Autót vezetni tanulsz vagy az életedet irányítani? #SAJÁTÉLMÉNY

Szerző: | 2021. 09. 30. |

Elhatároztam, hogy megtanulok autót vezetni. A döntés egyértelmű és határozott volt, szóval 10 év alatt el is jutottam odáig, hogy elkezdjem a folyamatot. Hogy miért halogattam? Miért váltottam oktatót? Hogy sikerült a KRESZ-vizsgám, és mi történt akkor, amikor tényleg a volán mögé kellett ülnöm? Tömérdek önismereti vetülete van a folyamatnak. Elmesélem, mit tanított nekem ezidáig a jogsiszerzés.

Eleve kevés embert ismerek magam körül, akinek az én koromban, 34 évesen még nincsen jogosítványa. Amikor megkérdezték tőlem, hogy miért nincs, mindig azt feleltem, hogy kamaszkoromban nem volt rá pénz, később meg nem volt rá szükség, hiszen Budapest közepén laktam, ahol sokkal egyszerűbb, olcsóbb és gyorsabb tömegközlekedni vagy bicajozni, mint autózni. Ez is az igazság része volt, de valójában a vezetés megtanulása mindig is szimbolikus volt számomra, és erre az álmaim döbbentettek rá.

A vezetés, mint az életvezetés szimbóluma

Mielőtt még elhatároztam volna, hogy konkrét lépéseket teszek afelé, hogy meglegyen a jogsim, sokszor álmodtam azt, hogy autót vezetek. Ezekben az álmokban mindig képes voltam rá. Volt, hogy csúszós úton, lejtőn kellett autót vezetnem, de olyan is, hogy egy beteget kellett sürgősen a kórházba szállítanom. Minden esetben megoldottam a feladatot, soha nem karamboloztam, sosem csúszott ki az irányítás a kezeim közül. Viszont folyamatosan ott volt a fejemben a tudat, hogy nekem erre nincs “jogosítványom”, nekem ezt nem szabadna csinálnom, elkaphatnak, megbüntethetnek – akármennyire is képes voltam arra ezekben az álmokban, hogy irányítsam a kocsit.

Ahogy ezeken az álmokon gondolkodtam, rájöttem, hogy

az autóvezetés számomra szimbólum. Az életre való képesség szimbóluma. Az élet elindításának, a feladatok kormányzásának, az események kézben tartásának a szimbóluma.

Amire ugyan képes vagyok, hiszen csinálom, valamiért mégis úgy érzem, hogy nem vagyok rá jogosult, nem tehetem meg.

A halogatás mögött is ennek a szimbolikája bújt meg. Az én képzeletemben az, aki tud autót vezetni, az felnőtt, és ha felnőtt, akkor a kezében tartja az irányítást és képes szabályozni a folyamatait. Minél tovább halogattam ezt a döntést, annál biztosabbá vált, hogy magabiztosságot kell megélnem azzal kapcsolatban is, hogy jogosult vagyok vezetni. Nemcsak az autót, hanem a saját életemet is.

Elméletben minden jól megy…

Hogy mondjam anélkül, hogy nagyképűen hangoznék: a KRESZ-vizsga nem jelentett különösebb kihívást nekem. A táblákat ismertem, a jobbkéz-szabályt felfogtam, a sebességhatárokat megtanultam. Azt gondoltam, hogy ebből nem lehet gond, hát én ezt értem, tudom, élem. Apám annak idején sofőr volt, sokat ültem mellette a teherautóban, és jónéhányszor segítettem én magam jogsi nélkül parkolni bizonytalanabb sofőröknek, mert értettem a folyamatot.

És éppen ez az: érteni, felfogni, kívülről, felülről látni dolgokat egyáltalán nem ugyanaz, mint a volán mögött ülni, döntéseket hozni és technikailag irányítani egy autót. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor kívülről pontosan tudod, hogy mit kellene csinálnia a barátodnak, akinek munkahelyi gondjai vannak, de amikor neked akad konfliktusod a főnököddel, akkor kevésbé látod át racionálisan a helyzetet.

Az improvizációs tréningeken, amiket tartok, ezt a “háború ködjének” szoktuk nevezni. Ez azt jelenti, hogy amikor ténylegesen ki vagy téve egy olyan helyzetnek, amit nem ismersz, egy olyan feladatnak, amit korábban soha nem kellett megoldanod, akkor beindul a pánik. Jól akarod csinálni, ezért azokhoz az eszközökhöz nyúlsz, amik odáig az életedben beváltak. Van, aki teljesen átadja az irányítást, van, aki előre menekül és mindent maga akar megoldani. 

Egy biztos: a tanulási folyamat szorongással jár. A szorongás pedig előhozza a mintáinkat, ezzel megakadályozza, hogy a jelenben legyünk, hogy arra figyeljünk, ami igazán fontos. Ha pedig nem arra figyelünk, ami itt és most történik, akkor borítékolható, hogy hibázni fogunk.

