„A bűntudat és megbánás helyén most békét érzek magamban” – Személyes történet a bennünk rejlő lehetőségekről

Egész életemben azt várták tőlem, hogy a kijelölt utakat járjam. Ha nem írtam volna meg ezt a cikket, azzal is ezt folytatnám. De rászántam magam, hogy újra a belső megérzéseimre hallgassak és elmondjam a történetem, amiből talán más is erőt meríthet.  Hosszú idő kellett, mire megértettem, hogy már régóta saját magamat tartom azokba a béklyókba zárva, melyeket korábban mások kattintottak rám. Úgy döntöttem, hogy végre megadom a lehetőséget, hogy önmagamat válasszam.

„Nem stimmel”

Az egyik kedvenc Szabó Magda regényemben a főszereplő kislányról folyton úgy nyilatkoznak, hogy „ő nem stimmel”. Bosszúságot okoz, mert valahogy kilóg a sorból, nem lehet sablonba rakni. Magamra ismertem benne, mert pontosan ezt az üzenetet közvetítették sokáig felém is, és ennek nyomán egyre mélyebb meggyőződésemmé vált, hogy nem tartozom igazán sehová: furcsa, különc szerzet lehetek.

Csodabogárságom abból fakadt, hogy művészléleknek születettem egy természettudományos érdeklődésű családba. Ha Mozart hozzánk született volna, valószínűleg őt is elzavarták volna a zongorától matekleckét írni; ne is álmodjon róla, hogy éhenkórász szakmát választ.

A kelet-magyarországi apró városkában, ahol nevelkedtem, amúgy is mintha még mindig a múltszázadi dimenziók mentén zajlott volna az élet: a családok arra törekedtek, hogy tiszteletet vívjanak ki egymás között – a látszat és a jó benyomás mindennél többet jelentett. Ez utóbbi így van még ma is. Egészen kicsi koromtól úgy éreztem, tartozom a családomnak azzal, hogy ebben segítem őket úgy, ahogyan elvárnák. A gond csak az volt, hogy úgy tűnt, nem elég jó hozzá az eszköztáram.

Mai szemmel már igencsak másként néznék kisgyermek énem adottságaira; igen korán rajzolni kezdtem, érettebb színvonalon a koromnál. Kézügyességem több területen látszódott. Még alsó tagozatos voltam, amikor ruhákat kezdtem tervezni. Titokban dallamokat találtam ki, és később szöveget is írtam hozzá. Mindezt a fióknak és csak egyedül dúdolva, nehogy elfeledjem őket. Imádtam olvasni, és idővel saját történeteket találtam ki. Kamaszodva a tinimagazinok mintájára cikkeket kezdtem írni és elbeszéléseket, mellette pedig egyre több dalt. Az már akkor is feltűnt, hogy nagyon érdekelnek az emberi kapcsolatok. Gyerekként imádtam játszani, de már akkor is legtöbbször megoldásra váró emberi történeteket; nem is sejtve, hogy később pszichológusként valami hasonlóra épül majd a szakmám. De mindezek akkor még haszontalan játéknak, a tanulás elkerülésének és a lustaság lecsapódásának számítottak; vagyis ellenállásnak a család értékeivel szemben.

A taníttatásunk mindkét szülőnknek fontos volt, de az apámnak kifejezetten. Mindennél jobban szerettem volna megfelelni neki. De a rajzaimat nem sokra méltatta, amikor zenéltem, kijelentette, hogy csak nálam sokkal jobbak vannak a világon, meg se próbáljak ezzel kezdeni valamit. Sokszor haragudott rám és büntetett, amiért nem inkább a matekkal törődtem, vagy a jövőmön gondolkodtam. Nálunk nagyon korán elvárás volt, hogy kialakuljon bennünk, hogy merre megyünk, mit tanulunk tovább. A nővérem hét évesen döntötte el, hogy sebész lesz; neki nem okoztak gondot a reáltárgyak, nem volt figyelemzavara, mint nekem, így legtöbbször őt méltatták, mint követendő példát. Ő volt az „ilyen lehetnél”, és én voltam „a lusta”.  Úgy éreztem, hogy ebben a versenyben sosem lehetek elég jó, nem érhetek a nyomába. 

Ami megéri az időt, és amit el kell nyomni

Hangszeres zenei oktatásunkat felkarolták a szüleink, de ennek is csak a tanulás segítése volt az oka. Úgy gondolták (egyébként nagyon helyesen), hogy jó regenerálódást nyújt magolástól meggyötört idegrendszerünknek.

