„Fecseg a felszín” – de vajon miről hallgat a testünk? Egy friss kutatás szerint ezért érdemes rá nagyon figyelni

Énképünket az évek során megannyi tényező formálja, csiszolja, esetenként cincálja darabjaira: évtizedekkel később is kísértő gyermekkori csúfolások emléke, önmagunkkal szembeni elvárásaink, céljaink, vagy épp a kapcsolatainkból érkező visszajelzések, hogy csak néhányat említsünk. Egy nemrégiben megjelent tanulmány szerint azonban a testképünket nagyban formálhatják a testünkből érkező jelzések, és azok „hangereje”. Ha ezekre a jelzésekre nincs fülünk, akkor sajnos komoly esély van rá, hogy csak külvilágból érkező, tökéletességet hirdető és frusztráló érzéseket okozó rikácsolást fogjuk meghallani.

Fotó:itt.

A szívtől a tükörig

Testünkkel való kapcsolatunk igencsak összetett, sajnos sokszor korántsem pozitív, és néha hullámvasutakat megszégyenítő ingadozást mutat: a karácsonyi vacsorák után egy csipet bűntudattal meghintett elutasításba fordul, a bikiniszezon előtt pedig a csendes beletörődéssel vegyülő ignorálásig fajul. Mindez nem meglepő egy világban, ahol minden utcasarokról és képernyőről a tökéletességet dicsőítő tartalmak üvöltenek ránk.

Egy friss kutatás azonban rávilágított arra, hogy énképünket nagyban formálja az is, hogy agyunk milyen mértékben képes meghallani a nagy tökéletesség-ricsajban a test visszafogott belső jelzéseit.

Ha képesek vagyunk a fecsegő felszín helyett meghallani ezeket a belülről érkező üzeneteket, azzal csökkenthetjük a testképünkkel kapcsolatos szorongást és szégyenérzetet.

„Belső érzékszerv”

Ezeknek a testből érkező jeleknek (vagy ingereknek) az idegrendszeri feldolgozását interocepciónak nevezzük.

Ez a „belső érzékszerv” teszi lehetővé, hogy érezzük izmaink feszülését a sportpályán, szívünk heves zakatolását vizsgák vagy egy állásinterjú során, vagy épp a szomjúságot a nap végén, mikor rádöbbenünk, hogy a napi folyadékbevitelünk ismét csak néhány csésze kávéban mérhető.

Összefoglalva, ez a tudatalatti információfeldolgozás teszi lehetővé, hogy agyunk nem csupán naprakész, de pillanatra kész képpel rendelkezzen testünk aktuális állapotáról. Ráadásul egyre több kutatási eredmény utal arra, hogy az interocepció zavarai megannyi pszichés probléma hátterében bújhatnak meg – főleg, ami az étkezési-és testképzavarokat illeti. Egy, a Cortex szaklapban közzétett tanulmány most egy lépéssel közelebb került ennek a kapcsolatnak a megértéséhez.

A kutatást az Anglia Ruskin Universityn (ARU) dolgozó pszichológusokból álló kutatócsoport végezte, akik arra voltak kíváncsiak, miképp módosítja testünkről alkotott képünket az interoceptív jelek feldolgozásának erőssége. A tanulmány résztvevőit először jelentős mennyiségű testképpel kapcsolatos mérésnek vetették alá, hogy pontosabb képet kapjanak arról, hogy mennyire elégedettek a testükkel, éreznek egy szégyent azzal kapcsolatban, vagy szoronganak-e a testsúlyuk miatt.

A kísérlet egyedisége abban rejlett, hogy sikerült lemérni az agy interoceptív ingerekre adott automatikus, tudatosan nem hozzáférhető válaszait. Ehhez három különböző elektrofizológiás módszert alkalmaztak. Az egyik vizsgálat az idegsejtek elektromos aktivitását, a másik a gyomor- és a bélrendszer aktivitását, a harmadik pedig a szívizom összehúzódását kísérő elektromos jeleket mérte.

Szinkronban a testünk(kel)

Ezek a mérések lehetővé tették, hogy a kutatók megállapítsák mennyire erős a kapcsolat a vizsgálati alanyok agy-szív, illetve agy-bélrendszer tengelyén.

Az eredmények alapján úgy fest, azok, akiknek a test jelzéseire adott agyi válaszai gyengébbek, hajlamosabbak a testük miatt szégyenérzetet átélni és többet szoronganak a testsúlyuk miatt.

A tanulmány egyik szerzője, Dr. Jane Aspell szerint ez azzal magyarázható, hogy amikor az agy kapcsolata kevésbé szoros a testtel, és ez a „belső érzékszervünk” kevésbé aktív, az azt eredményezheti, hogy saját külsőnk megítélésében a belső jelek helyett sokkal inkább a külső jelzésekre figyelünk.

Ahogy arra a szerzők is felhívták a figyelmet, ezeknek az eredményeknek igen mélyreható gyakorlati hasznuk lehet a jövőben. Az alkalmazott módszerek egyrészt segíthetnek bejósolni az étkezési- és testképzavarok kialakulásának kockázatát.

Másrészt a vizsgálatokra egyfajta „interoceptív tréningként” is gondolhatunk, amely révén az érintettek számára tudatosan elérhetővé válhatnak az alapvetően tudat alatt végbemenő folyamatok. Ennek eredményeként pedig a pozitív testkép kialakulásában fontos szerepet játszó, belső jelzésekhez is könnyebben hozzáférhetünk.

Via: Neuroscience News; BioTechniques