasolt alaposabban szemügyre venni az asszertív jogok listáját, amelyet Sue Bishop nyomán mi is közkinccsé teszünk:

Minden, amihez jogod van (Sue Bishop szerint):

  1. Egyenlőként kezeljenek, függetlenül koromtól, nememtől, fogyatékosságaimtól.
  2. Tisztelettel bánjanak velem.
  3. Eldönthessem, hogyan töltöm az időmet.
  4. Kérni azt, amit szeretnék.
  5. Visszajelzést kérni teljesítményemről, viselkedésemről.
  6. Odafigyeljenek rám, és komolyan vegyenek.
  7. Véleményem legyen.
  8. Politikai nézeteim legyenek.
  9. Sírjak.
  10. Hibákat kövessek el.
  11. Bűntudat nélkül mondjak nemet.
  12. Kinyilvánítsam szükségleteimet.
  13. Kifejezzem érzéseimet.
  14. Igent mondani valamire saját magamért, anélkül hogy önzőnek érezném magam.
  15. Meggondoljam magam.
  16. Időnként elbukjak.
  17. Azt mondjam, hogy nem értem.
  18. Logikai alap nélkül tegyek kijelentéseket.
  19. Kérdezzek.
  20. Sikeres legyek.


SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Bibók Bea

Bibók Bea

Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról.Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.
Bibók Bea

Pin It on Pinterest