Észérvek mentén választottunk még hobbit is. A gond az volt, hogy sosem kérdezték meg előzetesen, érdekel-e bennünket egy lehetőség, csak kész helyzet elé állítottak. Máig érzékenyen reagálok, amikor hasonló helyzetbe kényszerülök.

A legkeményebb tanárnőhöz kerültem a zeneiskolában, aki rendszeresen ütötte a kezeim, egyszer még a zongora fedelét is rácsapta. Sem előtte, sem azóta nem találkoztam nála türelmetlenebb és haragosabb tanárral. Minden órán kiabált, legtöbbször azt, hogy lusta vagyok és rossz. Sokáig azt hittem, rám haragszik, mert neki sem vagyok elég jó, és csak később jöttem rá, hogy egyszerűen a világgal és önmagával volt gondja. De a zenét szerettem, és a hangszert is akkor fogadtam el, amikor különválasztottam a tanártól, megtalálva benne az utam. Viszont ilyen körítés mellett nagyon nehezen sikerült.

Alapfokú művészeti iskolának hívták a helyet, ahol hangszeren tanultunk. Tízévesen kerültem ide. Az alsóbb szinteken néptáncoktatás, szobrászat, tűzzománckészítés, rajz- és festészeti képzés is zajlott. Hetente kétszer sóvárogva sétáltam végig a rajzos folyosón útban a legfelső szinten lévő zongoraórákra. Kikönyörögtem, hogy míg nővéremre várunk, hadd ülhessek be a rajzképzésre. Apám vonakodva megengedte.

A harmadik órám lehetett ott, amikor szobrok arcképének lerajzolása volt a feladat. Jól sikerült, az oktató félrehívta apát, megdicsért, hogy felnőtt szintű rajzot készítettem.

Sosem felejtem el a jelenetet, apám arckifejezését, ahogy hümmögve, összevont szemöldökkel figyelte a rajzot, majd félhangosan, hogy én is jól halljam, kijelentette a tanáromnak, hogy többet nem hoz ide, mert inkább a tanulmányaimra és a zenei óráimra kell koncentrálnom. Leforrázva, elárulva éreztem magam.

Hiába bántottak zongoraórán, mégis oda kellett visszamennem. Elvették azt az egyet, ami elviselhetőbbé és értékelhetőbbé tette volna az életemet. „Semmit sem ér, hogy szeretek rajzolni, most már a tanulással kell foglalkoznom”- gondoltam magamban.

Egyetlen, utolsó kísérletem volt még kamaszkoromban, hogy elnyerjem apám elismerését azzal, amihez értek. Egyszer két napig dolgoztam folyamatosan egy grafittal készített tájképen. Szerette a természetet, a rajz témájával imponálni akartam neki. Néhány másodpercig csöndben nézte a képet, és csak ennyit mondott: „minek rongálod ilyenekkel a szemed?”

Ez volt az a pont, ahol elhittem, hogy amit csinálok, értelmetlen, sőt lázadás a család értékrendszere ellen. Elvégre olyan sokat tettek azért, hogy a tanulás irányába tereljenek. Csak később értettem meg, hogy jót akartak; féltettek a művészek hányatott, kiszolgáltatott sorsától, de azzal, ahogyan ezt magyarázták és kezelték, a lényem jelentős részének elnyomására késztettek.

Azt éreztem, baj van velem, mert másmilyen vagyok gondolkodásmódban. Sóvárogva vágytam a nővérem adottságaira, de még inkább a szüleim elfogadására és szeretetére. Úgy éreztem, ehhez kizárólag a tanulás útja vezet, és rám is akkor lennének csak büszkék, ha én is orvosnak mennék.

Az állatorvosi érdekelt egyébként leginkább, de apa kijelentette, hogy úgysem sikerülne, lusta vagyok ehhez is.

Nem sokkal ezután az apámnál súlyos betegséget diagnosztizáltak, és valahogy elhitettem magammal, hogy erről én is tehetek, mert rossz és lusta gyereke voltam. Belebetegedtem a bűntudatba és az önbizalomhiányba, és egy pszichológiai témájú könyv segített a felépülésemben. Ekkor fedeztem fel a pszichológusi szakmát, mint lehetőséget. Érdekeltek az emberi történetek, szerettem segíteni, nagyon együttérző voltam már akkor is. Arra gondoltam, milyen jó lett volna támaszt kapni az elmúlt években, de én még lehetek ilyen személy valaki életében.  A pszichológusi szakmát már otthon is elfogadták, mint alternatív javaslatot a művészeti pálya helyett, és onnantól kezdve csak ez létezett számomra. Testvérem indigója lettem, rengeteget tanultam.