Az egyik legfontosabb feladatom az volt a vezetés tanulásának kezdetén, hogy levetkőzzem azt a szorongásomat, hogy mindent elsőre tökéletesen kellene csinálnom. Ugyanis ez a teljesítménykényszer annyira leblokkolt, hogy azt is elrontottam, amit korábban már tudtam. Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy hogy a fenébe felejthettem el az irányjelzőt kitenni, addig az autó továbbment és így arra sem tudtam odafigyelni, hogy a gyalogost át kellett volna engedni a zebrán.

Meghúzni a határokat

A szorongásom feloldódását az első oktatóm mentalitása sem segítette. Azt a módszert válaszotta – és lehet, hogy valakinél beválik -, hogy ahelyett, hogy előre elmondta volna, mit kér tőlem, utólag szembesített a hibáimmal. Ez melegágya volt a teljesítménykényszerem fokozásának, az alkalmatlanságérzetem növelésének. Ráadásul mindezt olyan stílusban tette, amivel a legkevésbé sem tudtam azonosulni: felemelte a hangját és nekem esett – igen, a tanulóvezetőnek -, hogy tönkreteszem az autóját, ha nem jól használom a kuplungot.

Először azt éreztem, hogy biztosan bennem van a hiba, tépelődtem, hogy nem vagyok elég jó. De ez a helyzet megtanított arra, hogy jogom van nemet mondani egy bántalmazó helyzetre. Először csak visszajeleztem neki, hogy ez a stílus nekem nem megfelelő, ilyen körülmények között nem tudok tanulni. Majd amikor ennek hatására sem változtatott, megköszöntem a szolgálatait és otthagytam.

Meggyőződésem, hogy mindannyiunknak tudnunk kell, hogy mit, hogyan és kitől szeretnénk megtanulni az életben. Az a képesség, hogy nemet tudjunk mondani egy méltatlan helyzetre, felbecsülhetetlen értékű. Nekem nehezen ment, hét darab elvesztegetett vezetésórába került, de a végén felálltam és a kezembe vettem az irányítást: megfogalmaztam magamnak, hogyan vezessen engem az, aki vezetni tanít!

“Ági, te nem hallod, amit mondok!”

Ezt már a második oktatóm mondta, aki valóban tanítani akart engem. És tényleg nem hallottam! A nálam milliószor tapasztaltabb oktató szavait egyszerűen nem hallottam meg, mert azzal voltam elfoglalva, hogy saját magam fedezzem fel, mit kell csinálni. Évek óta dolgozom szabadúszóként, és azelőtt is az volt rám jellemző, hogy olyan utakat választok, amiken előttem nem, vagy kevesen jártak, ezért mindent nekem kell felfedeznem egyedül. És a hibáimért is nekem kell vállalnom a felelősséget.

Itt azonban más volt a helyzet. Volt valaki, aki tudta, ismerte az utat, amit én nem. És a felelősség is az övé volt az autóban, hogy amíg mellette ülök, ne történjen baj. Szóval itt volt az ideje, hogy megtanuljak bízni ebben az emberben. Beleengedni magam az ő tudásába, és meghallani, amit mond, hiszen olyan úton jártunk, amit ő már ezerszer látott, én meg még soha.

Elfogadni, amikor valaki ténylegesen jobb valamiben nálunk, nem mindig egyszerű. Beleengedni magunkat abba, hogy egy idegen irányítsa a mozdulatainkat, félelmetes. De bizalom nélkül nagyon nehéz igazán és jól tanulni. Puhaságot, és a kontrolligényem csökkentését kérte tőlem ez a helyzet.

Igen, a türelem tényleg rózsát terem

Már a folyamat végén tartok. Megtapasztaltam, hogy képes vagyok komolyabb probléma nélkül elvezetni Újbudáról Óbudára, és Budapestről Tatabányára is. Fel tudok hajtani az autópályára, emelkedőn is el tudok indulni, és jobbra hátra párhuzamosan is beparkolok, ha arra kértek. Ezt el sem tudtam képzelni az első órán, amikor az is nehézséget okozott, hogy egyszerre tartsam egyenesben az autót és nézzek bele a tükrökbe.

A tanulás egy folyamat, ami a nemtudástól a tudásig vezet. Idő és türelem kell hozzá, és rengeteg kudarc övezi az útját. És ha nem fogadom el, hogy még nem tudom, akkor soha nem is jutok el addig, hogy tudjam.

A jogosítványszerzés amellett, hogy autót vezetni megtanított, erre is ráébresztett engem. Úgyhogy türelemmel várom a két hét múlva esedékes vizsgámat. Bízom az oktatómban, aki már alkalmasnak talál erre a megmérettetésre. És bízom magamban is, hogy a befektetett energiának meglesz a gyümölcse. Hogy valóban jogosult leszek az utakon önálló döntéseket hozni, ahogyan jogosult vagyok a saját felnőtt életemet vezetni éppen úgy, ahogyan eddig is tettem.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Bokor Ági
Szövegíró, improvizációs tréner, imprószínész és drámapedagógus. Szerinte a komolyan vett játék tulajdonképpen maga az élet. Szövegíróként és improvizációs tréneri munkája során is azt szeretné elérni, hogy minél többekhez és minél egyszerűbben jusson el az a tudás, amitől egyszerűen kicsit jobb az élet. Szeret bringázni, szereti a nyarat, és a kutyáját, Bobeket.

Pin It on Pinterest

Share This