A dallamok fokozatosan elhalkultak a lelkemben; többé nem tudtam komponálni. Néha még írtam cikkeket kedvtelésből, rajzolgattam, verset olvastam, de sosem komolyan. Mindig eljött az a bizonyos pont, ahol visszarántottam a képzeletbeli gyeplőt, és nem engedtem meg magamnak, hogy a kelleténél komolyabban vegyem a művészi oldalamat.

Azt gondoltam magamban: „ezzel is csak elvonom a figyelmem a tanulásról és az értelmes jövőről.”

Úttalan utakon

A pszichológia szak nagyon érdekelt, mégis folyamatosan kísért egy erős hiányérzet. Mintha csak fél lábbal érkeztem volna meg valahová. Lélekben mintha sosem jártam volna teljesen ott, ahol éppen voltam. Az egyetemen sokféle barátságot kötöttem, köztük művészlelkekkel is; emlékszem, egyszer hihetetlen feltöltődést adott a közös zenélés. De ebbe sem engedtem bele magam teljesen, csak „kiporciózva”, a család céljait követve. Valahányszor komolyodhatott volna a szándék, távolodni kezdtem. „Nekem ezt nem lehet.”

Amikor végeztem az egyetemen, kapcsolatok híján minden pszichológusi munkát elvállaltam, ami akadt. Ezek többnyire nem az álomlehetőségek voltak, hanem nehezebb körülmények. De muszáj volt, mert a munkahelyi gyakorlat kötelező feltétele volt a képzéseinknek. Az élet mindeközben kemény lapot osztott: mindkét szülőmet elvesztettem.

Csak arra tudtam gondolni, hogy követnem kell a kijelölt utat, amit mutattak nekem, tartozom nekik ezzel. Több állásban dolgoztam, képzésekre jártam, hajtottam.

Jártam korábban egy gospel kórusban, próbálkoztam együttesben zenélni, nézegettem rajzképzéseket, de mindent félbehagytam, mert Damoklész kardjaként lebegett felettem a bűntudat: mit mondanának? Annyival tartozom, hogy jó gyerekük leszek az általuk elvárt utakon!

Hosszú éveknek kellett eltelniük, mire sikerült egy olyan munkahelyet találnom, ahol valóban azt éreztem, hogy a helyemen vagyok. Addigra viszont elfáradtam, és azon kaptam magam, hogy kezdek szakmailag kiégni. Örökös fáradtság gyötört, elkínzott voltam és egykedvű, már nem a kihívást, hanem a terhet kezdtem látni a feladataimban.

Éreztem, hogy rossz úton haladok túl fiatalon. Hogy lehet ez? Teljesítettem az elvárásokat, részben a saját álmaimat, tanult voltam, diplomás, jó munkahelyen, de mégsem tudtam örülni.

Azon tanakodtam, mit tehetnék, hogy segítsek magamon. Jött egy ügyintézésekkel terhelt nyár, amikor nem jutott lehetőség az utazásra. Szerettem volna valamilyen élményt. Egyszer megakadt a tekintetem a festőcuccaimon. Bárhova költöztem az évek során, ott voltak velem, mint egy lehetőség, amelyet talonban tartok, de nem merek kinyitni.

Eszembe jutott, hogy vannak művésztelepek, és gyerekként sokszor gondoltam rá, hogy egyszer elmegyek egy ilyen helyre, de sosem mertem.

Eltelt sok év, a szülők már nem álltak a hátam mögött, hogy megtiltsák, viszont  belém égett a hangjuk és az arckifejezésük, elképzeltem, hogyan fogadnák az ötletemet.

Bár találtam egy művésztelepet, de izzadt a tenyerem, amikor fel akartam őket hívni, megszervezni az utat. Jobban féltem, mint az államvizsgám előtt. De aztán arra gondoltam az indulás reggelén, hogy pszichológusként én is mindig arra ösztönzök másokat, hogy merjenek szembenézni a félelmeikkel; csak így lehet legyőzni őket. Akkor pont én hátráljak meg? Így hát, ugrottam az ismeretlenbe.

Feloldozás

Megérkezve minden nagyon idegennek tűnt, azt hittem, egy napig sem bírom ki. De a többiek kedvesek, elfogadóak voltak. A régi rajziskolás társaimat juttatták eszembe, azt a jóleső légkört, amit ott kaptam. Nagyon hamar úgy éreztem, mintha mindig is ott lettem volna. Nagyon sok tehetséges ember vett körül, néha betáncolt a bizalmatlanságom: „ide sem vagyok elég”. A hét elteltével értékelést adtak a tanáraink, amitől rettegtem. Ugyan mi jót mondhatnának nekem?! Gyakorlás híján a technikáimat bugyutának éreztem. Csak az tűnt fel, hogy mégis elképesztően boldoggá tett, hogy ott lehettem, rajzolhattam a természetben. Amikor behívott a mesterem, kezem-lábam remegett. Hirtelen annak a tízéves gyereknek éreztem magam, akit belöktek a zongoratanár termébe, és aki félt a kiabálástól. Dermedten vártam, mit mondanak majd.

De a mesterem csak hosszasan nézte a rajzaimat, és ez a nézés egész más volt, mint amire az apám arcánál emlékeztem. Gondoltam magamban, nehéz lehet valami jót mondania a képeimről, biztosan azért hallgat. De aztán rám nézett, majd a rajzaimra, és megszólalt:

„Egész héten figyeltelek, ahogyan dolgozol. Szerintem nagyon szorgalmas vagy.”

Bagatellül hangozhat, de ez volt számomra a katarzis pillanata. Soha, senki előtte nem mondta nekem, hogy szorgalmas lennék. Természetes elvárás volt, hogy hajtok, én voltam a lusta, a rossz gyerek, és most megdicsértek. Akkor döbbentem rá, hogy a mester kimondta azt a mondatot, azt a burkolt elismerést, amit olyan sóvárogva vártam az apámtól, de nem kaphattam meg. „Hát mégis elég jó lehetek?” – villant át bennem a kérdés.

A helyemen éreztem magam egész héten, de ez a jelenet tette fel a pontot az i-re.

Hirtelen tudatosult bennem, hogy már felnőtt nő vagyok, többé nem kell engedélyt kérnem. A saját utam, melyre bűntudattal gondolok, nem árulás.

Nem kell feketét vagy fehéret választanom, dönthetek úgy, hogy a pszichológus énem mellett a művésznek is utat engedek.

Az a hét jobban feltöltött, mint bármilyen korábbi nyaralás, hiába jártam már szép helyeken a világban, ahol semmire nem volt gondom. Az a fapados alkotótevékenység, és körülöttem a hasonló művészlelkek, a természet közelsége megmagyarázta és helyre billentette bennem az addig nem értett hiányt. Életemben először azt éreztem, hogy most már tényleg a helyemen vagyok.

Meghasonlás helyett önazonosság

Lassan vége a munkaidőnek, épp a gondolataim szedem ráncba, hogy mi minden maradt még a hétre. A nyárról visszatérve érdekes fordulatot észleltem. Esténként várom a reggelt, hogy munkába jöhessek, újra élvezem. Ahogy a hét teendőire gondolok, nem annyira tűnnek megterhelőnek a feladataim. A zenésztársaimra gondolok, akikkel hetente próbálunk, dalokat állítunk össze. A nyár óta szerzett ismerősök, barátok jutnak eszembe, akikkel hamarosan szervezek egy találkozót, és közben közös művészkedős ötleteket gyártunk majd. Erre a cikkre gondolok, és a hálára, hogy a Pszichoforyou csapatának tagjaként megírhatom. A bűntudat és megbánás helyén most békét érzek magamban.

Halála előtt egy hónappal színházba mentünk az apámmal. Csodálkoztam, hogy el akar kísérni, mert eltitkolta, hogy mennyire beteg volt akkor már. A Régimódi történetet játszották, ami az egyik kedvenc könyvem. Épp szünet volt, de apám nem akart kimenni. Hosszan, sokáig nézte a behúzott függönyt, majd azt mondta: „jól tetted, hogy annyit olvastál az évek során – bárcsak én is többet eljöttem volna színházba veled.” Azt hiszem, akkor értett meg valamit a világomból, és ez a mondat kárpótolt és gyógyított sok fájdalmat a szívemben.

Tudom, hogy jót akart, és hálás vagyok azért, hogy taníttattak, mert ezzel segíteni próbáltak, hogy az övéknél könnyebb legyen az életem. De itt az ideje, hogy a magam módján is boldog legyek.

Elfogadtam, hogy soha nem lesz belőlem orvos, és bár szerettem a fizikát és a biológiát tanulni, ennél közelebbi viszonyt nem akarok a reál tantárgyakkal. A sors iróniája, hogy most részben az a munkám, hogy orvostanhallgatóknak segítek leküzdeni az önmagukkal való elégedetlenségeiket, amelyek akadályozzák őket, hogy kiteljesedhessenek. Én, az egykori linknek kikiáltott, nagyon is átérzem az útkeresés minden gyötrelmét, de közben mégis látom bennük a lehetőséget. Ahogy önmagamban is, de csak azután, hogy megengedtem, hogy végre szabad legyek.